A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-12-18 / 51. szám
Az 1831. évi parasztfelkelés A lázadások színhelyén magyar, szlovák és nkrán nemzetiségű jobbágyok éltek. Az 1831-ben kitört parasztfelkelés olyan széles méreteket öltött, hogy a megmozdulás több vármegyére is kiterjedt. Mivel célom az, hogy a ügyeimet a volt Zemplén vármegyére, illetve a mai terebesi járásra összpontosítsam, igyekszem mondanivalóm súlypontját e területre helyezni. Az 1831-ben kirobbant parasztfelkelés indítékait megkeresni nem egyszerű feladat. Az első és alapvető ok: a jobbágyság szociális-gazdasági helyzete az akkori feudális viszonyok között, az 1831-es év derekán elterjedt kolerajárvány, a jobbágynép alacsony műveltségi foka, babonás hiszékenysége. Az említett három ok összetalálkozása hívta életre a robbanást, amely lavinaszerűen hömpölyög faluról falura, megyéről megyére. A politikai és gazdasági hatalom, valamint a termelőeszközök az uralkodó osztály kezében vannak. A jobbágy csak örökös használója, megmunkálója a földnek, amelyek után különböző járadékokat, adókat, kilenced, tized, dézsraa, robot stb. köteles fizetni földesurának. Az első hírek a felkelésről a Szepességből érkeznek. A vármegye olyan magas adókkal sújtja a jobbágyokat, hogy nem bírják azokat fizetni. Hasonló eseteket jegyeznek fel Zemplén vármegyében is. Terebesen, Szapáry földbirtokos embereit, név szerint Kazicska Mihály intézőt és Tnmsics József igazgatót megtámadják az ottani parasztok, mert részt vesznek a földek elvételében. A elkelek szociális összetétele azt bizonyltja, hogy a legelnyomottabb réteg, < zsellérek játszották benne a vezető szerepét. De az sem volt ritkaság, hogy éppen nemesember állott a felkelés élére. Főleg azok közül, akik nem voltak elégedettek helyzetükkel, vagy pedig demokratiKus áramlatok hatása alatt állottak. Konkrét példa erre a kisráskai Tasnády Péter, aki haladó környezetben nevelkedik, műveltséget szerez, három nyelven (latin, magyar, szlovák) ír és beszél. Tudomásunk van róla, hogy kiterjedt kapcsolatot tartott fenn nemcsak közvetlen környezetével, hanem terveibe bevonta az erdélyi, sőt a bánáti elégedetlenkedőket is. Az összeesküvés eredményre nem vezethetett, egyrészt azért, mert az 1831-es év nyarán kitört a kolerajárvány, másrészt azért, mert Tasnády Pétert leleplezték és kivégezték. A kolerajárvány jelentős mértékben hozzájárul a már előkészületben lévő felkelés elmélyítéséhez és megváltoztatja jellegét. Nem árt bepillantani Szekfű Gyula neves polgári történész művébe, amelyben a burzsoázia szemszögéből írja le a kolerajárványt. A csúnya betegség Ázsiából jutott el Közép-Európába, és így hazánk északi részébe is. Az érintett államok jztegzárat létesítettek, valósággal elzárva, éhenhalásra ítélve ajknak a vidékeknek a lakosságát, ahol a járvány felütötte a fejét. . _ orvosok bizmut porral akarták elejét venni a járvány terjedésének, fertőtlenítésre klórmeszet használtak. A kolera az egész országban pusztított. Több mint fél millió embert támadott meg, kiknek a fele, kb. 240 000 ember meg is halt. Sok kárt okozott a helytelen védekezési módszer is, amely falvakat, családokat zárt el a külvilágtól, azon téves feltevésből kiindulva, hogy a kolerát ember adja át embernek. Az egészségügyi szervek megtettek mindent a járvány feltartóztatására, azonban az orvosi tudomány színvonala elégtelennek bizonyult. Különösen nehéz dolguk volt a parasztokkal szemben, akik kezdettől fogva gyanúval nézték a víztisztító szervek működését. Főként Kassa körül terjedt el a hír, hogy az urak megmérgezik a kutakat, és céljuk a parasztok kiirtása. Abból, hogy az orvosok nyakukban zacskóban klórmeszet hordtak, arra következtettek, hogy azzal akarják a kutakat megmérgezni. Zemplén, Abaűj, Sáros, Szepes és Gömör megyék lakossága közt kitört a felkelés. A tömegek úri kastélyokat, pincéket törtek fel. elfogott gazdatiszteket, földesurakat kínoztak meg, sőt ki is végezték, főleg a Terebes vidéki zendülésben. Politikai háttere nem volt a mozgalomnak, de egyes helyeken megfigyelték, hogy nyughatatlan nemesek is belevegyültek. A zavargásoknak szigorral és halálbüntetéssel vetettek véget, de rájöttek arra is, hogy ezt az elhanyagolt, a tudatlanság sötétségében tévelygő szegény népet minél előbb emberi viszonyok közé kell helyezniük — Ennyit mond Szekfű Gyula krónikája a kolerajárványról. A tények, részletek a járvánnyal kapcsolatban megállják a helyüket, hiszen annak szörnyűségét a marxista történészek sem magyarázzák másképpen, azonban egy nagyon tomos dologban, a po»Ukai ..a»érben nem érthetünk egyfet Szekfű Gyulával, a polgári történésszel, aki nem látta, vagy nem akarta meglátni, hogy a zendülések, lázadások igazi oka: a szegényparasztság tarthatatlan állapota. A kolerajárvány pedig az a véletlen volt, amely összetalálkozva a döntő, a tartós, az alapvető okkal, a felkelést kirobbantotta. A Zemplén megyei elégedetlenségek fészke Keresztúr és Bodrogszentmária községekhez kapcsolódik. A lakosság körében vannak olyanok, akik egyenesen izgatnak az egészségügyi védőintézkedések ellen. A helyzetet elmérgesíti az is, hogy a felügyelettel mgbízatt Lőrinczfy józsef olyan intézkedéseket foganatosított, amelyek növelik a nép félelmét. Előre kijelölik, hogy milyen nagy közös sírgödröket kell ásni, mert 80 haláleset várható a községben. A tudatlanságban élő szegény nép erre megtámadja Lőrinczfyt, megmotozzák, hogy van-e nála méreg. Nem találnak nála semmit, azonban a felhevült tömeg őrizetbe veszi. Nemkívánatos hírek kelnek szárnyra, egyik falu a másik után csatlakozik a lázongókhoz. 1831, július 27-én Mohácsy józsef egészségügyi megbízottat súlyosan bántalmazzák Szentmária községben, a megbízott, egy beteghez siet, hogy az orvosságporból adjon neki, ehhez természetesen össze hívja a falu elöljáróit (bíró, helybeli ispán). Alig tesznek néhány lépést, az udvarokból botokkal felfegyverkezett férfiak, asszonyok rohannak elő, és kiabálnak: „Öljétek meg a gyilkost, öljétek meg a gyilkost!'1 Mohácsy kíséretének több tagja megfutamodott, ő azonban bátran viselkedett és bizonyítani akarta jóakaratát. Sorsát nem kerülte el, a lázongó tömeg ütötte-verte. Hasonló sorsa lett a helybéli ispánnak is, akinek a lakását is felperzselték. Mohácsy szorult helyzetében a felsőbb rendeletre hivatkozott, de a tömeg letorkolja: „Nekünk már senki sem parancsol, sem a király, sem a komisszár, ha kell, őket is felakasztjuk.“ Hasonló forrongást lehetett tapasztalni a közeli Pálfölde és Zemplén községekben is. Július 28-án a főszolgabíró összehívja néhány község elöljáróit Kisújlakra. A szatmáriak elmondják, hogy az ispán nagyon rosszul bánt velük és megvádolják Mohácsy megbizottát, aki pedig velük tartott és orvosságot kínált a népnek, hogy magmérgezte a kutakat, az ivóvizet. A következő napokban a szatmári esettél függetlenül. Rád községben van forrongás, ahol Horváth Tamás földbirtokos özvegyének zsidó bérlőjét támadták meg a parasztok, lakását feldúlják, hogy lássák, nem rejteget-e mérgező porokat. Megtámadják a parókiát is, a papot pedig hűtlenséggel vádolják. Hasonló esetekkel találkozhatunk Boly és Véke községekben is. A templomból kijövő tömeg.lázító dalokat énekel, becsmérli a hivatalokat, és fenyegetőzik, hogy szembeszáll az orvossal, sőt a hivatalos szervekkel. De az ezekben a községekben történt megmozdulások csak szikrák voltak, amelyek tüzet gerjesztettek a megye többi községeiben, főleg Terebesen és környékén, jelentős szerepet játszik itt Izsóp község, ahol gyanúba fogják az urakat, orvosokat és főleg a kereskedőket, (akik kevés kivételtől eltekintve zsidók voltak), hogy a halálesetek oka mérgezés. A mozgalomban központi szerepet tölt be Pavuk Mihály, köztiszteletben álló polgár. Már jó előre azt a hírt terjeszti, hogy a felkelők segítségére jönnek az oroszok és megismétlődik a kurucvilág. A terebesiek is hírt szereznek az eseményekről, és ők is felkészülnek, hogy leszámoljanak azokkal, akik a pusztulás ukozói. Augusztus 2-án reggel már 2000 ember áll „fegyverben“. Egységre szólítják fel a tömeget, nehogy valaki kimaradjon a leszámolásból. Különös jelentőséget az ad az eseménynek, hogy Abrahámy Károly huszárkapitány is csatlakozik a felkelőkhöz. Igaz, hogy erre szorult helyzete kényszeríti. Később azonban kiderül, hogy éppen ő volt az, aki a felkelés elnyomásában élen járt. A felkelők által elfogottakat, akiket Abrahámy őrzött, fokozatosan elengedi, és ezzel kinyitja a terebesi parasztok szemét, rájönnek, hogy nem velük, hanem az urakkal tart. Ezért küldöttséget menesztenek a közeli falvakba, hogy jöjjenek a terebesiek segítségére. Az izsépiak azonban megtagadják a segítséget, tudván azt, hogy Terebesen már erős katonai egységek vannak. Ennek hírére alábbhagy a forradalmi lendület a többi községben is. Végül Abrahámy kapitány erős katonai kísérettel bejárja a környező falvakat, ahol lázongások voltak, és engedelmességre hívja fel a lakosságot, aminek eredményeképpen újra helyreáll a rend az egész járásban. Amint látjuk, a mozgalomban vezető szerep jutott volna Terebes városának, de a kapitány furfangja azt megakadályozta, és már csírájában elfojtotta. Ezzel még nem ért véget a mozgalom, hiszen a bevezető részben mondottam, hogy több vármegyére terjedt át. Jelentős fészek volt még Kisráska (Nagykapos mellett), ahol a Tasnády-féle összeesküvés tagjai folytatták a harcot. További zendülésekkel találkozunk Zemplén északi részében, Kassa vidékén, majd pedig a Szepességben. Arra itt nincs lehetőségem, hogy ezeket is részletezzem. A lőfegyverekkel felszerelt katonák előnyben voltak a villás-kaszás parasztokkal szemben. Az említett megyék királyi biztosa báró Eötvös Ignác alkancellár volt, aki nem riadt vissza a leghegyetlenebb módszerektől sem, hogy megfélemlítse a lázadó jobbágyokat. Statáriális bíróságokat állítottak fel szerte a megyékben, azok dolga volt az azonnali intézkedés. Ezek meg is tették a magukét. Százakat ítéltek kötél általi halálra, ezrek és ezrek voltak kitéve különböző testi sanyargatásoknak. A kivégzéseket nyilvánosan hajtották végre, aminek a megfélemlítés volt a célja. Tudunk olyan esetről, amikor a bitófa alá álló ezekkel a szavakkal biztatja a többieket: „Barátaim, több sikert adjon nektek az isten, mint nekem adottl“ Az említett halálraítélt Breznai András szalánci lakos volt. A parasztlázadás eredményeit tekintve sok pozitívumot nem találunk. Az urak által elkövetett túlkapásokra gondolva talán annyit, hogy pontosabban megszabták egyes törvények, rendeletek, a fiildesúr és a jobbágy közötti viszonyt. A lázadást követő országgyűléseken voltak demokratikus hangok, amelyek a jobbágyság érdekében hangzottak el, gondoljunk csak Kölcseyre, vagy Kossuthra, de ezek erős ellenállásra találtak az udvar megrögzött politikájában. összefoglalásként azt mondhatjuk, hogy a felkelés nem volt hiábavaló, kifejezte nemzetiségre való különbség nélkül Magyarország elnyomott jobbágyainak felszabadulás utáni vágyát, küzdelmét a társadalmi jogegyenlőség biztosításáért, amihez minden embernek joga van.
