A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-12-18 / 51. szám
JURAJ ZVARA: aMAPYAR ^N emzetiségi K írdís i MEGOLDÁSA -'A CSKP szlovákiai nemzetiségi politikájának célja 1948 februárja után a proletárdiktatúra sokoldalú megszilárdítása volt, amely az iparosításnak, a kulturális forradalomnak, a kölcsönös elvtársi segítségnek, az együttműködésnek, a nemzetek és nemzetiségek megbékélésének és közeledésének alapjául szolgáit. E politikai vonal alapján megoldódott a dél-szlovákiai nemzetiségi kapcsolatok kérdése is. A nemzetiségi kérdés következetes megoldását 1948 februárja után a népi demokratikus rendszer osztálytartalma biztosította, érvényesítve a lenini elveket, amelyek a proletár nemzetköziséget, a nemzetek és nemzetiségek egynjogúságát hirdetik, elutasítják a nemzetiségi elnyomás valamennyi formáját és kölcsönös együttműködést szorgalmaznak. A proletárdiktatúra állama nemcsak formálisan nyilvánította ki a nemzetek egyenjogúságát, hanem a szocialista termelőerők és termelési viszonyok fejlesztése alapján hatékony intézkedéseket is tett a politikai, gazdasági és kulturális egyenjogúsítás érdekében. Figyelmünket most éppen azokra a kérdésekre fordítjuk, amelyek kapcsolatban voltak a CSKP harcával a magyar dolgozók politikai, gazdasági és kulturális felemelkedéséért. Ez a feladat összefüggött a csehszlovákiai dolgozók politikai és erkölcsi egységének megteremtésével. A magyar nemzetiségű lakosság helyzetének javítása érdekében az SZLKP KB, illetve a CSKP KB az 1948., 1949., 1950., 1951., 1953., 1954., 1959. és az 1961. évben több határozatot hozott. E határozatok a nemzeti bizottságok magyar nemzetiségű képviselőinek tevékenységével, a magyar nemzetiségű lakosság kulturális fejlődésével, az ískolaügyi politikával, a CSEMADOK munkájával, a proletár nemzetköziségre és a csehszlovák szocialista hazafiságra való nevelés kérdésével foglalkoztak. A párt 1948. utáni tevékenységének elemzésekor megállapíthatjuk, hogy a módszerek, amelyekkel a párt a magyar nemzetiségű dolgozók politikai, gazdasági és kulturális felemelkedéséhez, és általában a dél-szlovákiai nemzetiségi kapcsolatok fejlesztéséhez hozzálátott, egyre inkább javultak. A párt a részletkérdések megoldásáról áttért az egész magyar lakosság helyzetének egyre átfogóbb rendezésére. A komplex intézkedések egyik példája az SZLKP KB Politikai Irodájának 1959. január 16-án kelt határozata „A szlovákiai magyar nemzetiségű lakosság életéinek egyes politikai kérdéseiről“ (külön brosúra alakjában megjelent szlovák és magyar nyelven), továbbá a CSKP KB 1961. március 8-i határozata: „Jelentés a CSKP politikai munkájának eredményeiről a csehszlovákiai magyar lakosság körében.“ A felvetett kérdésekkel 1948 után a kerületi és a járási pártbizottságok, a Szlovák Szakszervezeti Tanács és a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség (CSISZ) szlovákiai központi bizottsága határozatai foglalkoztak. A Csehszlovák Köztársaság kormánya és a Megbízottak Testületé e kérdésekben elvi határozatokat hozott 1948-ban és főleg 1952-ben. A kormány és a Megbízottak Testületé határozatainak teljesítését az egyes megbízotti hivatalok és a nemzeti bizottságok rendszeresen ellenőrizték és figyelemmel kísérték. Az 1950. évi népszámlálás szerint Szlovákiában 354 332 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek. Ez az adat "azonban nem fejezi ki a való helyzetet, mert a népszámlálás eredményére kihatással volt sok reszlovakizált abbeli aggálya, hogy magyarnak vallhatja-e magát. A München előtti Csehszlovákiában az 1930. évi népszámláláskor Szlovákiában (Kárpát-Ukrajnán kívül) 592 336 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek. Ha figyelembe vesszük is az 1945—1948 közötti években bekövetkezett változásokat, Szlovákia magyar lakosságának száma 1948 után feltétlenül több volt, mint 354 332. Erről tanúskodik az 1961. évi népszámlálás. Ekkor 4 175 000 szlovákiai lakosból 518 782, vagyis 12,79 % magyar nemzetiségűnek vallotta magát. A nyugat-szlovákiai kerületben (elemzéseinkben gyakrabban e terület adataira támaszkodunk) több mint 350 000 magyar lakik. A magyar lakos, ság többi része egyenlően oszlik meg a közép-szlovákiai és a kelet-szlovákiai kerület között. Az 1960 júniusában végrehajtott területi-közigazgatási újjászervezés előtt a magyar lakosság zöme a nagymegyeri (Caiovo), dunaszerdahelyi, galántai, szenei, somorjai, komáromi, érsekújvárij vágsellyei, párkányi (Stúrovo), zselizi, kékkői, losonci, tornaijai (Safárikovo), királyhelmeci, kassai és más járásokban, összesen 27 járásban lakott. Több járásban túlsúlyban volt a magyar lakosság. Az 1960. évi területi újjászervezés után Dél-Szlovákiában — éppúgy, mint az egész köztársaságban — új, nagyobb járások alakultak. Jelenleg a magyar nemzetiségű lakosság főképp a következő járásokban lakik: dunaszerdahelyi, galántai, komáromi, lévai, érsekújvári, Bratislava-vidéki, nyitrai, losonci, rimaszombati, kassai, rozsnyói, tőketerebesi, összesen 12 járásban. Az új járásokban a szlovák és a magyar lakosság számaránya — a dunaszerdahelyi járás kivételével — nagyjából kiegyenlítődött. Az 1960. évi területi újjászervezésnek Dél-Szlovákiában : egyéb fontos vonatkozásokon kívül — abból a szempontból is nagy a jelentősége, hogy a szlovák és magyar dolgozók közelebb kerültek egymáshoz, megjavultak az együttműködés lehetőségei. (Folytatjuk) =— Hm — hümmentettem és valami a torko mon akadt. — Anyám után sírok — szólt végre, majd rögtön jajgatással folytatta, mintha a jajgatás hozzátartozna az esti imádságához, a Miatyánkhoz, vagy mihez: nem tudtam visszatartani a siránkozástól, pedig ami vigasztaló szót csak találtam, mind bevetettem. Szebbnél szebb kifejezésekkel éltem és észre sem vettem, hogy a szép szavakkal én is a jajgatásra tértem át. Panaszkodni kezdtem, hogy milyen jó volt nekem Vrbinkán, miatta kellett megváltoztatnom a foglalkozásomat és a lakásomat: mennyi barátom volt és hogy vágyódom utánuk, de mindezt már nem is sajnálnám, ha, ha, ha... No nem is tudom. Lehet, a magány érzése egy vagy két hét múlva megszűnik ... Két nagy bőröndöm tele könyvekkel, minden este olvashatunk belőlük, vagy ha éppenséggel úgy akarná, estéről estére elmondanék neki egy mesét az albínókról, akiknek fehér hajuk és egészen fehér bőrük van, amelyen keresztül átvilágít az erük, és mintha félnének, a nap és az emberek elől elrejtőznek, mint az az albínó is, aki egyszer velem lakott albérletben és én el akartam hívni hozzánk, mert jó fiú volt, s a szeme mint a* angora nyúlé, félt vele a fénybe nézni, rám is mindig kicsit oldalról nézett, akaratlanul is olyan benyomást keltve bennem, mintha tőlem is félne ... •— És miért vannak albínók? — kérdezte Rozarka, amikor elfelejtette a sírást és kezemet a szájához húzta, azzal kezdte' törölgetni a könnycseppjeit. — Az albínók fehérek — mondtam, mert Ismét elvesztettem a beszéd fonalát, sehogyan sem tudtam visszaemlékezni, hogyan jutottam az albínókhoz. — És miért fehérek? — kérdezte. — Az albínók mind fehérek — feleltem. — Mind? És miért? — Nos hát mert albínók — gabalyodtam bele a magyarázatomba egyre jobban. Aztán gyorsan más barátaimra tereltem a szót. Közülük az egyiket Arthurnak hívják. Nevetségesnek tűnt előtte a név, hallottam, amint néhányszor csendesen kiejtette, s minden esetben el is mosolyintotta magát, amit persze nem állíthatok teljes bizonyossággal, hiszen sötét volt, nem láthattam elég jól az arcát, és a nevetése sem volt annyira meggyőző, hogy valami más nem lehetett volna, mondjuk egy hangosabb lélegzés. — A másik barátomnak Vlado a neve — meséltem neki. — A Vlado név ugyan nem nevetséges,, viselője anjiál inkább. Például utánozni tudja a madarakat. Mondod valamelyik madárnak a nevét és ő azonnal utánozza a hangját. Utánozza a rigóét, pacsirtáét, a cinegéét, a pintyőkéét, a gerlicéét, galambét és minden dalos madárét. — A verébét is? — Mondom, mindegyikét. “ A szajkóét is utánozni tudja i — A szajkóét is. Eszembe jutott, hogy valamikor évekkel ezelőtt meséltem neki, hogy a szajkó hogyan tudja utánozni az embert. Természetesen meg kell tanítani rá. Ismertem egy erdészt, aki ilyen betanított szajkót nevelt. Ha megtért munkából, kerülő útjáról, kalapját az asztalra vagy a lócára dobta és hívta a szajkót: Szajkó, hol vagy? S a szajkó mindjárt felelt: Itt vagyok. — Szajkó, hol vagy? — próbáltam utánozni az erdészt. — Itt vagyok — felelte Rozarka. Mindketten felvidultunk és én elhatároztam, hogy a jövőben is bármikor előhozakodom a szajkóval, így segítek magamon. Annyit beszéltem még neki, hogy legalább egy fél könyvre futotta volna belőle. S ő csak ‘ nem álmosodott el. Meséltem hát tovább és ma már a világon semmiért nem jutna eszembe, mi mindent említettem. Ragadt le a szemem, bóbiskoltam és talán ültömben el is aludtam volna, ha Rozarka nem szólt volna rám. — Andriska ... — Igen. Már későre jár — gondoltam az órára. — Andriska, és a dámszarvast nem tudja utánozni? — Ki? — csodálkoztam a kérdésen, mert gondolatban én már távolabb Jártam. Tulajdonképpen nem is gondolkoztam, kínzott az álom. — Hm, a dámszarvast? — próbáltam a figyelmemet összpontosítani. — Mondd csak, a te iskolatársad tudja utánozni a dámszarvast? — Ühüm. A dámszarvast. Csakhogy a dámszarvas nem madár. De lehet, hogy tudja utánozni. — Andriska, és mi az a dámszarvas? — A dámszarvas őz. Azaz nem is őz — helyesbítettem magamat. — A dámszarvas az dámszarvas. — Valamit még meg akartam jegyezni, de nem tudtam, hogy mit. Megdörzsöltem a szemem és felálltam. — Aludni szeretnék — mondtam neki. 14
