A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-12-25 / 52. szám

' - •_ • ---r j - v .

Bíztatás fiatal fenyőknek

Szemközt a bokros oldalon hetekig szólt a hangos ének: falusi leányok s legények dalolva ástak gödröket sokezer fenyő-csemetének.

Járok a zöld foltok között s szólok: „Sietve nőjetek föl, tövetekre záporokat kérek a sűrű fellegektől.

Ö, adjatok káprázatot rege-termő rengetegekrőlI

Mert nem gyönyörködik szemem tibennetek nagykorotokban, ha fürge cinkeraj kutat magrejtő, barna tobozokban s növekedő tű avaron szaladó szarvas lába dobban.

Szelektől is edződjetek hóviharok szilaj csatáin. Fenyvessé sűrűsödjetek, jövő-rügyes, kicsike fáim.

S ontsatok gyantás jószagot, ha ott járnak közöttetek emberré érett unokáim".

1 hóhullásban

Porka havak hulladoznak — ó zengésű ének, s verse régi regölőknek, muzsikája télnek.

Porka havak ... Hatvan éve, vagy hatvanöt is

O tán>

^3 a temető jeges útján hogy repült a kis szán.

—1 Porka havak... Kollégium kis kamasz-diákja,

>• hogy rohantál sereg-élen hangos hó-csatákba ...

ez

CL.

<

Porka-havak ... Hogy suhantál ifjú, könnyű

szívvel

hó-szelekben a hegyoldalt szalagozó sível.

Porka havak... Messze kísért hó-dala a

múltnak.

Fehéredő fejedre is porka havak hulltak?

Lassan lép már fürge lábad, óvakodva, félve: egyet lépsz és bezuhansz az örök-álmu télbe...

KASSÁK LAJOS: ....................................................................

Vietnam ege alatt

i.

összetörtek bennünket

azaz össze akarnak törni bennünket

áe álljuk a vihart

mint a kórházak sebészei

egy szív üjradobogásáért

egy felszakadt sóhajért.

Mert nem azok vagyunk akiket rég

elskatulyáztak

tüzes bélyegzővel megjelöltek.

Vitorláink a tenger felett úsznak szemben a fertőző áramlással és a

hivatalnokok határozataival. Felszentelt és vérrel bemocskolt határokon át szülőanyáknak könyörületet lázadóknak fegyvert csempészünk.

oz időből őriztem meg emlékezetemben, amikor ez elemi iskola második vagy harmadik osztályába jártam. Volt egy tanítónőm, Foldinárová Máriának hívták, egész életében gyalog járt Hruskovra. Jaj, és ez nem is mese, ez egy szép név! Hiszen ő is szép voit. Úgy tűnt, hogy a mesék nem léteznek. A tanítónő meghívott mákos taksára, és ez igaz volt. És itt a mese véget is ér. Azt mondta, hogy amikor még oiyan kicsi volt, mint én, valaki valamikor szintén meghívta mákos tésztára. És már a második mese végén vagyunk. Volt egy tanítónő, volt egy tanítónő — kemence vagyok, kemence, a jó kenyérke részére — s ez az én szomorúságom. Úgy tűnik nekem, hogy a mesék nem léteznek.

— És hogyan volt Ágostonnal? — érdeklődött Rozarka Ágoston felől, akire ugyanígy emlékeztünk valamikor évekkel azelőtt.

— Ágostont elfogták a betyárok — feleltem, de őt az ilyen felelet, nem elégítette ki.

— És miért fogták el? ■- kérdezte.

— Hiszen tudod. Nem tudod? Elfogták, amikor oz erdőn haladt keresztül. Tulajdonképpen nem is fogták el. Megállították az úton és pénzt kértek tőle. Ágoston szegény volt, honnan lett volna pénze? A betyárok nem hittek neki. Leteperték a fűre és a két legerősebb birkózni kezdett vele. Ágoston, Ágoston, no te sem mész végig többet ezen a csapáson, mondták a többiek, akik körbe fogták őket.

— És aztán? — kérdezte Rozarka.

— Nem emlékszel?

— Persze, nem maradt a tisztáson, akartam tovább folytatni, de Rozarka félbeszakított.

Ö mesélte:

— Ágoston azt mondta a betyároknak: Hogyha már megszurkóltatok, legalább az alá a fa alá vigyetek I

A betyárok hallgattak ró.

A fáról kötél csüngött le, Ágoston megrángatta és rögtön megkondult a harangi mert az harang kötele volt, s az emberek meghallották, gyorsan ott termettek és a betyárokat egytől-egyig elfogás énekelek egyedül olyan hangok bőségével mintha ezren sok százezren zsúfolódtunk volna

össze

szemünkben az állhatatosság fekete parazsával a megroskadt házak árnyékában.

11.

Semmi nem volt már csak a szél vészkürtök tölcséréből szakadt ki újszülött hangok kíséretében

Hogyan tört össze a tenger sima tükre és a

cserepet

hogyan ordítottak.

Láttam a kétségbeesett erdőt hullottak

zsugorodott

levélkönnyeit hangyák mászták meg és a madarak elhagyták.

ták. Ágostont a faluba vitték, a betyárokat pedig tömlöcbe zárták.

A mese végéhez közeledett. Természetesen, Rozarka nem békült ki az ilyen befejezéssel. Csendben maradt és sokáig gondolkozott. S én már azt hittem, tudja isten, hol jár az esze, amikor hirtelen meglepett a kérdésével:

— Andriska, mi az a tömlöc?

— A tömlöc? Fogház, öreg, dohos pince “ feleltem.

— És őket a pincébe zárták? - kérdezte tőlem.

— Igen. A fogház olyasvalami, mint a pince, — magyaráztam neki elképzeléseimet a fogházról.

— A pince sötét — mondta.

— Legalább ablak van rajta — mondtam.

— De csak egészen kicsi *- mondta.

— A kicsi is jó — mondtam.

— Én félnék ■- mondta.

— Mitől félnél? - mondtam.

— A sötéttől félnék <- mondta.

— A betyár nem fél a sötéttől - mondtam.

— De én félek <- mondta.

— Csak ne félj — mondtam.

— Most nem is félek — mondta.

— Neked soha nem szabad félned — mondtam.

— De én félek, mondta, mint korábban.

És aztán pontosan az előző estéhez hasonló beszélgetés következett.

— Mehetnénk már aludni — mondtam. .

— Nekem nincs kedvem — mondta.

— Előző éjszaka sem aludtunk — mondtam.

— Én nappal aludtam — mondta. Magához húzta a kezem, mintha meg akarta volna simogatni, aztán már csak a tenyeremnek mesélt.

— Éjszaka kell aludni - mondtam.

— De ha éjszaka nincs kedvem — mondta.

— Nem is igyekszel — mondtam.

— Igyekezni sincs kedvem — mondta.

— Persze, ez nem helyes — jegyeztem meg szemrehányóan.

— Nem tudom, mi a helyes — mondta és nekem egy röpke pillanatig olyan benyomásom

Ö de ne legyek én az árulkodó vén ember a

rossz híreket hozó.

Láthatjátok

kegyetlen fogaival mindent véresre mar az idő Nincsenek védőügyvédéi csak bandzsal ügyészei

vannak.

Megszámlálhatatlan fegyverrel gyilkol és kiszámíthatatlan változó indulataiban.

De eljön a pillanat, mikor felhangzik a kórus keserűvé vált szájak visszatarthatatlan

éneke.

Ez a dallam mondja majd el fölkelésünk

történetét

megszült és születendő gyerekeink örömét.

Ekkor majd eláll a szél, a tenger ismét

felcsillog

a mélyből erdők kivirágoznak s a hajdan rombadőlt városban én hallom meg először a beteljesedés énekét.

fmnmmmaaBmuBmmeBBBXBmmamm

volt, hogy egészen úgy tud gondolkozni, mint a többiek.

— Hogyne tudnád - mondtam.

— Nem tudom, Andriska — mondta.

— No hiszen, nem akarsz aludni - mondtam.

— Nem akarok egyedül — mondta.

— Mindenki egyedül alszik — mondtam.

— Mindenki nem egészen — mondta.

— Én felnőttre gondolok — mondtam.

— Anyu felnőtt volt - mondta.

— Anyánk igen - hagytam rá.

— És anyu velem aludt *- mondta.

— Mert ő megtehette — így én.

— Te miért nem teheted meg? — kérdezte.

— Nem akarom — mondtam és ezzel be is akartam fejezni a beszélgetést.

— És aztán nem aiszod ki magad *- jegyezte meg szemrehányás nélkül.

Csend lett. Valahol a padló alatt egér rágcsált. Kelepcét kellene ró felállítani. Ha nem a padló alatt lenne, a sarokban drótból fogót készítenék, reggelig bizonyára megfogná. Reggel úgy is el kellene eresztenem. Töprengtem tovább. Szigorúbbnak kellene lennem Rozarkához. És hatórozottabbnak. És ezt a határozottságot semmilyen körülmények között sem szabadna megváltoztatni... És Rozarka sírt volna . . És én sajnáltam volna.

— Rozarka, te már nagy vagy - igyekeztem meggyőzni, és ő újból anyánkra hivatkozott.

— Anyu is nagy volt — emelte rám nagy szemét és a szájaszéle remegni kezdett.

— Igen, anyánk is, Rozarka. De aludni kell...

— És nekem nincs kedvem aludni — ismételte ki tudja hányadszor. Szipogott, majd sírva fakadt.

>- Miért sírsz, Rozarka?

— Anyu után sírok.

És ez így folytatódott a következő napokon is. Gondolkoztam, nem lenne-e jobb felhagyni az esténkénti meséléssel, mert utána mindig ugyanaz a beszélgetés következik.

(Folytatjuk) Ford: Mács József