A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-11-06 / 45. szám
Egy csupor tejet tesz elém. Nálunk mindig ez volt a reggeli, friss kecsketej. Anyám nem dl az asztalhoz; mintha madár szárnya hajolna, az ágy szélére ereszkedik. Mióta emlékszem, mindig itt ült, innen csupán egy mozdulat a tűzhely ajtaja és az asztal. A beszélgetés is Jobban esik így. Fejét tenyerébe támasztva nézi a szemközti falat, reszket a feje. így is reszket, ha ujjai közé fogja hegyes, csontos állát. Keserűen tapasztaltam, hogy különösebben nem örül érkezésemnek. Ölelésében nyoma sem volt a valamikori féltő mozdulatoknak. — A baltával kergettem el őket, az öreg favágó baltával... Elszaladtak, de azt mondták visszajönnek még .. . — És a többi gazda? — Félnek tőlük. Eleivel bujkáltak, elmentek a völgyekbe és csak éjszaka jártak haza. Aztán Krajcsikot meglesték, befogták az iskolába. Azt beszélik, a mellén táncoltak, én nem láttam, csak mondják. Azóta hibás lett Krajcsik, beszélni sem tud rendesen, dadog, és a kezeivel úgy tesz, mintha az arcát akarná tisztára mosni... Megijedtek, most már mindenki ott van ... — Egyedül marad, a többiek elmennek, és maga csak egyedül lesz. — Nekem így jó ... Én már nem tudom magam megváltani. Szerszámot keresek, és ásni kezdem a kert felső sarkát. Anyám mellettem állva figyel. „Ezt csak tavasszal kell forgatni“, mondja kis idő után. Abbahagyom és fát kezdek hasogatni. Oda is velem jön, a favágáshoz. „Megvékonyodtak az ujjaid“, motyogja maga elé. S nem tágít mellőlem, míg a tőkébe nem csapom a fejszét. Beszélgetni szeretne velem, zavartalanul. Csoszogva bemegy a konyhába, és az ágy szélére ereszkedik: figyel és vár. Világéletében kevés beszédű volt, hosszú csend! előtte meg minden mondatát, szavai akár az óratnések. az idő múlását késleltették. Félek, hogy kérdéseim félelmet szülnek benne. Röviden úgysem tudna válaszolni, egy pillanatért is az élétét kellene elmondania. Egyedül van — fordulok hozzá, í ^ Mindig is úgy voltam, egyedül. Csend szűri az időt és kettőnk hallgatása. Majd maga elé bámulva, fáradtan beszélni kezd; — Elveszik tőlünk az Istent is. Előbb az Istent, aztán a földet. Más hitre akarnak téríteni. ötvenhét évemig katolikus voltam, most azt akarják, vallják egy más, keleti istent. Pravoszlávot. Elvitték a papunkat is, erőszakkal, mert nem akart más lenni. Változhat az ember egyik napról a másikra, fiam? Aki azt mondja, az hazudik. Csak hazugsággal változhat az ember Ilyen hirtelen. Apád más hitű volt, de mit mondanék neki, ha feltámadna? Egyszer a holtak Is kérdezhetnek, fiam. Ha élne, lehet, hogy nem engedné azt, amit tesznek. Három nap és éjjel őriztem a papunk háza küszöbét. Féltettem. Mégis elvitték. Félretoltak az ajtóból, és vitték ... Gyenge vagyok én. — Nevetség tárgya lesz. — Te magad félted. Rólam beszélsz, és magadra gondolsz. Dehát te fiatat sagy, Intézd a sorsod másként... Én már nem tudom magam megváltani... Alig szürkül, ágyat bont magának. — Te elmész, ugye? Keserű nyál íze gyűl a számba. Először történik meg, hogy nem marasztal éjszakára. Nem tartóztat. Fél tőlem, attól tart, hogy a beszédre kényszerítem ... Érzi, hogy hűtlen lettem hozzá ... — jót akarok magának — mondtam minden összefüggés nélkül. — Lágyszívű vagy, téged könnyen meg lehet törni. Ez volt a búcsú. Az udvar végéről perzselt szárú fűcsomót markolok. Öklömet görcsösen összeszorítom, s ahogy ujjaim elernyednek, érzem a fűszálak érdességét. A füveknek is van akaratuk, védekeznek, gondolom, esetlenül. Lassan üres lesz a markom, csupán egy szúrós ág tört az ujjaim közé. Kakukkfű. Már nincs szaga. Fáj ez a kínos távozás, nem szeretném elveszteni a gyermekkorom ... Csupasz végével a fogaim közé harapom a kemény fűgerezdet, és szórakozottan rágcsálni kezdem. Nelli egyszer egész csomót szórt az arcomba. Hanyatt feküdtem mellette, és azzal szórakozott, hogy a szagos fűszálakból ábrákat formált az arcomra; félköröket, háromszögeket és ostoba kereszteket... Keserű a kakukkfű íze, keserűbb mint gondoltam volna. Vargas jut eszembe és Szerdi. Én nem vagyok hős, nem lehet mindenki hős. Szófer Lébi, a rabbi sem volt az. Fülembe üt, suttogó, síró imádkozása: „Ne haljak meg. Élni akarok ... Ragadjon el a szélvihar, s vigyen a felhők fölé, hogy onnan láthassam népem új hazáját . . “ Élni akart és hinni. Hinni a saját életében. Mindenki a saját életében hisz elsősorban. Hány óra múlhatott el azóta, hogy meghalt Tömöri, a világ legszegényebb embere. Senki sem számolja. Pallai a vizet szólongatja; „Hol vagytok?... Ne ijesszetek...“ „A vízre borult és úgy átkozódott; „...nem vagyok én isten, nyomorultak ...“ A víznek nincs külön hangja, a földnek sincs. Ismét egyedül vagyok. Otthon Nelll levele várt rám. Panasz minden sora: „... anyám ingerült és folyton szólongat, szemrehányásokat tesz. Nem tudok a kedvére csinálni semmit... Ügy van, mint régen, elégedetlen a sorsommal ...“ Hidegen hagytak a sorok. Anyám helyzete számomra most nagyobb gond. Érzem, elégtételt kellene neki adnom. Valami fáj bennem, ha rágondolok. Megdöbbentett makacssága, nem hisz nekem. Senkinek sem hisz. Minek így élni? Tanácstalanul forgatom magamban a lehetőségeket. Frázisok szorulnak a számra, a jobb jövőről, a bolcjogabb jövőről... Lepereg egy élet, s azt sem tudja, milyen az öröm. Igazságtalan sors; anyám már csak az emlékekből él__Ügy mondják, a kommunizmusban gondtalanul élhetünk ... Mikor lesz az? Egy összejövetelen katonapajtásommal találkoztam. Vörös posztóval letakart asztal mögött állva szónokolt; „Koreában vér folyik, ártatlan embereket gyilkolnak, tiltakozunk ...“ Indulatosan, meggyőzően beszélt, a teremben halálos csend ült. Utána a vállamat ölelve asztalhoz invitált. Ittunk. Kérdezés nélkül munkájának fontosságát említi. Mintha előadását folytatná; „Rengeteg a dolgom, nagy kort élünk. A munkásosztály csodákat művel. Nehéz munka, körül vagyunk véve ellenséggel...“ Valaha együtt jártunk járőrbe, Ismerte Nellit. Tudott az éjszakai bújkálásokról Is. Homlokán kissé megkopott a haj, de még így Is fejére tudom képzelni a katonasapkát. — Megvan még a madár? — kérdi gúnyosan. — Együtt élünk. Szebb, mint akkor volt. Nagyot nyel, majd lassan nyál fénylik a szája szélére. — Hát a vén gonosz? — Meghalt. — Nem érdemelt mást. Utcát kellene kövezni minden végrehajtó hátán. ■— Szigorúság volt a kenyere. — Hamar felejtesz, elérzékenyülsz. Kispolgári kotyvalék, ellenségek ... — Nelli, az más. — Egyformák, a recept mindenkire érvényes. Ahelyett, hogy ütnéd őket, az ágyukba fekszel. — Szeretem ... — Szentimentális vagy. Szédült a fejem az italtól. Határozatlanul morzsolódtak bennem az arcok, a szavak, a for galmak. — Segíts nekem — hajoltam hozzá kérőn. Egy pillanatra rám ragadt a tekintete. Bántják az anyámat... A földjét kérik. — Győzd meg! Hangja egyszerre ingerült lett és parancsoló. — Nem lehet. — Lágyszívű vagy. — Öregasszony, ő már nem tudja megváltani magát. — Meg kell törni. — A földet nem lehet megtörni. — Anyád az, nem a föld. — Olyan, mint a föld. —- Nem gondolkozhatsz úgy, mint egy haldokló. Neked érteni kell a kort. — Hűtlen mégsem lehetek hozzá. — Ha pártolod, csak magadnak ártasz... Csapkodtak a szavak meggondolatlanul és indulatosan. Nem tudtuk befejezni, aztán már folytatni sem. Este sokáig csavarogtam az utcán, néztem, bámultam a kivilágított ablakokat. Elérhetetlen melegséget véltem az üvegtáblák mögött. Elégtételt kívántam adni anyámnak, lassan a vádlója leszek, ákényszerítenek. hogy vádoljam. Egyszerre haragot éreztem konokságával szemben. Az élethez több elszánás és határozottság kell. A mesékből nem lehet megélni, az emlékekből sem, Senki sem szereti, ha beletúrnak az életébe. Pedig ez most ilyen kor; vannak, akik kérdeznek, mindig csak kérdeznek. S felelni kell. Nem a lelkiismeretnek válaszolok,, másoknak. Bizalmatlanság fonódott körém. Nem tudni, hol kezdődött. Lehet, hogy a katonapajtás indított el valamit. Lehet, hogy anyám konoksága ért egészen idáig. Nem tudom. Kaptam egy kérdőívet, ahol részletesen fel kellett tüntetnem az életrajzi adataimat; apja neve, anyja neve, rokonai ... Néhány nap múlva ugyanezt meg kellett ismételnem. Az évszámok, nevek garmadája nyakig lepett. Kissé örültem is, hogy legalább papíron körém sereglettek az emberek. Észrevétlen rámragadt egy kellemetlen szó; passzív. Hónapvégi nagy összejövetelünkön nyíltan felszólítottak, gyakoroljak önkritikát, magyarázzam meg hallgatásomat. „Felelős beosztássodban több aktivitást várunk tőled... Politikailag lemaradsz a közösség mögött.“ Felkészületlenül ért a vád. Hirtelen legfeliebb frázisokat dadoghattam volna meglepetésemben. Hallgattam. Értetlenül, hogy senki sem kelt pártomra. Gúny és csúfolódás tárgya lettem. Fehér krétával lerajzoltak egy szürke papírra, amint egy nagymellű nőt legyezek. Napokig bámultak az emberek, gyönyörködtek bennem, s közben röhögve olvasták az aláírást; „Salamon király, Salamon ...“ Nem törhettem tovább. Nem menekülhettem sehová. Állatias dühvei védekezni akartam, ütni mindenkin, aki oktalanul megtiport. Elővettem a szemináriumi füzetemet, és próbáltam jegyezni a napok eseményeit; 1953. március 4. „Bizalmatlanak hozzám, oktalanul vádoInak“4 magyaráztam egy fővárosi íróembernek. Mosolygott rajtam, de megígérte, hogy illetékes helyen szóvá teszi az ügyemet. Március 7. Felkerestem Bogdánié elvtársat. Ügy mond-1 ják, ő a kerület második embere. Megértő volt és gyakran cigarettával kínált. „Kivizsgáltatom a dolgot“. Ezzel engedett utamra. Március 18. Egy ünnepi vacsorán megismerkedtem Dánai elvtárssal. Ö a kerületi képviselőnk. Figyelmesen hallgatta szavaimat és jegyzett. „A párt ezt nem hagyhatja annyiban“, mondta emelt hangon. „Holnap frak az elvtársaknak“ ... Március 27. Visszajött Nelli. Ez kissé megnyugtatott, legalább nem érzem magam annyira egyedül.
