A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-11-06 / 45. szám
KESZELI FERENC látomás a füstben aki egyedül él s kinek fodrozott magánya az éjszakát járja s a teleket is megdidergeti ne bántsátok azt mert tán nem is él a beláthatatlan határba vonuló villanyoszlop-sort drótok kötik össze tolakvó rohanó molekulák viszik a hírt a meleget egyiktől a másikig s mégis azt hiszitek nagyon-nagyon rossz lehet nekik aki egyedül él pénzért viszi annak pincér viszi annak reggel s este kosztját s karácsonyi vacsoráját azt is pénzért osztják és két üresen lebegő kabátujj és két üresen lebegő kabátujj és sehol egy kéz könyökön alul csak két vézna korcs csontra feszített hús-rúd a kéz a kéz két csontra feszített hús-rúd a kéz — vele verik a melleket vele sütik el a ravaszokat vele simítják meg a melleket az esernyőket kezek tartják az ijedt fejek fölé s a kezek nyitják a zárakat s a legborzasztóbb hogy kéz készíti a ravaszt az esernyőket s a kulcsot is kéz két kéz fél kéz száz kéz s két üresen lebegő kabátujj ülök — várom a rendelést — bejön harminc ember — bejön ötven ember — várom a rendelést — eszik negyven ember — és bejön egy ember arc cipő nadrág láb fej fül és üresen lebegő kabátujj és két üresen lebegő kabátujj és leül és rendel és vár és türelmetlen és éhes és ideges és rágyújt és szív és fújja a füstöt ijedt bámuló pofánkba s mosolyog láthatatlanul mert nem néz oda de tudja hogy ujjaink közt megmerevedett a kanál s befagyott a kilöttyenő leves és háborút látunk robbanó gránátot Visztula-partot és Donkanyart Piave-mentét Waterloo-t és repülő végtagokat — kezeket s a földön egy eszméletlen holtat a száz közül és szanitéceket és műtőasztalt éttermet pincért és megrökönyödött arcokat és két lebegő üres kabátujjat két csontra feszített hús-rúd-korcs végtagot s egy embert, aki zavartalanul eszik mert öt évig éhezni s húsz évig enni ismét megtanult s majd egy óra múlva békésen emészt. Április 3. Magához hivatott az üzem titkára. Előbb jogaimról és hasonló sorsunkról beszélt. Aztán minden átmenet nélkül anyámat hozta elő; — Istenes lazító... Egyedül van, aki ellenszegül. — Nem gondolkodhatom helyette. — Ez a te szégyened is. Tompa forróság öntötte el a fejemet. A titkár ímbolyogni kezdett előttem; egyszerre kicsinek és távolinak láttam. Mintha csőre töltött fegyver célgömbjén ülne. — Ki bujtogat? Célba veszem a fejét. Hosszan, pontosan kell célozni, úgy ahogy tanítottak; nézőkébe fogni 6 célgömböt, s ezt a vonalat meghosszabbítani, összekötni a célponttal. Április 12. Korán reggel értem jött két civilruhás rendőr. Autóval vittek a kihallgatásra, urasan. Papírt tettek elém, és megparancsolták, írjam le ismerőseim és barátaim nevét. Megtettem. Aztán szóban el kellett ismételnem ugyanazt. Félóránként váltották egymást, de mindegyikük ugyanazt kérdezte. Miről beszélünk? Mikor találkozunk és hol? Délben enni hoztak. Ebéd után változott a téma, arra kértek, segítsem munkájukat, és hetenként írjak jelentéseket beszélgetéseimről.., Április 28. írásban közölték velem, hogy csökkentik ä hivatali erők létszámát, öntudatomra és a társadalom szükségleteire hivatkozva fizikai munkára javasolnak. Nellinek csak ennyit mondtam, hogy Jáchimovba az uránium bányába helyeztek, kitüntetésként. Elhitte. Egy szóval sem kérdezte e hirtelen változás bkát. Elfogta az utazás láza, türelmetlenül kapkodva csomagolni kezdett. Letépte a színét vesztett papírfüggönyt, ágyra dobált széket, fotelt, edényt és megkopott ruhadarabot. Parancsolt, rendelkezett, szomszédokhoz futkosott, vitte, osztogatta a feleslegesnek vélt holmit. Könnyelmű volt minden kis tárggyal szemben, ami a kezébe került... Tékozolt, a tékozló ember készül így útra, rendetlen kupacokba túrva az emlékeket is. ' Nem örülsz? — kérdezte felém kapva a tekintetét. Keserűen mosolyogtam. Nekem menekülésnek tűnt fel ez a siető igyekvés. Őt már izgatta az idegenség, menni akart menni, menni meszszire és minél hamarabb. Előbb Gallaiék közelségéből menekültünk, s most innen is mennünk kell. Kit okoljak? Anyámat vonjam felelősségre konokságáért. Biztosan Szerdi árult be. „Paszszív, ez az ember passzív“. Katonapajtásom azt mondta: „Szentimentális vagy...“ Aztán papírra kellett írnom mindent. Elolvasta a titkár, ő tovább adta egy másik hatalmasabb titkárnak ...“ „Fejletlen, fejletlen ... Salamon király fejletlen ...“ A vastag szájú fekete nőnek mutatkoztam így be: „Salamon“! Tréfából, dacból, ingerültségből! Kacat ringyója, hagyott volna ... Aki menekül, az nem búcsúzik senkitől, semmitől. Lehet, hogy Nelli ezt érzi. Érzi, hogy sietnünk kell. Nem örülsz? — kérdi másodszor is. Felelet helyett kocsihoz megyek, s a gyereket nézem, akivel egy év múltán sem tudtam megbarátkozni. Tiszta kék szemét rebbenve' kapja .el arcomról a faiakra, onnan a mennyezet víz áztattta foltjaira. Ő még nem tudja, hogy a foltok szélei arcok vonalát jelzik. A Szófer Lébiét. Nelli ábrázata is ott van ... Jáchymov a holtak városának tűnik fel. Az utcák mozdulatlanok, akár a házak fala. Embert csak akkor látni, ha munka kezdetét vágf végét jelzi a bánya szirénája. A hegyoldal alacsony földszintes épületeinek hiányzik a teteje, soknak ajtaja, ablaka sincs. Az üresen hagyott házak nagy része közpréda lett. Lopták, vették, vitték, ami mozdítható. A főutca házai érintetlenek. Tetszés szeriül választhatunk. Nelli tanácstalanul áll meg á bejáratok előtt. Arcán nyoma sincs az örömnek. Megdöbbenti a csend. Ö emberekre, sóik' emberre, forgalmas utcákra vágyott. Emeletes, nagy sárga ház kapuját nyitják meg előttünk. A baloldali házsornak ez a legsárgább és legrangosabb épülete. Felső ablakai szambé néznek a vendéglő bejáratával. Itt áll meg az autóbusz, itt bonyolódik le a reggel és az esté forgalma is. Hét szobája van a háznak, négy lent, hároní az emeleten. Hátul az épület mögött, széles kert terül a hegyoldalra. Beosztása hasonlít a Gallaiékéra; kör alakú virágágyak, azok közepén rózsafák, aztán fehér kaviccsal szórt ösvények, majd füves háromszögek és megint ösvények. (Folytatjuk)
