A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-11-13 / 46. szám

KAIICD BÁCSI

•\ O VA*

Kazim bácsinak volt egy kitűnő versenylova. Bábunak hívták. Csaknem minden évben díjat nyert a lóversenyen. Különösen erős volt hosszú távokon és az alkalmasint csak nálunk, Abháziában ismert versenyen, a cserazban.

A cseraz lényege az, hogy a lovat meghajszolják, és arra késztetik, hogy nekifutásból csússzon a nedves pályán. Közben nem szabad sem botlania, sem megszakítania a csúszást. Az a ló a nyerő, amelyik a leghosszabb nyomot hagyja maga után.

Lehetséges, hogy ezt a versenyt az itteni körülmények teremtették, ahol különösen becses a lónak az a képessége, hogy nehéz percekben csúszni tud, és nem bukik el a hegyi utakon.

Nem szándékozom felsorolni Bábu kiváló tulajdonságait, annál is inkább, mivel nem értek a lovakhoz. A lótól én megváltam, viszont az autóig nem jutottam el.

Bábu küllemére azonban jól emlékszem. Kistermetű, hosszú testű, sárga szőrű ló volt, a farka hosszú, a homlokán apró fehér csillag. Egyszóval, küllemre alig különbözött a többi abház lótól, de egyébként nyilván különbözött tőlük, ha egyszer díjakat nyert és messze földön ismerték.

Napközben a Szabida völgyben vagy környékén legelészett. Estére magától hazatért. Moccanatlan állt a kapuban, és kis hegyes fülét mozgatta. A nagybátyám vitt neki egy marék sót, a kezéből etette, miközben halkan beszélt hozzá. Bábu óvatosan nyúlt a tenyere felé, orrcimpája kitágult, és félelmetesen sandított kék szemének fehérjével, amely olyan volt, mint valami véres meridiánokkal behálózott kis földgömb.

Gyomlálás idején a bácsi összeszedte a levágott szárat, és esténként a ló a fiatal kukorica zsenge leveleit ropogtatta.

Manylca néni, Kazim bácsi felesége néha zsörtölődött is vele, hogy egész nap csak a lovára van gondja. Ez, persze, nem egészen így volt. Nagybátyám jó gazda hírében állt. Azt hiszem, Manyica néni egy csöppet féltékenykedett a lóra, de lehet, hogy sértve érezte magát a tehenek meg a kecskék nevében. Különben, ki tudja, hogy miért zsörtölődik egy asszony.

Néha Bábu nem jött haza a Szabida völgyből, és ilyenkor a bácsi, bármilyen későn szerzett is tudomást erről, tüstént derekára tekerte a kantárt, vállára kapta a kisfejszét, és a 16 keresésére indult. Előfordult, hogy kérő éjjel tért haza, övig harmatosán, vagy bőrig ázva, ha esős idő járta. Leült a tűz mellé melegedni. Éles metszésű arca, hatalmas szép feje volt, mozdulatlan ujjait szétterpesztve ült, megnyugodva: a legfontosabb dolgot elvégezte — a 16 megkerült.

Forró nyári napokon fürödni vitte Bábut. Övig állva a jéghideg vízben, alaposan lecsutakolta, megkefélte a sörényét, kihuzgálta belőle a bogáncsot, meg a mindenféle töreket.

— Megeszik a legyek — dörraögte, és maroknyi, szemtelenül csimpaszkodó, mindenre elszánt legyet kapart le a ló hasáról. A vízben Bábu eléggé megadóan viselte magát. Csak néha rándult meg a bőre, és remegett, remegett mindvégig.

Én a patak partján álldogálva gyönyörködtem Kazim bácsiban meg a lovában. Valahányszor lehajolt, hogy vizet fröcsköljön a lóra, a bácsi sovány, csontos testén táncoltak az izmok, kiütköztek a bordák. Néha piócák tapadtak a lábára. Amikor kijött a vízből, letépte őket, és nyugodtan felöltözködött. Mi rettenetesen féltünk a piócáktól, miattuk nem fürödtünk a patakban.

Fürdés ntán Kazim bácsi felültetett a Bábura, kezébe fogta a kantárszárat, így baktattunk fel a házhoz. Az ösvény nagyon meredek volt.

egész idő alatt attól féltem, hogy lecsúszom a ló nedves hátáról. Szorítottam hát a hasáhuz a lábamat, ahogy csak bírtam, és erősen belekapaszkodtam a sörényébe. Kényelmetlen volt a ló nedves hátán lovagolni, de mégis jó volt, s én erősen tartattam tpagam, miközben ijedten örvendeztem, de meg zavart is voltam attól, hogy éreztem ellenszenvét lovasával szemben. Homályosan éreztem, hogy ez az ellenszenv indokolt is. Valahányszor a kantár szorítása gyöngült, Bábu hátrakapta a fejét, hogy megharapja a lábamat. Én azonban résen voltam. Rendszerint így értünk a kapuhoz, és én ünnepi hevületben szálltam le a lóról, mert lovagolhattam, de meg inkább amiatt, hogy végre épen és sértetlenül állok a talpamon.

Egy alkalommal, már éppen a kapu elé értünk, az udvar túlsó felén váratlanul egyik szomszédunk tűnt fel, akire a kutyák különösen haragudtak, és rögtön feléje is rontottak.

— Vissza! Vissza — kiáltotta a bácsi, de már késő volt.

— Nesze! Fogd. — Odavetette nekem a kantárt.

Azt hiszem a lő csak erre várt. Hamarabb éreztem meg, mint ahogy felkapta a fejét. Teljes erőmből kapaszkodtam a kantárba. Hányta a fejét, és én tudtam, hogy éppúgy nem lehet megzabolázni, ahogy nem lehet megállítani a zuhanó fát. Eleinte csak ügetett, én pedig zötykölődtem a hátán, és még mindig iparkodtam visszatartani. De akkor nyargalni kezdett, simán és feltartózhatatlanul száguldva egyre növelte a sebességet, ahogyan a zuhanó fa sebessége is nő. Zöld foltok villogtak a szemem előtt, eszeveszett szélvész csapott meg, mintha az időjárás is megváltozna ekkora sebességnél.

Nem tudom, hogyan végződhetett volna a dolog, ha nem lép közbe az unokabátyám, aki a dombon lakott, nem messze a nagybátyáméból. Meghallva a kutyaugatást, kijött, hogy megnézze mi történt. Ahogy meglátott, kiszaladt az útra és kiabálni, integetni kezdett. Néhány méterre tőle Bábu a földbe gyökerező lábbal megállt, én pedig a fején keresztül a földre repültem.

Felugrottam, és elcsodálkoztam, hogy újra csendes körülöttem az idő. Csodálkozásomnak váratlan lökés vetett véget. Valami elrántott, és vonszolni kezdett a földön. Unokabátyám odaugrott, kitépte a kezemből a kantárt és nyugtatni kezdte Bábut. Kiderült, hogy ijedtemben, úgy belekapaszkodtam a kantárszárba, hogy még az esés után sem tudtam szétnyitni az ujjaimat.

Ettől fogva többet nem ültetett fel Kazim bácsi a lóra, de én sem kéredzkedtem rá. És mégis, nemhogy elvadultam volna tőle, épp ellenkezőleg, még jobban belébolondultam. Dehát ez így is volt rendjén, hiszen nevezetes ló volt Bábu, és senkit sem ismert el a gazdáján kívül.

Meg kell mondani, hogy még magának Kazim bácsinak sem egykönnyen adta meg magát. Hogy felszerszámolhassa, kinyújtott kézzel lassan közeledett feléje, kedveskedve beszélt hozzá, amikor pedig odaért, megsimogatta a sörényét, végigsimított a hátán, és csak azután tette a zablát a szájába. Ilyen lassú, sima mozdulatokkal szokták felnyitni a méhészek a kaptárt.

Mikor közeledett hozzá, Bábu rendszerint visszahőkölt, felkapta a fejét, hányta jobbrabalra, egész teste remegve megfeszült, készen rá, hogy egyetlen vigyázatlan mozdulattól nekiiramodjon. Látszott, hogy mindig rémülten és szégyenkezve adja magát gazdája kezére.

Néha napközben, ha fekete áfonyáért vagy babérért mentünk a völgybe, a legváratlanabb helyeken találkoztunk vele.

Volt úgy, hogy szólongattuk: „Bábu, Bábu!" Megtorpant, és ránk nézett hosszú csodálkozó

lópillantással. Ha azonban megpróbáltunk ■ közelébe kerülni, szép hosszú farkát feltartva eliramodott. A háztól távol mindig nagyon vad volt.

Előfordult, hogy valahol a szeder- és mogyoróbokrok, páfrányok sűrűjében váratlanul reccsenés, roppanás, pata dobogása hangzott fel. A rémülettől megkövültén azt vártuk, hogy vaddisznó ront ránk. De a bokrok mögül Bábu tört elő, és mint tüzes látomás, elszáguldott mellettünk. Egy pillanat, és már valahol messze-messze halt el patáinak dobogása.

— Nem láttátok Bábut? — kérdezte nagybátyám, ha a Szabida völgyből jöttünk.

— Láttuk) — kiáltottuk kórusban.

— Derék kölykök vagytok! — hagyta helyben elégedetten, mint ha elvégeztük volna azt az egyetlen dolgot, amit Szabidában tenni lehet. Hisz más egyébről szólni sem érdemes.

Habár erről sohasem beszélt, valamennyien éreztük a házban, hogy Kazim bácsi nagyon szereti a lovát. Meg kell mondani, hogy minden vadsága mellett is, a maga módján Bábu is szerette a bácsit. Esténként, a kapu elé érve, ahogy meghallotta gazdája hangját, rögtön arra fordította a fejét, és nézett, nézett..«

Néha napközben nagybátyám fogta Bábut, és kilovagolt rajta, féloldalt ülve — mindkét lábát az egyik oldalra lőgázva. Olyan fiatalos volt, ahogy ilyen hetykén megülte a lovat. Ez a szokatlan móka különösen tetszett nekem, éppúgy, mint a váratlanul átsuhanó mosoly mindig szigorú arcán.

Látszott rajta, ilyenkor, hogy jó kedve van, és ezt a jókedvet az okozta, hogy valami különösen érdekes, hosszú lovaglás állt előtte. Bábut az almafához kötötte, melegített egy csupor vizet, megborotválkozott, fejet mosott. Manyica néni zsörtölődni kezdett, de szavai leperegtek Kazim bácsiról, mint a jégszemek a nemezköpenyről, amelyet a vállára dobott.

Lám, már veti is át a lábát a ló hátán, kényelmesen elhelyezkedik a nyeregben, kezében elegáns kamcsa. Délcegen, erősen ül a lovon, de még nem indul, egy keveset téblából az udvaron utoljára még rendelkezik a gazdaság dolgában. Aztán könnyedén lehajolva maga nyit magának kaput, majd gyors ügetéssel eltávolodik.

Ilyen percekben lehetetlen volt nem gyönyörködni benne. Csak Manyica néni zsörtölődött tovább, mint aki se hall, se lát. Da persze ő sem tudja soká megállni. Amint utánanéz, kezében megáll a szita vagy a rőzsenyaláb. Bántja valami, de hogy mi, azt mi nem tudhatjuk.

__A háború mind közelebb és közelebb

került hozzánk. Valahol a hegyszoroson túl már harcok folytak, és ha jól figyelt az ember, hallhatta az ágyúk távoli, fáradt moraját. A faluban jóformán nem akadt fiatal férfi vagy pláne legény. Mifelénk csak a púpos postás meg a nagybátyám maradt itthon, mindkettő idős ember ...

Egy alkalommal az elnök közhírré tette, hogy ideiglenesen minden öszvért és lovat mozgósítanak — lőszert kell szállítani a hegyszorosba. Először az öszvéreket szedték össze, aztán előre kijelölték a napot, amikor a lovakat sorozzák, hogy a gazdáik felkészíthessék őket, és ne csapják ki a legelőre.

Előző este a nagybátyám még kihajtotta Bábut az udvarra, de reggel már nem engedte ki.

Ezen a napon kora reggel beállított hozzánk a szomszéd faluból Musztafa, a híres lókupec. Alacsony termetű ember volt, szeme úgy tekintett ki a bozontos szemöldöke alól, mint a félénk vadé.

Tudtuk, hogy Musztafa nem jön hiába. Tiszteletére tyúkot vágtak, nagynéném szilvapálinkát tett az asztalra.

— A mobilizációról tudtok, ugye? — kérdezte, miközben hozzálátott a falatozáshoz.

— Már hogyne tudnánk — felelte a bácsi.

— Aztán hogy döntöttél? — Musztafa megnyalta a szájaszélét, és vigyázva, hogy a bácsit meg ne előzze, felemelte a poharát.

— Hiszen magad is látod — a bácsi az udvar felé intett —, oda kell adni.

— Ostobaság! — mondta a lókereskedő, és minden átmenet nélkül hozzátette: — A ház népére, aprajára, nagyjára, az egész családra...

— Köszönöm ...

Felhajtották, és némán ettek egy darabig. A bácsi, mint mindig, kelletlenül, minden érdeklődés nélkül. A vendég éppen ellenkezőleg, élvezettel. Mi, gyerekek, távolabb ültünk, 6á