A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-11-13 / 46. szám
gyönyörködnek benne.., Hans Müller tudj« ezt, finom érzékével már megérezte Nelllt. Akarja, kívánja a Gallai-lányt, mezítelensége kell neki... ösvényeket keresnek, fészket gyúrnak maguk alá, minden este máshová mennek, Nelli így szereti... A képzelgés Igaz volt, igaz lett. Gallai Nelll második szerelmét már énelőttem rejtette. A tehetetlenség és a bosszú vágya fojtott. Állati dühöt éreztem mindkettőjükkel szemben. Müller nyugodt, magabiztos. Szebben tud beszélni, mint én, finomabb, érzem magam is, hogy más, mint én vagyok. Éjszaka felszöktem a bányából, hazamentem, várni kellett Nellire. Letéptem róla a ruhát, és magamon kívül ütöttem, vertem mezítelenségét. — Örült vagy — sikoltotta. — Szereted? — ö más, mint te vagy. — Szereted? f= jogom van hozzá. Talán az apja sem tudta olyan kegyetlenség» gél ütni, mint én tettem. Vertem a Gallai-lány mezítelenségét. így akartam megtörni az akaratát. Ezután már nem volt visszaút A hűtlenség-, gél eltörik, meghal valami. Nem tudtam megakadályozni, nem bírtam megtartani. Hiába volt minden erőlködésem. A gépek leszálltak. Már a fényszórók sem világítanak. Nemsokára értem jönnek. A fegyvert kibiztosítottam, nem akarok számot adni többé senkinek, ha kinyílik az ajtó, és meghallom a lépések koppanását, nem élek tovább. Hans Müllernek hívták. Nekem már az ajtóban szembe tűnt, amíg a zajos Italozókat nézte hosszan. Feltűnő ember volt, magas, karcsú termetű. Fiatalnak látszó arcán két oldalt ránc futott. Kétszer is rám nézett, mielőtt relénk Indult volna. Mértéktartón meghajolt, és az asztalunkhoz ült. Később bemutatkozott. Hans Müller. Kávét és konyakot rendelt. Nem volt tolakodó, a társalgást sem erőltette. Érkezésem előtt az urániumsugárzás veszélyét magyaráztam Nellinek. Most zavartan hallgattunk. Másnaponként jártunk a kávéházba, öt előtt tíz perccel indultunk, ötkor érkeztünk. Ugyanúgy, mint az előző városban szoktuk. Hans Müller is eljött. Egy pillanatig tétovázott, ahogy meglátott bennünket, aztán felénk Indult. Már tudtam róla, hogy német mérnök. Hozzátartozóit kitelepítették, öt magát, mint nélkülözhetetlen embert. Itt tartották. Magányára panaszkodott: — Naponta jönnek az új emberek, ez most áz aranyásók városa... Tékozolnak, rombolnak. Itt csak a pénznek van értéke... Elkísért bennünket a nagy sárga ház kapufáig. Tőle tudtuk meg az előző lakók nevét; Herman Fischer. A bányatgazgatóság tanácsosa ▼olt Másnap a mérnök virágot küldött Nellinek. Seiyempapfrba csomagolt szekfficsokrot. — Gavallér. — Meglepetés villant Nelll arcára, örült. Vigyázó mozdulatokkal karcsú vázába rakta a vlrágszálakat, és az asztalra tette. Szótlanság és kesernyés virágillat tapadt közénk. Én a porcelán oldalára hajtó pátránvle▼eleket néztem. Nelll egy földig erő nagy tükörben a haját igazgatta. “ Nem tehetek róla <= mondta kissé oldalt fordulva. Udvarias. Ügy látszik, ez Itt így szokás. Mentegetőzött. Zavaromat érezte, nyugtatni akart. Fejemre borította szétfésült haját. Először történt, hogy nem viszonoztam a közeledését. Fehér és piros székfűszálak színét Itta a tükör. Az akna felvonója előtt mindig hosszú sor kígyózott. Szorosan egymás mögött álltunk, szinte egymásra dőltek az emberek. A mélységtől való félelem verítéket csapott rám. Titokban Hans Möllert lestem. Eltökéltem, hogy ha lejön az aknába, lassan, araszonként hozzácsűszok. Ott, ahol csak térdenállva lehet dolgozni. Kinéztem már egy nagy követ Is, amit könnven meg lehet lazítani. Lassan borított el a gyűlölet, a mérnök szerencsétlenül lépett az életünkbe. Éreztem a gyűlölet forróságát, ügy jött, mint a láz, felfelé, a halántékom felé haladt... Nelll vacsorára hívta. Nekem csak akkor mondta már, amikor megszólalt a csengő. Ismét virágot hozott, fehér és vörös szekffiszálakat. Ridegen fogadtam, ajiogy kezet fogtunk, egymásba vágott a szemünk. Nelll mosolygott,- és feltűnően kedves volt hozzá. Evés közben ä mérnök keveset beszélt. Inkább figyelt, a falakat nézte és a bútorokat. Majd váratlanul felállt, s vigyázva leakasztotta Herman Fischer családfádnak fényképeit. Huszonhét fényképet mutatott be. Pofaszakállas öregeket, különböző nemzedékek asszonyait, gyermekarcokat, katonafényképeket. Mindegyiküket ismerte. Otthonosan mozgott a házban, és magabiztosan beszélt. Nekem az tűnt fel először, hogy Nelll átveszi a mozdulatait. Ä fényképeket 6 akasztotta vissza a falra. Aztán németül szélt hozzá a férfi Nelll késségesen válaszolt. Ismeretlen szavak hulláma csapott át rajtam ... Távozása után szemrehányóan kérdőre vontam Nelllt. — Egyedül van, senkije sincs — mentegetőzött, és elfordult, amíg mondta. Durva, keserű szavak szorultak a torkomba. JúSZzIo-' Türtőztettem magamat, nem szóltam. Nem akartam elárulni a féltékenységemet. Sok pénzt kerestem. Háromszor annyit, mint azelőtt. S akartam, hogy Nelll örüljön ennek. Asztalra öntöttem a megszámlálatlan papirosomét, széttúrtam magam elótt, aztán ismét kupacba halmoztam, és eléje toltam, hogy örüljön. A leszállás előtti várakozásban közel szorítottam magamat az előttem álló férfihoz. Érezni akartam testrészeinek forróságát, gyakoroltam a mozdulatokat, araszonként csőszök majd Hans Müllerhez is, előbb a hátam a falhoz szorítom, lábammal megtámasztom magam, aztán a csákányt belefeszitem a kő szélébe. A mérnök egyszer sem jött abba az aknába, ahol én dolgoztam. Képzelődni kezd*em. Féltem, hogy Nelll kiszökik az ablakon, úgy, mint hozzám valamikor. Lihegve felfut a hegyre, és a bokrok alá bújnak ölelkezni. Könnyű a hálóing és Nelll szereti a meztelenségét, szereti, ha nézik, szereti, ha Véga,
