A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-12-25 / 52. szám
Uj ságír ók-fogason A rádióhullámkeverő vállalat minőségi ellenőre a minap magánkívül rontott be szerkesztőségi szobámba: — Könyörgöm, segítsen, én már tehetetlen vagyok! (Na lám, nem vagyok egyedül! — vigasztaltam magam.) — Mi a panasza ... ? — Evek óta sejtem, de tegnap meggyőződtem róla, hogy vállalatunknál nincs valami rendben. Csomagot kaptunk. Egy ilyen nagy válla'at egy ilyen pici csomagot. Egy hibás készüléket — kísérő levéllel. „Kívánok olyan jő egészséget, mint amilyen munkát végeznek!“ Na, és én vagyok a minőségi ellenőr. Képzelje magát a helyembe... Szégyen, gyalázat! De nem szakadhatok ezeríelé, márpedig majdnem annyi ember dolgozik a szalag mellett. Nem tudom, mitévő legyek. Könyörgöm, segítsen! Itt már csak újságíró segíthet! — Na jó, kérem, küldünk egy újságírót! — nyugtattam meg váratlan látogatómat, aki hálálkodva búcsúzott. Fel sem ocsúdtam, ajtómon újra kopogtattak: — Bocsánat, szerkesztő úr ... Ha lenne egy kis ideje ... — Hogyne . .. Tessék ... — A szappanbuborék-értékesítő vállalat portása vagyok — mutatkozott be. — Utolsó reményem önbe helyeztem, jártam már az ügyben Ponciusnál-Pilátusnál, de senki se segített. Szóval, kérem, nálunk lopnak. Már ne tessék haragudni, hogy ilyen egyenes vagyok. Mondhatnám ugyan másképpen is, ahogyan a mieink: „értékesítjük a szappanbuborékot.“ Persze, saját zsebünkre! Közönséges tolvajlás ez, kérem. Tehetetlen vagyok. Nem szakadhatok ezerfelé, márpedig műszak végén annyian mennek ki a kapun. Csak szúrópróbát csinálhatok, de olyan mindegy, hogy kit szúrok ki... Könyörgöm, segítsen! — Na jó, kérem, küldünk egy újságírót! — biztattam, mire a deres hajú portás megdörzsölte a tenyerét. — Végre a körmükre koppintanak — mondta, aztán nagyon szépen megköszönte a szívességet és fürgén távozott. Épp azon töprengtem, melyik kolléga mehetne a szappanbuborékértékesítő vállalathoz, amikor egy fiatalember kopogtatás nélkül rontott irodámba: — Bocsánat! — mondta fuldokolva — bocsánat. Ön a megmentőm! — Mi az, mi történt? — Ne is kérdezze!__A keserüvízelőállító vállalat anyagellátója vagyok. Az én feladatom, hogy a vízhez beszerezzem a keserűt. Járom az országot, de valódi keserűt nem találok. Az igazgatóm azt mondja: tehetetlen vagyok. Holott a hiba ... — Na jó, kérem, küldünk egy újságírót! — nyugtattam meg. Alig csukta be maga mögött az ajtót — csengett a telefon: — Itt Pengenyelő János ereszti lakos. Szeretném a szerkesztő úr segítségét kérni. Kérem, lehetetlen, amit velem csinálnak. A gyerekeim az aggházba akarnak vinni! Ez a köszönet... — Na jó, kérem, küldünk egy újságírót! — vigasztaltam meg János bácsit, miközben újabb vendégem érkezett. — Bocsánat, hogy kellemetlenkedem, de bizonyára megért a szerkesztő úr, hisz azért újságíró ... Különben a paprikatermesztő vállalat kertésze vagyok. Szerződést kötöttünk a konzervgyárral, de kérem, mi történt! A konzervgyár csak „kibelezve“ veszi át a paprikát. Most tessék elképzelni. Mázsájáért tíz koronát akarnak fizetni. Mármost: egy dolgozó egy nap alatt mondjuk két mázsa paprikát erez ki. De ez a dolgozó nálunk egy nap alatt megkeres másfél munkaegységet — más munkánál. S a munkaegység értéke nálunk harminc korona. Vagyis a két mázsa paprika kimagozásáért negyvenöt koronát fizetnénk, amiért a konzervgyártól húsz koronát kapnánk! — Na jó, kérem, küldünk egy újságírót! — nyugtattam meg s útjára bocsátottam néhány jó tanáccsal. Aznap még néhányan felkerestek, valamennyien „komoly ügyben“. Őket is kénytelen voltam megnyugtatni: — Na jó, kérem, küldünk egy újságírót! Az ám, csakhogy, ha meggondolom és összeadom, hány újságírót ígértem már el, akkor a kereslet és a kínálat nincs egyensúlyban. Mert, ugye, nem lenne semmi baj, ha bővelkednénk újságírókban, és szükség esetén bármikor leakaszthatnánk egyet-egyet a fogasról... Hát van annyi újságíró? A kereslet és a kínálat között mindenáron meg kell teremteni az egyensúlyt. Hogy ez lehetetlen? Igénybe kell venni a tehetségesek tehetségét, és gondoskodni kell a pozicióhajhászok, a szószátyárok, a fecsegők, a nagyképűek, a beképzeltek, a munkájukat felelőtlenül végzők „megfelelő“ elhelyezéséről! Hogy ez még lehetetlenebb? Na jó, kérem, küldünk egy újságírót... KEREKES ISTVÁN VINCENT 5IKULA: f Andris, Andris u tért visszo sírva nemsokára. <r- Mi történt? — Szidus nem akarja ideadni a kannákat. — Szidus? És miért nem akarja odaadni? Nem válaszolt. Mindkét kezével a szemét dörzsölte és akkor sem hagyta abba a sírást, amikor a kabátot magamra vettem és elindultam vele az utcán. Segítettem húzni a kisszekeret. Könnyen gurult. Egyik hátsó kereke nyikorgott: zsírozni kellett volna. L- No, ne sírj már — kezdtem a lelkére beszélni. — Nagy vagy már, nem illik minden kicsiségért sírni. Szipogott tovább. — Hagyd már abba! Meglátnak a gyerekek és kinevetnek ... Szipogott még egy ideig, aztán tenyerével megtörölte a szemét. Végigtekintett az úton, vajon nem veszi-e észre véletlenül Szidus kis szekerét. S mindez napfelkelte előtt történt. A postaépület rozsdás párkányán fecskék csicseregtek. Amikor a toronyóra ütései felhangzottak, néhány tetővel tovább szálltak. A téren autóbusz állt. Amikor elindult, majdnem üres volt. A katolikus templomnál, nem messze szent Flóriántól, a városi szemetes zörgött a hamusvödörrel. Az állami takarékpénztár előtt állt meg, kicsinykét a fecskéket nézte, aztán sepregetni kezdett. Eközben egészen megközelítettük. — Rozárka már felkelt? — szólt hozzá és abbahagyta a munkát. Rozárka nevetett. — Ejnye, ejnyel Csak nem sírtálI Rozárka nem felelt. — No várj, téged is elsöpörlek mondta selypítve és a seprőt kétszer is elhúzta előtte. Szidus nyolc- vagy kilencéves gézengúz volt, barna mencseszter nadrágban és piszkos kiskabátban. A haja kócos volt, összevissza dőlt, s a rakoncátlanabb szálak nagy fekete szemébe lógtak. Lassan közeledett felénk. — Szidus, hogy van ez? - szólítottam meg és elálltam az útját. A fiú sötét pillantást vetett a földre és jobb vállát lassú mozdulattal felhúzta. i- Nos? Miért nem akarod odaadni neki a kannákat? Most ugyanolyan lassú mozdulattal kiegyenesítette a vállát. Hirtelen mormogta, és olyan gyorsan, hogy alig értettem meg belőle valamit. — Hiszen ő már négy nap óta nem hordta szét... — No, mi lesz? Sötéten nézte a földet. — Neked addig kellett őt helyettesítened, amíg távol volt. Most, hogy visszatért... — Igen. Azt mondták, hogy csupán kétszer. És ő négy napig nem jött... - jegyezte meg mérgesen, miközben hol rám, hol Rozórkára forgatta a szemét. — De most mór megjött - hajtottam a magamét. Lehajtotta a fejét, majd felemelte és még dühösebben végigmért. — Igen, igen, igen. , Nekem már fél ötkör fel kellett kelnem, és ő meg szépen ... ühüml — Micsoda? — néztem rá szigorúbban. - Mi az az ühüm? — Én akkor keltem — tűnődött Rozárka. t- Én meg fél ötkor — hajtotta Szidus is a magáét. — Mi meg egyáltalán nem aludtunk — rántott Rozarka a vállán. A fiú tág rámeresztette a szemét. Durcásan elbiggyesztette a száját és harapdálni kezdte az ajkát. — Igen, igen, igen — mondta rábeszélően. Javasoltam nekik, hogy osztozkodjanak a kannákon. L- ühüm! Még hogy osztozkodjunk — tört ki Szidus. Rozarka gondolkozott. — Mi nem tetszik neked? - kérdeztem a fiútól. — Az osztozkodás. Majd holnap ő nem akar velem osztozkodni. Rozarkára néztem. — Hadd adja nekem *- mondta ő. — De majd holnap, de majd holnap - hajtotta a magáét tovább. — Mi az, hogy holnap? — ö holnap majd nem akar adni nekem semmit. Hm! - duzzogott hosszan. Nem is tudom, meddig álltunk volna ott, ha Rozarka nem egyezik bele, hogy mától kezdve együtt hordják a tejet. Holnap is, holnapután is. Mindennap. Kis ideig néztem utánuk, aztán hazamentem elkészíteni a reggelit. Másnap este is mellette kellett maradnom. Olyan mesét mondtam neki, amelyet még abból
