A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-11-06 / 45. szám

KESZELI FERENC látomás a füstben aki egyedül él s kinek fodrozott magánya az éjszakát járja s a teleket is megdidergeti ne bántsátok azt mert tán nem is él a beláthatatlan határba vonuló villanyoszlop-sort drótok kötik össze tolakvó rohanó molekulák viszik a hírt a meleget egyiktől a másikig s mégis azt hiszitek nagyon-nagyon rossz lehet nekik aki egyedül él pénzért viszi annak pincér viszi annak reggel s este kosztját s karácsonyi vacsoráját azt is pénzért osztják és két üresen lebegő kabátujj és két üresen lebegő kabátujj és sehol egy kéz könyökön alul csak két vézna korcs csontra feszített hús-rúd a kéz a kéz két csontra feszített hús-rúd a kéz — vele verik a melleket vele sütik el a ravaszokat vele simítják meg a melleket az esernyőket kezek tartják az ijedt fejek fölé s a kezek nyitják a zárakat s a legborzasztóbb hogy kéz készíti a ravaszt az esernyőket s a kulcsot is kéz két kéz fél kéz száz kéz s két üresen lebegő kabátujj ülök — várom a rendelést — bejön harminc ember — bejön ötven ember — várom a rendelést — eszik negyven ember — és bejön egy ember arc cipő nadrág láb fej fül és üresen lebegő kabátujj és két üresen lebegő kabátujj és leül és rendel és vár és türelmetlen és éhes és ideges és rágyújt és szív és fújja a füstöt ijedt bámuló pofánkba s mo­solyog láthatatlanul mert nem néz oda de tudja hogy ujjaink közt megmerevedett a kanál s befagyott a kilöttyenő leves és háborút látunk robbanó gránátot Visztula-partot és Don­­kanyart Piave-mentét Waterloo-t és repülő végtagokat — kezeket s a földön egy eszméletlen holtat a száz közül és szanitéceket és műtőasztalt éttermet pincért és megrökönyö­dött arcokat és két lebegő üres kabátujjat két csontra feszí­tett hús-rúd-korcs végtagot s egy embert, aki zavartalanul eszik mert öt évig éhezni s húsz évig enni ismét megtanult s majd egy óra múlva békésen emészt. Április 3. Magához hivatott az üzem titkára. Előbb jo­gaimról és hasonló sorsunkról beszélt. Aztán minden átmenet nélkül anyámat hozta elő; — Istenes lazító... Egyedül van, aki ellen­szegül. — Nem gondolkodhatom helyette. — Ez a te szégyened is. Tompa forróság öntötte el a fejemet. A titkár ímbolyogni kezdett előttem; egyszerre kicsinek és távolinak láttam. Mintha csőre töltött fegy­ver célgömbjén ülne. — Ki bujtogat? Célba veszem a fejét. Hosszan, pontosan kell célozni, úgy ahogy tanítottak; nézőkébe fogni 6 célgömböt, s ezt a vonalat meghosszabbítani, összekötni a célponttal. Április 12. Korán reggel értem jött két civilruhás rend­őr. Autóval vittek a kihallgatásra, urasan. Pa­pírt tettek elém, és megparancsolták, írjam le ismerőseim és barátaim nevét. Megtettem. Az­tán szóban el kellett ismételnem ugyanazt. Fél­óránként váltották egymást, de mindegyikük ugyanazt kérdezte. Miről beszélünk? Mikor ta­lálkozunk és hol? Délben enni hoztak. Ebéd után változott a téma, arra kértek, segítsem munkájukat, és hetenként írjak jelentéseket beszélgetéseimről.., Április 28. írásban közölték velem, hogy csökkentik ä hivatali erők létszámát, öntudatomra és a tár­sadalom szükségleteire hivatkozva fizikai mun­kára javasolnak. Nellinek csak ennyit mondtam, hogy Já­­chimovba az uránium bányába helyeztek, kitün­tetésként. Elhitte. Egy szóval sem kérdezte e hirtelen változás bkát. Elfogta az utazás láza, türelmet­lenül kapkodva csomagolni kezdett. Letépte a színét vesztett papírfüggönyt, ágyra dobált szé­ket, fotelt, edényt és megkopott ruhadarabot. Parancsolt, rendelkezett, szomszédokhoz fut­kosott, vitte, osztogatta a feleslegesnek vélt holmit. Könnyelmű volt minden kis tárggyal szemben, ami a kezébe került... Tékozolt, a té­kozló ember készül így útra, rendetlen kupa­cokba túrva az emlékeket is. ' Nem örülsz? — kérdezte felém kapva a tekintetét. Keserűen mosolyogtam. Nekem menekülésnek tűnt fel ez a siető igyekvés. Őt már izgatta az idegenség, menni akart menni, menni mesz­­szire és minél hamarabb. Előbb Gallaiék közel­ségéből menekültünk, s most innen is mennünk kell. Kit okoljak? Anyámat vonjam felelősségre konokságáért. Biztosan Szerdi árult be. „Pasz­­szív, ez az ember passzív“. Katonapajtásom azt mondta: „Szentimentális vagy...“ Aztán pa­pírra kellett írnom mindent. Elolvasta a tit­kár, ő tovább adta egy másik hatalmasabb tit­kárnak ...“ „Fejletlen, fejletlen ... Salamon király fejletlen ...“ A vastag szájú fekete nőnek mutatkoztam így be: „Salamon“! Tréfából, dacból, ingerültség­ből! Kacat ringyója, hagyott volna ... Aki menekül, az nem búcsúzik senkitől, sem­mitől. Lehet, hogy Nelli ezt érzi. Érzi, hogy siet­nünk kell. Nem örülsz? — kérdi másodszor is. Felelet helyett kocsihoz megyek, s a gyere­ket nézem, akivel egy év múltán sem tudtam megbarátkozni. Tiszta kék szemét rebbenve' kapja .el arcomról a faiakra, onnan a mennye­zet víz áztattta foltjaira. Ő még nem tudja, hogy a foltok szélei arcok vonalát jelzik. A Szófer Lébiét. Nelli ábrázata is ott van ... Jáchymov a holtak városának tűnik fel. Az utcák mozdulatlanok, akár a házak fala. Em­bert csak akkor látni, ha munka kezdetét vágf végét jelzi a bánya szirénája. A hegyoldal ala­csony földszintes épületeinek hiányzik a tete­je, soknak ajtaja, ablaka sincs. Az üresen ha­gyott házak nagy része közpréda lett. Lopták, vették, vitték, ami mozdítható. A főutca házai érintetlenek. Tetszés szeriül választhatunk. Nelli tanácstalanul áll meg á bejáratok előtt. Arcán nyoma sincs az öröm­nek. Megdöbbenti a csend. Ö emberekre, sóik' emberre, forgalmas utcákra vágyott. Emeletes, nagy sárga ház kapuját nyitják meg előttünk. A baloldali házsornak ez a legsárgább és legrangosabb épülete. Felső ablakai szambé néznek a vendéglő bejáratával. Itt áll meg az autóbusz, itt bonyolódik le a reggel és az esté forgalma is. Hét szobája van a háznak, négy lent, hároní az emeleten. Hátul az épület mögött, széles kert terül a hegyoldalra. Beosztása hasonlít a Gal­­laiékéra; kör alakú virágágyak, azok közepén rózsafák, aztán fehér kaviccsal szórt ösvények, majd füves háromszögek és megint ösvények. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents