A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-12-25 / 52. szám
Mókuska karácsonya DUBA GYULA A körülmények úgy hozták, hogy egy időben sokat jártam a kórházba, s annak Is a csecsemőosztályára. A második emeleten egész folyosót foglalnak el az apró páciensek, a folyosó egyik oldalán a hölésesek — náthások, tüdögyulladásosak —, a másik oldalon a hátbántalmakban szenvedők szobái vannak. Végigmenve a folyosón, a nagy ablakok mögött, hófehér ágyacskákat lát az ember, az ágyakon kerekfejű csecsemők. A második emeletnek két folyosója van; a márványoszlopos lépcsőház másik oldalán levő szobákban újszülöttek és koraszülöttek feküsznek. Gyakran elnéztem, ahogy a márványoszlopok mögül, nehézkes, de mégis méltóságteljes és büszke léptekkel jönnek őket szoptatni a kismamák. A szülöanyák szobái az első emeleten vannak. A fiatal nők hosszú, bokáig érő, hófehér hálóingük fölött, kék kórházi köpenyt viseltek, némelyiküknél a köpeny még előregömbölyödő hasat mutatott, s nekem, ahogy elnéztem őket, mindig az jutott eszembe, hogy milyen különös és vonzó méltóságot és bájt kölcsönöz a nőnek az anyaság. Fehér hálóingükkel, köpenyükkel, mely puhán kísérte sudár testük ritmusát, bizony semmilyen miniszoknya nem versenyezhetett volna. S én láttam rajtuk, hogy elégedettek önmagukkal, az élettel, különös varázsában élnek egy szuszogó és nyögdécselő apróságnak, akit ők hoztak a világra, s aki néhány perc múlva, kielégíthetetlen mohósággal tapad tejtől duzzadó mellükre. Ügy láttam, a kismamák maradéktalanul boldogok. ‘Mókuska a hűléses osztály utolsó szobájában feküdt, az ügyeletes nővérek szobája mellett. A két szobát üvegfal választotta el, az az üvegen át nagyszerűen meg lehetett figyelni Mókuskát. A kislány nevét a nővérektől kapta, merthogy olyan eleven, fürge és gombszemű, mint a tülgyerdők örökké izgő-mozgó mókusa. Nem hűléses beteg volt, torkocskája, tüdeje, mellhártyája kifogástalan. Mókuska kétségbeejtően étvágytalan és apatikus volt, amikor a kórházba került. Nem ízlett neki semmi, sem a tej, sem a tejbegríz vagy gyümölcspép. S ha nagynehezen beléerőszakoltak valamit, sírva tiltakozott, és rögtön kihányta. Nem bírta apró gyomra a táplálékot, lesoványodott, elgyöngült — halálos veszélyben forgott. A szervezet táplálék nélkül egyre lassuló motor, ritmusa elnehezül, Üteme egyenetlenné válik, majd egészen leáll. Az orvosoknak és a nővéreknek sok-sok türelmükbe és fáradságukba került, amíg Mókuskát evésre szoktatták. Először csak kanalanként fogyasztotta a tejet, a kását, később már kevéske almapépet is hajlandó volt lenyelni, s mire megszokta, hogy a nővérek szájához teszik a cumisüveget, vánkossal feltámasztják és ő kiissza egyedül, addigra ki is gömbölyödött, meghízott, és a kórház legszebb gyereke lett. Ekkor nevezték el Mókuskának őt a nővérek, és büszkék voltak, hogy lám, milyen a Hét irodalmi melléklete • 52 jóízűen eszik. Napok kérdése, és hazamehet. Ahogy népiesen mondják, megeszi ő már a vasszöget is. Csakhát akkor kiderült, hogy a szülei nem akarják Mőkuskát. Háromszor értesítette őket a kórház, hogy jöjjenek érte, mert egészséges, étvágya nagyszerű, arca pufókra hízott, de az értesítésre nem jelentkeztek a szülők, s válasz sem érkezett. Mókuskát hát autóba tették és hazavitték. Csak az anyját találták otthon, aludt még — délelőtt tíz órakor —, és pongyolában fogadta az ápolót meg Mókuskát. Megnézte a kicsit, meg is simogatta a fejét, de nem sikoltott fel az örömtől, nem is szorította a szívére, hanem kijelentette, hogy nincs módjában őt otthon tartani. A férje dolgozik, ő ugyan nem dolgozik, de más elfoglaltsága van, nem tudna rendesen törődni vele, a kórházban meg jó helyen van, ő hisz az orvosok gondosságában, vigyék hát vissza, vagy tegyék csecsemőotthonba. így aztán nyilvánvaló lett, hogy Mókuska is azok közé az esetek közé tartozik, amikor a szülők azért adják kórházba a gyereket, hogy megszabaduljanak a gondjától. Lám, Mókuska is felesleges otthon. Hiába barna gombszeme, egészséges, kerek arca, puha hangocskája és fürgesége, mindez nem jelent semmit. Pedig nem is olyan régen — alig nyolc hónapja —, az ő mamája is olyan büszke járású kismama volt, mint amilyenek ott jönnek fel az első emeletről, a márványoszlopok között. Az orvosnő elmesélte, hogy Mókuska története nem egyedülálló eset. Nem is ritka, hozzá vannak már szokva az ilyen esetekhez. Két-három gyerek mindig van a kórházban, aki már gyógyult, hazamehetne, de nem jönnek érte a szülei. Látogatóba, sem jönnek, egyetlenegyszer sem érdeklődnek utána, mintha magukban elintézték volna, hogy a kicsi attól a pillanattól fogva nem létezik a számukra, ahogy a nővér átvette és eltűnt vele a hosszú folyosó valamelyik ajtaja mögött. Megtehetik ezt? Megtehetik. Az esetek túlnyomó többségében ilyenkor nincs más megoldás, mint hogy a gyerek állami gondozásba, gyermekotthonba kerül a kórházból. Ennek megvan nálunk a lehetősége, mert a szocialista társadalom emberséges, nem akar elhanyagolt, magukra hagyott gyermekeket látni. A társadalom ingyen gyógyíttatja a gyerekeket, s ha a szülei nem akarják maguknál tartani, gyermekotthonban helyezik el. S eközben önmaga és a gyermek érdekeit tartja szem előtt. A társadalom dilemma elé került; humánumát önző módon kihasználják a gyermek szülei. Lerázzák magukról a felelősséget, mert tudják, hogy a társadalom nem hagyja elveszni a gyereket. Olyan ez, mint amikor a szeszélyes, rossz gyerek zsarolja a szüleit, meg nem érdemelt előnyöket és engedményeket csikar ki tőlük, azon az alapon, hogy hozzájuk tartozik és kötelességük gondoskodni róla. Űj életjelenség ez, mely csupán a humánus társadalmakban lehetséges. Mert a jósággal vissza is lehet élni. Mókuska szülei fiatalok, mindketten isznak, és szeretik a könnyű, gond' tálán életet. Egy másik hasonló esetben a férfi mérnök, a nő hivatalnok, mindketten értelmes, művelt emberek, de a kényelem kedvéért a gyereket mégis gyermekotthonba adják. S olyan esetet is hallottam, hogy amikor egy fizikailag végtelenül legyengült gyereket gyógyultan, megerősödve vittek haza, a szülők nem fogadták el, és azt követelték, bizonyítsák be, hogy ez az ő gyerekük. Mert hogy abban már alig volt élet... Minden emberi érzés egyik legerősebbike és legmagasztosabbika az anyai, a szülői szeretet. S minden erkölcsi törvény, s egyben vasszigorü természeti törvény, hogy az embernek (de az állatnak is) saját érdekében gondoskodnia kell kicsinyeiről. A magukra hagyott, magatehetetlen kicsinyekben a faj jövője, az élet folytonossága pusztul el. Hogyan lehet mégis, hogy ezt az alaptörvényt, egy humánus társadalomban, mint amilyen a szocialista társadalom, egyesek ignorálhatják, megszeghetik? S a tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen esetek száma, ha talán nem is szaporodik, de nem is fogy! A modern társadalom dialektikus ellentétek hatása közben fejlődik. A humánum igény megteremti az általános gondoskodás, az anyagi jólét és magas életszínvonal előfeltételeit, de a jólét, a biztosítottság tudata könnyelműségre, felelőtlenségre, szórakozásra és a gondtalanság vágyására csábít. A létért való gondok egyben szigorú erkölcsöket teremtenek, a gondtalanság velejárója az erkölcsök lazulása, az emberi alapértékek feloldódása, az önzés és individualizmus. S az anyagi javakat termelő, gyors iramú technikai civilizáció, társadalmi rendszerre való tekintet nélkül egyre mélyítheti ezeket az ellentéteket. A közelmúltban olvastam Salinger Kilenc történet című könyvét. Ebben a könyvben, a kilenc történet emberi viszonylataiban sok okos iróniát, életúntságot, érzéktelenséget és közömbösséget találtam, de semmi szeretetet. Szereplői kapcsolatából tökéletesen hiányzott a szeretet. Nagyon szomorú könyvnek ítéltem meg Salinger könyvét, s a világot, az emberi életszemléletet, melyet szavakba öntött, kétségbeesettnek. Az írásmű írói valóságszemlélet dolga, Salinger az amerikai életstílus jellemzőjének azokat a vonásokat tartja, melyet leírt. Mókuska és apró sorstársai esete valami hasonló dolog. Nem általánosítható, de arra figyelmeztet, hogy a technikai civilizáció teremtette anyagi feltételek hatása az emberekre, különféle körülmények között Is azonos lehet. Mókuskát elvitték a gyermekotthonba. Ott tölti majd a karácsonyi ünnepeket is. Bizonyára szép karácsonya lesz, játékokat kap majd, élénk bogár szemmel megnézi majd a nagy karácsonyfát és a csillagszórókra ránevet. Nem lesz szomorú. De a szülei karácsonyát, bárhogy töprengek is rajta, emberhez méltónak elképzelni aéín tudom.
