A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-11-13 / 46. szám

mohón lestük mint fagyasztja el a tyúk legfi­nomabb részeit. — Keresek én neked másikat még ma, add |>e azt... — Nem való. Hiszen mindenki ismeri az én lovamat ... — Nem az én dolgom, hogy kitanítsalak — — Igyunk a véreidre, akik odakinn vannak, hogy egészségesen hazajöjjenek. — A bácsi a hegyszoros felé intett. — Köszönöm néked, Kazim. Ha az a sorsuk hazajönnek. Ha nem — hát akkor se tehe­tünk semmit... Üjra ittak, a vendég zsíros állkapcsa ismét mozgásba jött. — jól jegyezd meg, a ló, ha visszakapod is, már nem lesz ugyanaz — mondta, abbahagy­va az evést. — Mit tegyünk, a mobilizáció törvény. — A mobilizáció az törvény, azt én tudom, de hát hallottál te már olyanról, aki értene a mi lovainkhoz? Még a saját lovukhoz sem ér­tenek! — Mit tehetünk ... — A törvény az csak lovat követel tőled, pern a Bábut... — Dehát mindenki ismeri? ... — Minden száj hallgat, ha betömik... — Musztafa, látod te ezt itten? — Nagybá­tyám egy darab fehér sajtot tartott a kezében. — Látom, — felelte Musztafa, és bozontos szemöldöke alatt nyugtalanul ugrált a tekin­tete. — Azt is tudod, ugye, hogy mi lesz belőle, ha megeszi az ember? — Hát osztán? — Mi mégis tisztán és fehéren akarjuk en­ni. Másképp nem kell. így van ez a lóval is, Musztafa. — Úgy beszélsz, akár egy mullah, a lovadat meg közben tönkre teszed. — Tudom, de jobb lesz így. — És egyszerre csak, váratlan keserűséggel kifakadt: — A mi fiaink ebben a pokolban térdig tűzben járnak, hát akkor mi egy ló ehhez képest... Inkább érettük igyunk! — Persze, hogy igyunk, de hát mit mond a törvény? Azt mondja, hogy ... Emlékszem, hogy szívembe hasított akkor a bácsi szavaiból feltörő váratlan keserűség, talán azért, mert általában csúfondárosan, kí­mélet nélkül szokott beszélni. Bizony ritkán mosolygott és a mosolya olyan volt, mint a sötétségben fellcbbanó gyufaszál. Kiitták a vodkát, aztán kezet mostak, és kimentek az udvarra, Kazim bácsi hosszan és csüggedten, mellette az erős vörös üstökű, mokány, eleven kis kupec. A bácsi elfogta Bábut, és rátette a zabiát. Musztafa odament a lóhoz, és megveregette a hátát. Aztán hőköltetni kezdte valamiért, hátrafelé. Én meg is ijedtem egy kicsit, azt hittem előbb, hogy berúgott. Egyszer csak le­hajolt, hogy felemelje a ló mellső lábát. A ló felhorkant, és nyújtózkodott, hogy megharapja, de Musztafa könnyedén kitért előle, és mégis csak rávette, hogy felemelje a lábát. Négykéz­­lább, szuszogva, mind a négy patáját megvizs­gálta, előbb a mellső lábát, aztán a hátsót. Amikor a farához lépett, azt gondoltam, hogy Bábu most bosszút áll a ravaszságáért, de ki tudja, miért, a ló nem rúgta meg. Sőt, akkor sem bántotta, amikor Musztafa megfogta a farkát, és megtörölte vele a patáját, hogy ala­posan szemügyre vehesse rajta a patkót — csak remegett egész idő alatt. — Újra kéne patkolni a mellsőt — mondta felemelkedve —, magad is tudod, milyen az út a Maruhra ... A bácsi kihozta a konyhából a szerszámos ládáját. „Minek bajlódik vele, ha egyszer úgy­se kapja meg“ — gondoltam Musztafára nézve, igyekezvén megérteni a lókupec bonyolult lel­kivilágát. Bábut az almafa árnyékába vezették, Musz­tafa lova is oda volt kipányvázva. — Micsoda legyek vannak tifelétek, véresre marták a lovamat! — csodálkozott Musztafa, haragosan vizsgálgatva a lovát. — A kecskék miatt jönnek — jegyezte meg nagyapó, aki közben odajött segíteni. A bácsikéin rövid kantárszáron tartotta Bá­but. A mokány kis kupec ügyesen féltérdre ereszkedett, felemelte a ló lábát, és szedeget­ni kezdte a patkóból a rozsdás szögeket. Be­letúrt a ládába, egész kis csomó patkószöget vett ki belőle, és mint valami bűvész, a szájá­ba dugta, beszorította az ajka közé. Aztán egyenként kiszedegette onnan, két-három ütéssel beleverte a ló tehetetlenül felhajtott patájába. Bába minden ütésre megrándult, a remegés hullámban futott végig a testén, mint karikák a vízbecsobbanó kő nyomán. — Báábuu — szólította a bácsi, csak azért, hogy megnyugtassa a lovat, és értésére adja, hogy lát ő mindent, ami vele történik. A másik patkót, amelyet a fű és a kövek fényesre csiszoltak, Musztafa levette és a bácsi ládájából kicserélte egy új, de rozsdás patkó­ra. Amíg ezzel vesződött, Bábu néhányszor meglegyintette őt a farka végével. Musztafa minden esetben felemelte a fejét, és anélkül, hogy a szögeket kiengedte volna a fogai kö­zül, dühösen rámordult, mint aki azt mondja, nem várta volna, hogy ilyen gyerekesen visel­kedjék. — Na, most akár a poklot is megjárhatod! — mondta, és a kalapácsot a ládába dobva kiegyenesedett. A bácsi félkezébe fogta a lá­dát, és amúgy kelletlenül elindult vele a ház felé. Még a hátán is meglátszott, mennyire rossz kedve van. Bábut Musztafa lova mellé kötötték. A leszedett patkó csillogott, akár az ezüst. Eltakartam, hogy aztán majd észrevétlenül felvehessen), de nagyapa félretolt, és maga emelte fel. Azonnal ráverte a küszöbre, mert szerencsét hoz. Volt ott már másik is oda­szögezve, de alaposan elkopott, ez pedig még az árnyékban is ezüstösen csillogott. Ki tud­ja, meglehet, nagyapa úgy látta, hogy ideje már megújítani egy kicsit a ház szerencséjét. Musztafa indulni készült. Nagybátyám kö­tőféken tartotta a lovát. A lókupec erősen megkapaszkodott a recsegő bőrnyeregbe, majd hirtelen megállt. — Ne nyergeljünk át mégis? — kérdezte, és már készült is leszedni a nyerget a lováról, Illusztrálta VARGA LAJOS hogy Bábu hátára áttegye. A fáról leesett egy alma, és tompán puffan­va elgurult a gyepen. Bábu megrezzent. Én szemmel követtem az almát, hogy majd felve­­hessem. A sövénynél állt meg, az elgazosodott sűrűben. — Nem kell Musztafa — mondta Kazim bá­csi egy kis gondolkodás után. — Musztafa felugrott a lovára. — Hát akkor, minden jót — mondta, és el­indította lovát a kamcsával. — jó utat — mondta a bácsi, és csak akkor engedte el a kantárszárat, amikor a ló már elindult, nehogy úgy látszódjék, mintha a házi­gazda sietne megszabadulni vendégétől. Musztafa alakját elnyelte az útkanyar, nagy­bátyám bement a házba. Nekem eszembe jutott az alma. Odementem a sövényhez, lábammal széttoltam a sűrű gazt. Az alma nem volt ott. Előbb csodálkoztam, de aztán megpillantottam a disznót. Ö is a sövénynek ezen az oldalán matatott, szaglászott az almalevelek között. Megdobtam kővel, hogy elkergessem, de hiá­ba. Egy kissé távolabb megállt, és tovább vizs­latott, nem utánam, hanem ami a legbosszan­tóbb volt az egészben, éppen az alma után. Kazim bácsi egész nap feküdt a szobában, és cigarettázott. Hosszú, sovány testével úgy hevert, mint aki hanyattvágódott, fújta a füstöt, és fektében a mennyezetet bámnlta. Manyica néni sem szánta rá magát, hogy megzavarja. Maga intézett mindent a ház körül. Időnként odaküldözött bennünket, nézzük meg, mit csi­nál a bácsi. Kimentünk a veteményeskertbe, és onnan lestük Kazim bácsit az ablakon ót. Nem csinált az semmit, csak feküdt hanyatt, és a mennyezetet bámulva a füstöt fújta. — Mit csinál? — kérdezte a nagynéném, amikor visszamentünk hozzá a konyhába. — Semmit, csak cigarettázik. — Na, jól van, hát csak cigarettázzon — felelte, aztán sebtiben csavart egy hosszú, vékony cigarettát, és ő is rágyújtott, közben lopva az ajtó felé tekingetett, nem látja-e meg nagyapó. Estefelé egy ember jött hozzánk a faluszov­jetből, és olyan ember módjára, aki megszokta, hogy idegen udvarokban járjon, botjával el­hessegetve a kntyákat, nyugodtan bejött a konyhába. Mindannyian tudtuk, mi dologban jár, ő is tudta, hogy valamennyien tndjnk ezt, mégis, az illendőség kedvéért, eleinte minden­féle csip-csup dolgokról kezdett beszélni. * A bácsi akkor sem jött ki a szobából, habár a nőném titokban érte küldött. Végül aztán a legény, a rossz hírhez illetően, gyászos képet öltvén, bejelentette jövetele célját. Ugyanezzel a gyászos ábrázattal, kantárszáránál fogva ki­vezette Bábut az udvarból. A lehető leghosz­­szabbra engedte a kantárt, és megnyújtván a távolságot maga és a ló között, mintegy érté­sünkre kívánva adni ezzel, hogy a lónak nem vele, hanem a törvénnyel van dolga. De bizo­nyára túlságosan látványosan csinálhatta ezt, mert mi, gyerekek nem nagyon hittünk neki. Ogy éreztük, hogy azért az úton, mely Bábut gazdájától a törvény felé viszi, valami hasznot a maga számára is lecsippent belőle. Ahogy kilépett az udvarról, szaladtunk a ve­teményesbe, elbújtunk a kukoricásba, és úgy leskelődtnnk utána. Nem is csalódtunk. Nem messzire a háztól a legény egy nagy kőnél megállította a lovat, óvatosan felkapaszkodott a kőre, és onnan a ló hátára ugrott. Bábn fel­ágaskodott, de nem tudta levetni magáról. Mi­felénk igen sok a jó lovas. — Mobilizáció! — kiáltotta, részben, hogy biztassa vele a lovat, részben meg a maga igazolására. A faluszovjetig öt kilométer volt innen az út. Álldogáltunk egy keveset, amíg csak el nem halt a lódobogás, aztán csendesen visszamentünk az udvarba. Néhány napra rá, hogy a bácsikámat elvitték fakitermelésre, a Szabidéban a medve megölte a szomszéd tehenét. A tehén sokáig bőgött, biztosan segítséget kért, de nem volt ember a faluban, aki oda le tudott volna ereszkedni érte. Összecsődültünk a völgykatlan peremén, és füleltünk. Vagy a medve volt ügyetlen, vagy a tehénben volt még túl sok élet, annyi bizo­nyos, hogy a medve sokáig marcangolta, még­sem tudta megölni. Több mint egy órán át harsogott a katlan sötétjében a félelmetes, szívszorító, iszonyú üvöltés. Aztán gyengülni kezdett, és mindjobban elnyúlt. Mintha a tehén hangja a vérével együtt szivárogna a völgy­­katlan fenekén, már meg sem próbált feltörni, eljutni az emberekhez. Később alig hallható nyögéssé változott, és ez a nyögés még az üvöltésnél Is borzasztóbb volt. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents