A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-12-25 / 52. szám

— Nem. Nem érdekli azokat már az én karácsonyom.

— így van ez már. Mind ilyenek. Enyéim se jönnek, azok sem néznek felém, akár a te gyerekeid. Felneveli őket az ember, aztán huss! ki a világba! Nem jönnek, hacsak kérni nem.

Az öregember félkarral a seprűje nyelére támaszkodott, úgy nézett el a távolba révedezőn, amikor a gyerekekről beszélgettek meg rájuk gondoltak.

— Azt írták: majd máskor__ Pedig egy

karácsony van az évben, arra sem jönnek.

Mari néni hangja elfátyolosodott, remegett az ajka, mintha didergett volna a friss levegőn.

— Nem törődik miveliink senki. Ki is törődne, ha már saját kölykiink se nyitja ránk az ajtót.

Ott álltak még egy kevés ideig, nem vették észre a hideget, úgy elmerültek a nagy nekikeseredésben. A havat nézték, aztán egymás megtört, szomorú öregségét, amely ott sötétlett arcuk ráncaiban, benne volt mozdulataikban, s a szóban, amellyel egymásnak panaszkodtak. Félig mondott gondolatokat értettek meg, legyintésük vált magyarázó beszédessé, s ők tudták, értették egymás keservét. Úgy is panaszkodtak, hogy csakis a másik érthette meg őket, azzal a tudattal; idegennek hiába is mondanák.

— No, gyere be, melegedj fel. Mondta aztán Mari néni és elindult befelé a konyhába. Az öregember engedelmesen mögötte lépegetett, seprűjét a falnak támasztotta, lábbelijéről gondosan leverte a havat.

— Sütsz azért? — kérdezte az öregember s a nyújtódeszkára mutatott. Halom tészta volt rajta, egy tálban mák, másikban pucolt dió.

— Kalácsot küldök nekik csomagban. Azért megeszik. Más ez, nem olyan, mint a bolti.

Egy kis pohárba rumot töltött, aztán odatette az öregember elé.

— Idd meg, hamarabb fölmelegszel. Hoztam, azt hittem, csak hazajön valamelyik. Teába hoztam.

Az öregember apró kortyokban itta az italt. Nyelve hegyén ízlelgette az ízét, egyet-kettőt csettintett is a nyelvével.

— Jó erős. Rumot nem szoktam inni. Néhanéha -v- nem is tudom már mikor utoljára — borovicskát ittam.

— Büdös az, sokáig bűzlik az ember szája tőle. No, igyál még! Nekem úgysem kell — mondta és újra töltött.

Az öregember érezte, hogy tagjaiban szétárad az ital, melegíti, átjárja minden porcikáját. Később a szeme is csillogott, hamiskás fény gyűlt a szeme tükrében. Letette a kucsmáját, a kabátját is levetette. A sál maradt csak a nyaka körül, a kifakult zöld sál, amelyet a legidősebb fiától kapott egyszer névnapjára.

Mari néni a tésztával dolgozott. Néha-néha oldalt, beszéd közben oda-odapillantott az öregemberre. Szeme egyszerre megakadt a sálon.

— Azért a te gyerekeid mégis rendesebbek. — mondta. — Megajándékoznak néha. Az enyémek ... A lányomtól kaptam utoljára ajándékot. Egy kesztyűt... Ö kötötte ...

.— Nékem az fáj leginkább, hogy egyik sem jön. Amikor az árvíz volt, akkor sem hozzám jöttek. Pőstycnbe mentek. Akkor írta már, amikor ott voltak. Én meg vártam őket, csak hazajönnek .. !

Akadozva beszélt, elnehezedett a nyelve, keresnie kellett a szavakat.

— Most sem jönnek. Egyszer csak meghalok, akkor majd jönnek... — mondta. A szavak nemcsak az italtól buggyantak nehezen az ajkáról ... A szeme is nedves lett, mint általában az öregeké, ha olyanról beszélnek, ami a szívüket sajdítja.

— A mi életünk kegyelem csak. A mát megadták, de a holnapot nem ígérték — mondta Mari néni.

Hallgattak aztán, Ogy hallgattak — hosszú Ideig —, mintha szégyenkeztek volna egymás előtt a sok beszéd miatt.

Az öregember cigarettát keresett a mellénye zsebében. Pipadohányból szokott csavarni, azt szerette, jókat szívhatott belőle. A kész cigarettát nem szerette annyira. Az ellobbant, egy két slukk után elég, nem is veszi észre, hogy szívott. A pipadohány büdös volt, szúrósan csípett a füstje. Tudta, hogy Mari néni nem szereti. Azért keresett elő egy cigarettát

a mellénye zsebéből. Gyufa is volt nála, mégis a tűzhelyhez ment, s egy darab füstölgő üszőkkel gyújtotta meg a cigarettáját.

Valami különös gondolata támadt az öregembernek, azt dajkálta, azon töprengett, szóljon-e róla a szomszédasszonynak. Ogy gondolta: mindketőjüknek öröme származna belőle.

Egy ideig nézte még Mari néni munkáikpdó kezét, aztán felállt, háttal fordult az asszonynak, kifelé nézett az ablakon a havas udvarra, úgy mondta:

— Mondanék én neked valamit, Marika.

Lassan, tagoltan ejtette a szavakat, gyöngéden, hogy átmelegedett a hangja.

Mari néni megfordult, perdült inkább a sarkán, úgy nézett az öregember hátába.

— Mit akarsz mondani? — kérdezte kíváncsi érdeklődéssel.

— Nem jönnek a gyerekek, egyik sem. Sem a tied, sem pedig az enyém. Szóval, ha nem haragudnál, karácsony este átjönnék.

A tűzhelyen, amelyen fent voltak a lábasok, és a fazekak, duruzsolt a láng. Néha hangosakat pattant a tűzben emésztődő száraz fa.

Zenélt, zizegett a lobogó láng. A kredenc tetején tikk-takkolt a vekker, mozdult, sietett a másodpercmutató.

Mari néni félrenézett az öregember hátaközepéről, tésztától maszatos keze azonban megállt tétován a levegőben.

— Persze, ha nem haragudnál. Elbeszélgetnénk . .. Rossz az egyedüllét. — mondta később az öregember és egy fél fordulatot tett az asszony felé.

— Gyere, gyere csak. Majd főzök teát. A rumot nem küldhetem el. Én nem nagyon szeretem ...

Kezével a nyújtófát fogta már, sodorta a tésztát, amely habos-hólyagosan terült szét a deszkán.

— Jönnék... délután jövök — mondta az öregember, s a kabátját kereste. Odament a tűzhelyhez, néhány darab fát, egy lapát szenet rakott a tűzre, aztán a kucsmáját kezdte igazgatni a fején. Amikor az udvarra lépett, vette csak észre, hogy újra szállingózni kezdett a hő, de apróbb, sűrűbb pelyhekben, mint előző napon.

— Majd átjövök még elcsapni a Savat. Sok lesz, sűrűn esik — mondta még, aztán a seprűje után nyúlt és elindult az utcaajtó felé.

★

Másnapra félméteres hó hullott. Az öregember háromszor is elsöpörte, hogy ne kelljen lapáttal tisztogatni az utat. Erősen fagyott, zizegett, csikorgott a hó, mintha minden egyes hópehely külön jajongott volna az ember talpa alatt. Szürke, szomorú és mégis ünnepélyes volt az ég, mert a karácsonyhoz fehérség és ünnepi komolyság a legjobban illő körítés.

A családi otthonban sokat sejtető titkolódzással járkáltak ki, szobából be az emberek, s a gyerekek szemében kíváncsi mosoly bújkált, ahogy a zárban csikorduló kulcsokat figyelték.

Már sötétedni kezdett, amikor az öregember is kulcsra zárta a háza ajtaját. Fényesre suvickolt csizma ragyogott a lábán, rajta ünnepi ruhája, amelyet — főként az utóbbi időben — nagyritkán szokott csak felvenni. Bajszát apró, sűrű kefével kétfelé igazította, frissen borotválkozott, még a körmét is kitisztította, mintha vizitbe menne.

Egy-egy ház ablakában előbüszkélkedett már a fényeszöld karácsonyfa. Az ablakok üvegtükrén át szaloncukrok tarka díszek fénylettek. Fényes gyermekszemek tükrében ragyogott az ünnep öröme, a maradéktalan megelégedettség.

Az öregember halkan kopogott Mari néni ajtaján.

— Boldog ünnepeket! — mondta és a fia levele jutott az eszébe.

— Köszönöm. Boldogat neked is! — de az asszony is csak úgy gondolt a kívánásra, akár az öregember: boldog ünnepeket? Azért bementek, mert a szél is fújt már, kavarta, szórta a délután frissen esett hószilánkokat. Beléptek a meleg szobába, amelynek falai között gyantásán terjengett az apró kis karácsonyfa gyantás illata.

— Ülj le — mondta Mari néni és egy széket tett az öregember elé.

Villany nem égett, három gyertya fénye világította be a kis helyiséget. A távoli sarkakban homály motozott, imbolygó árnyak reszkettek az ágyakon és a szekrények körül.

— Vedd le a kabátodat is, meleg van — mondta az asszony. Hangja idegenszerűen csengett, mintha szomorú, vagy bánatos lett volna. Kést vett elő, kalácsot szelt, aztán gondosan tányérra rakta és az öregember elé tette az egészet.

— Vegyél. Szereted a mákoskalácsot!

Beszélgettek. Nem folyékonyan, inkább úgy, mintha nehezen értették volna egymás szavát. Odavetve egy két mondatot, de mintha azokat is önmagukhoz intézték volna.

— Milyen más is volt régen a karácsony! Együtt volt a család, mind itt ült az asztal körül. Én meg csak néztem őket, külön örültem mindegyiknek, mintha egyiket is, másikat is más-más szeretettel szerettem volna — kezdte Mari néni. Teát töltött két bögrébe, az egyikbe rumot is csorgatott, csak úgy méretlenül, aztán a rumosat az öregember elé tette, a másikat maga fogta a kezébe.

Az öregember látta, hogy rossz hangulatban van az asszony. Szerette volna megvigasztalni valamivel, de akármennyire is törte a fejét, semmi nem jutott eszébe. Ettől egy kicsit ő is elszomorodott; nem szólt, mély hallgatással a karácsonyfát nézte. A fa tetején lévő apró díszecske tükrében ugrált az egyik gyertya lángja.

A karácsonyfát nézték. Mindegyik úgy, mintha az övé lenni', a régi családi melegség járná át a szívüket, s ott éreznék a gyerekeiket az asztal körül. Szemükben a fa zöld ágain lobogó gyertyák lángja fénylett, fel-fellobbant a fényük, s a szobát lassan körüllengte a karácsonyi békesség harmóniája.

/