A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-12-25 / 52. szám
Az öregember az ablaknál állt; vállal nekidőlt a falnak és az alkonyi szürkületben a fehéredé kinti világot nézte. Gondolatai messze, másutt jártak; éppen csak a szemével észlelte: fehéredik az ablakpárkány, vastagszik rajta a hó. Borostás állához dörzsölte vértelen kezefejét, amelyből kék zászlóként lobogtak ki az erek. Kicsit hunyorgott, elérzékenyedve szipákolt, aztán mély sóhajtás szakadt fel a melléből. Egyedül élt a hosszú, nádfedeles házban. Gyerekei kirepültek, mint a madár, ha megtanulta a repülést. Saját fészket épített mindegyik. Pista fia Pozsonyban telepedett meg. Oda kötötte a munkája, a főmérnöki állás egy hatalmas üzemben. Rózsit, a lányát egy hajós vette feleségül, s lementek Komáromba a Duna mellé. Állami lakást kaptak háromszobásat, a harmadik emeleten. Egyszer volt már ott, de három napnál tovább nem bírta ki, haza kellett jönnie a megszokott falusi viskóba, mert már csak annak falai között érezte jól magát. Megszokta, hogy ha kilép a konyhaajtón, az udvaron találja magát, kint a szabadban, az ég alatt s teheti, végezheti amit kell, amit akar. Komáromban lépcsőket, emeleteket kellett megmásznia, s ha leért az udvarra, minden kedve elpárolgott; megállt, fújtatott, úgy sülylyedt, emelkedett a melle, akár a kovácsok Fújtató ja. jutott a felesége, aki — míg élt — estenként meleg borogatást rakott rá, bebugyolálta a tagjait, úgy óvta, babusgatta öreges, ragaszkodó szeretetével, akár egy gyereket. 0 maga soha nem szerette istápolgatni magát, s mióta itthagyta az élete párja, annyit tesz csak az egészsége érdekében, hogy reggel később kel fel az ágyból. Magára húzza a meleg takarót és fekszik nyitott szemmel, mert az álom még a hajnali órákban elszáll a pillájáról. Fekszik csak, gondolkodik csak, a világ dolgait, meg a maga sorsát hányja, veti az elméjében. Néha el-elérzékenyül, hunyorog, aztán szégyenkezik önmaga előtt a gyöngesége miatt. Neheztel a gyerekeire, majd később mégis mentegeti őket, nem hibásak azok semmiben... Hívták már hányszor, jöjjön, apus, minek magánykodni?!... Leginkább Pista fia akarta elvinni, amikor megözvegyült. — Adja el a házat, költözzön fel Pozsonyba! Semmire nem lesz gondja. Eljátszogat az unokával, moziba mehet, azt teszi, ami jól esik ... Hogy hívta .. 1 Menynyit beszélt! A menye is. . De ő már Komáromban megértette: jobb neki is, meg a gyerekeknek is így távolból szeressék, becsüljék. Igaz, jöhetnének, írhatnának gyakrabban! Ezt magyarázta ő mindegyiknek, ha hívták. Amítgafia magát, majd hazajönnek, nyáron biztosan betoppannak. Jönnek szabadságolni s akkor örülhet majd egy kicsit a gyerekeinek. ve, amely raőoruit és korulvette. A nagy csenő ben szinte hallotta, hogy odakünn kövér, sűrű pelyhekben hull a hó. Ez a nagy téli hóesés talán Komáromban is, Pozsonyban, meg talán Ostraván is fehéríti a világot és a fiai is hallgatják az apró neszekkel surranó hópiháket, akárcsak ő. Ezen aztán mosolygott is egy keveset, s úgy aludt el, megnyugvó mosollyal az ajka szegletén. Másnap reggel kevéssel hét óra előtt ébredt. Jól aludt, szokatlanul sokat, s kissé mérges is volt önmagára a késői ébredés miatt. Majdnem nevetséges fürgeséggel ugrott ki az ágyból és kapkodva szedte magára ruháit. Kinézett az ablakon, kikémlelt a ráváró munkára. Örömmel állapította meg, hogy nem esett túlságosan sok hó, nem kell lapátolnia, talán seprűvel is elbánik vele. A szekrény aljából előkereste a kucsmáját, meg egy kifakult zöld sálat, s már lépett is ki a téli fehérségbe. Csípős hideg mart az arcába, de most jpl esett a reggel hűvössége. Nagyokat szippantott a levegőből, és belépett a csikorgó hóba. A kamura sarkában állt a nagy udvarseprűje, azt vette elő, aztán kilépett az utcára, hogy ott seperje el először a havat, mielőtt letaposnák a járókelők. Kétmarokra fogta a seprű nyelét T d r f t a l a n o k Janika, a legfiatalabb gyereke Ostraván vert gyökeret. Öt éve is lehet már, hogy bányába jelentkezett a katonaságtól. Lengyel nőt vett feleségül, ottmaradtak a kormos városban. Autójuk van, azon voltak itthon, akkor is épp hogy megmutatták magukat egy kurta fél napra. A Tátrába mentek üdülni s ő alig örülhetett a fiának. A menyével nem beszélt közvetlen. Néztek egymásra, mint a némák. Nem értették egymás szavát, rosszat is mondhattak volna mutogattak, tolmács után szóltak segítségért. Sonkát, tojást raktak az autóba, aztán már mentek is. Kevés ideig szállt még utánuk a por az utcán, amit felvertek a kerekek. Ahogy akkor ellépegetett a kaputól — szívében az egyedüllét tudatának tázsányi terhével — keserű ízek szaladtak össze a szájában. A konyhában volt már, amikor eszébe jutott az utca szálló pora. Elviszik magukkal a Tátrába, talán Ostravába is a kis csallóközi falucska földjét. Vajon megőrzi-e a fia azt a ruhadarabot, amelylyel letörli fényes autójáról a szülőfaluja porát? ... A háborúba induló katonák szokták őrizgetni a szülőföld rögét. Ereklye . .. emlék, otthoni ízek őrzője ... Lassan elmosódott a bútorok körvonala. Látta, a szemben lakó szomszéd felkattintotta a villanyt, aztán tompa zörgéssel leengedte az ablakredőnyöket. A zaj beért hozzá, a fülébe szökött, felrázta, felriasztotta. Az ablakrésen kiszökő utolsó fénysugár megmutatta még a hóesést, azután újra sötétségbe nézett. Egy keveset állt még az ablaknál, bár érezte, meggémberedtek, elfásultak a tagjai a lába zsibongott a hosszú mozdulatlanságtól s mintha kéttucatnyi apró tűszúrástól bizsergett volna a lábfeje. Nem kapcsolta még fel a villanyt, szeretett sötétben lenni, meg aztán meg is szokta már... Az élete is olyan volt, mintha állandó sötétségben élne. A magány és a fénytelen sötétség közös társak. Az asztal mellett kitapogatott egy széket, s míg visszatartott mozdulattal lassan ráereszkedett, azon gondolkodott, hogy holnap reggel korán kell felkelnie. Reggelre térdig érő hó eshet s azt el kell takarítania. Kidobálja az udvarról, a ház előttről. végig a gyalogjáróról. Mindig szerette a rendet, a vérébe ivódott az akurátosság. Öreg korára sem engedett belőle, bár olykor nehezére esett már a megerőltető munka. Gyakran reuma gyötörte, belehasogatott a de rekába, elnehezítette a lábát. Ilyenkor eszébe Nagyon hitte, elmaradtak mégis. A levelek is ritkultak, aztán fehér holló lett minden. Az ünnepek elé is azért tekintett elszoruló szívvel, mert Rózsiék megírták már: nem jöhetnek, majd tavasszal, talán ... Pista fia Kassára megy az anyósáékhoz. Beteg az öregasszony, el kell menniük. Apus közelebb van, őt majd máskor látogatják meg — állt a levélben. Fiatalabbik fiában bízott még: hátha ők, janikáék betoppannának . .. Tegnap kapott csomagot tőlük, abban volt egy papírszeletke, azon öt sornyi üzenet, karácsonyi jókívánság: „A pulóvert viselje egészséggel.. . Boldog ünnepeket... nem mehetünk . . .“ Távirati stílus, szófukar sietség az egész üzenet. „Boldog ünnepeket.“ Hol, mivel is kezdődik az emberi boldogság? Elég kimondani, leírni vagv kívánni az egészet? Mennyire egyszerű lenne minden, ha a kimondott szó magától gyújtana! Vagy nem is lenne olyan nagyon egyszerű? Ki tudja. Csontos ujjaival kitapogatta a villanykapcsoló gombját és felkattintotta. Sárga fény ömlött szét a szobában, tenyerét szeme elé emelte, hogy védekezzék a vakító fényesség rontó szúrása ellen. Hunyorgott, aprókat pislogott, míg megszokta a világosságot. Egy lapát szenet dobott a kályhába, s odaállt még az áramló, kellemes langymeleg fölé, mint a havat markoló gyerek, akinek fázóssá gémberedtek az ujjai. Melengette magát, bár volt az egészben valami megszokottság is. amelyet valamikor még az apjától lesett el. Később előszedte a délről megmaradt ételt, hogy felmelegítse a kályhán, de mégsem tette fel a kopott zománcú kék lábaskát. Egy karéj kenyeret szelt magának, azt ette szárazon, komotósan. Nem tudta, mit végezzen; az idő fiatal volt még, alig nyúlt bele az estéli órákba. Mégis úgy határozott hogy lefekszik, pihenteti a tagjait, mert nem volt már kedve semmihez. Felhajtotta a párnát, egy bögre vizet készített ki az egyik székre, amelyet az ágy mellé helyezett, aztán kezdte levetni a ruháját. A szalmazsák zizegett — az őszön tömte friss szalmával a szövetkezet telepén —, aztán az ágy eresztékei is felnyikorogtak, amikor belefeküdt. A villanyt már az ágyból oltotta el, s ledőlt banyait, míg szemeivel éppen úgy hunyorgott a sötétbe, akár pár perccel előbb a fénytől. Mnzdulatlannl feküdt, s már csak a másnapi munkára gondolt, a hó eltakarítására. Sokáig feküdt álmatlanul, a csendbe fülelés nagy ívben csapkodni kezdte a havat a kerítése mentén. Kedvtelve, karjait, erejét próbálgatva végezte a munkát, hamar bele is melegedett. Fehér párát fújt a levegőbe, kiegyenesedett derékkal állt az akácfa alatt, amelynek ágain kövér pamacsokban fodrozott a hó. Elnézett a szomszédasszonya háza felé — annak szürke csíkkal füstölt már a kéménye —, aztán hirtelen elhatározással tovább sepergette a havat a szomszéd háza előtt is. Majdnem egyszerre özvegyültek meg Mari nénivel. Mari néni két évvel volt fiatalabb nála, együtt gyerekeskedtek, s most egy sorsra jutottak mind a ketten. Az öregember átjárogatott fát aprítani, vizet hordani nagymosáskor. Felásta a kertet is, egyszóval minden munkát elvégzett, ami férfikézbe való volt. Az emberek gyakran bosszantották, hol az öregembert, hol Mari nénit, házasodjanak össze, minek különcködnek Az asszonynépség pajzán mosollyal szurkálta is az öregembert, de ő csak legyintett, legtöbbször válasz nélkül hagyta a csipkelődésüket. Néha azonban ő is foglalkozott a gondolattal: valóban nem lenne bolondság, ha összeházasodnának. Főként olyankor barátkozott az egész üggyel, ha nagyon egyedül érezte magát. Szólni azonban mégsem szólt még Mari néninek. Tartott az emberek véleményétől, mit szólnának? Szájára venné őket a falu. Vénségükre házasodnak öszsze, nem jutott előbb eszébe egyiküknek sem? Mari néni mosott rá, néha főzött is neki, ő meg végezte a férfimunkát. Már végzett az utcán a hóval, bement a szomszédasszony ndvarára, hogy eltisztogassa ott is az utat a bejárattól, a kútig, meg hátra az ólakig. Az ajtó előtt tartott már, az ablak alatt, amikor a konyhából kilépett Mari néni. Karján fel volt gyűrve a ruha, ujjai összeragadtak a rátapadt tésztától. — Jókor esett, fehér karácsony lesz — vetette oda az öregembernek. — Ügy szép a karácsony, ha fehér. — Ügy ám! — mondta az öregember, s csodálkozott rajta, hogy c még nem gondolt erre. — Nekünk már így sem szép. Mari — mondta később és a fiai jutottak az eszébe. — Nekünk már fekete hóval, hó nélkül... — Nem jönnek?
