A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-11-13 / 46. szám
FARKAS JENO boldogság MIKOLA ANIKÓ VÁROS A SZAKADÉKBAN Tegnap éjjel ölembe bújt a hold. Az éjszaka becézve s talán egy kicsit féltve a váltamra hajolt. A csillagok mind a lábam elé ültek, csak szívem maradt a régi vén rozsdás hárslevéf, bíbor-arannyal hintve, csupa folt. Mesémre várt az éj és hallgatag felém hajolt egy délceg jegenye - kíváncsi volt: foltos szívemnek titkát megvallom a csendben merem-e? Boldog vagyok, mert élek. Minden órám titkot ketyeg, Ó, higgyetek nekem! Boldog vagyok, mer van pár késett rózsám s ökölbe sohsem szorul tenyerem. Boldog vagyok, hisz olyan szép dz élet, minden porszemben egy világ kering, boldog vagyok, ha pocsolyába lépek . s az esőiéből a nap rámtekint. Boldog vágyók. .. meséltem önfeledten - s az égbolt lágyan — miért? nem tudom — ringatni kezdett, vigasztalt s felettem fátylat bontott a messzi tejúton Város! Városi Naponta ittam szavaid méregpoharából ettem gyűlöleted kenyerét. !Rágalmad kövei megtörték testemet-. Jártam utcáidat csak a huzat kísért s a kövek furcsán neveitek lSárga kőarcok figyeltek homályos ablakokból. A forrás vizében szennyes árnyékok fürödnek riadt vad ott többé nem ihat nyugalmat mérgezett kutak vite szomfat nem olt. !Halott faágakon sötét madarak ülnek daluk szállongó pernye hamu-eső a tájon és fölötted város ki a fény elől bujdostál remegve most szemfedőd üszők s hamuszínű este. Sikátorok forgószelében nyargaló kés néhány fekete vércsepp és kísértet őrök járnak huhogva s őrzik örökké tartó álmodat. Fönn, a szakadék felett utolsó sóhajtásodat ’tépik szét a szelek. Most én is elmegyek, Zárt ajtók elé küszöbödre teszem ezt a csöndet ezt a vázát benne magányom kék világát. Elűztek falaid elűzött forgószeled ittam szavaid méregpoharából ettem hamuból kenyeret de most elmegyek városi Kővévált város a szakadékban! Az irodalmi estek történetét tudomásom szerint mind ez ideig senki sem vetette papírra, senki sem rendszerezte, senki sem csipegette ki az anckdota-foszlánybkként röpdöső történetek legfrappánsabbait, pedig Kosztolányi, Babits, Ady és József Attila gondoskodott arról, hogy bőségesen álljanak rendelkezésünkre nagyon ízes és nagyon jellemző, de ugyanakkor nagyon tanulságos esetek. Az irodalmi, vagy másképp szerzői estnek tulajdonképpen nincs is definíciója, ám ha visszagondolok, néhány ilyen rendezvényre, azt hiszem, sorokba is foglalhatnám a szabályt, amely az* irodalmi estek legtöbbjére vonatkoztatható: A szerzői est olyan rendezvény, amelyhez legalább egy író (de lehet több is) és legalább egy olvasó (ugyancsak lehet több is) szükséges. Az író és az olvasó találkozása többnyire az esti órákban történik, amikor is mindkét félen ünneplő ruha feszül, miközben az író saját müveiből olvas fennhangon, az olvasó minden erejével összpontosít, hogy az elhangzott novella, vagy vers által felvetett, gondolatot azon nyomban az író felé sugározza, miáltal kialaknl egy beszélgetés-féle az író és az olvasó között. Azt állítottam azonban, hogy mindkét érdekelten ünneplő ruha feszül. És az író fennhangon olvassa műveit. Kénytelen vagyok e két kitételt megmagyarázni, mert az elmélet nem mindig azonosul a valósággal. Nagyszerű, hogy mind az alkotó, mind a közönség képviselője megadják az egymásnak kijáró tiszteletet, és szépen felöltözve csevegnek. De a tapasztalatok azt mutatják, hogy a csevegés (amely tulajdonképpen az irodalmi estek legfőbb célja), nem minden esetben valósul meg, éppen azért, mert túlontúl ünnepélyes a hangulat, sokszor olyannyira, hogy két-három órán keresztül sem bír a két fél közötti merevség felengedni, és az író és az olvasó is úgy távozik, hogy egyik sem kapott a másiktól semmit. Mert mit ér az olyan irodalmi est, amely nem teremt olyan varázslatosan tiszta légkört, az író és az olvasó közé, mint a források fölött lebegő levegő, és ahol nem olyan őszinték és patyolat-tiszták a mondatok és a feleletek, mint abban a bizonyos forrásban a kavicsok. Minden irodalmi est legnehezebb, de egyben legszebb feladata is: őszinte kapcsolatot, őszinte légkört teremteni. És ez nagyon-nagyon kevésszer sikerül. Miért? Az ünneplő ruha okozná? Aligha. Az olvasók tájékozatlansága, tudniillik, hogy nem is tudnak mit kérdezni? Ez már valószínűbb feltevés, de hihetetlennek tűnik, hogy legalább egyetlen ember ne akadjon, aki úgy-ahogy ne ismerné ki magát a csehszlovákiai magyar irodalom bonyolultnak egyáltalán nem nevezhető útjain. Talán a tudatosság hiányzik. Az est előkészítése. Nem arról van szó, hogy minden kérdést előre kiosszunk az olvasók között, és ütemezzük be őket: te ekkor, te akkor kérdezel, fiz már a ló másik oldalára való pottyanás lenne. Két-három kérdést elő lehet készíteni azonban, mert mihelyst nem telnek meddőn a percek, és megindul a véleménycsere, nyert ügye van íróknak, olvasónak egyaránt. És az est rendezőjének nem árt tíz percet szánnia a meghívott költőre, vagy novellistára. Nézzen utána, mit is írt addig, hol dolgozik, és (de ez nem is annyira fontos), milyen a felőle kialakult kritikusi vélemény. Két szerzői esten is megbizonyosodtunk róla, hogy elképzeléseink helyesek. Igaz ugyan, mindkét író-olvasó találkozó gimnáziumban zajlott le (Rimaszombatban és Füleken), de ez mit sem von le e rendezvények értékének sikeréből, sőtl Valamennyien jól érezzük magunkat a diákok körében, mert őszinték voltak hozzánk, mert voltak kérdéseik hozzánk, mert érdekelte őket irodalmunk és publicisztikánk sorsa, érdeklődtek életünk felől, terveinkről is faggattak, és sok esetben elmondták, (nem mindig kedvező) véleményeiket alkotásainkról. Egyszerűen mondva: e két gimnázium diáksága légkört tudott teremteni, hangulatot, atmoszférát. Űrömmel vettük ezt tudomásul, annál is inkább, mert az ember ilyenkor mindig arra gondol, hogy akik most a padok mögül lesnek foszforeszkáló tekintetekkel, azok néhány év múlva értelmiségünk, olvasóközönségünk, utánpótlásunk lesznek És még egyet: azt írtam, az író fennhangon olvassa műveit. Szerencsés, és ritka alkotó, aki nemcsak az írás művészetében, hanem az előadó művészetben . is megállja a helyét. Akinek olyan nagyszerű orgánuma és előadókészsége van, hogy méltóképpen tudja műveit reprodukálni. Az írók többsége, sajnos, nem mondhatja ezt el magáról. És ez újabb kínos, groteszk jelenet-sorozatot szül: a közönség nem arra ügyel, melyik vers a szebb, hanem arra, hogy az illető poéta melyiket olvassa fel még rosszabbul, mint az előzőt. Egy, vagy két előadót mindig biztosítani kellene. A mai ínséges, irodalom-szegény időkben is akad egy-két ember, aki jól és szívesen szaval. Fel kell kutatni őket, és megkérni, jöjjenek el, és mondjanak el a szerzői esten néhány verset vagy más műfajú írást. Tudom, könnyű innen „lentről“ megállapításokat tenni, tanácsnlgatni. Nem is parancsról és fölényeskedésről van szó. Őszinte véleményről. Őszinteségről, amely a legtöbb irodalmi estről’ hiányzik. Mindenkinek, akinek csak egy picit szívügye a kultúra, feladata, hogy ezen mielőbb változtasson. BATTA GYÖRGY
