A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-10-30 / 44. szám

volt úgy, hogy bevittem o szülörvőt a kórházba, s a mentj visszafelé letett a gutái hídnál.

(Amikor az utánpótlás kérdését fölemlítem Füri Ernőnek, a HNB alelnökének, aki egyben o tervezőbizottság elnöke, a tömzsi, mokány ember csak mosolyog: - Utánpótlásról a helybelieknek kell gondoskodnia^ Senki sem küld nekik ide szülésznőt.)

Tóth Dávidéit kapuja előtt szembe találjuk magunkat a legfiatalabb nagyszigeti lakos nagyanyjával és nővérkéjével. Kerékpáron jönnek Gútáról, telefonáltak a kórházzal. A tegnap bevitt kismama szerencsésen megszült, lánya van, mind a ketten egészségesek.

Kíváncsiság fog el: vajon milyen lehet a ház, a környezet, amelybe a legkisebb tanyasi beleszületett?

A tanyavilágnak azt a részét, ahol Rigó Béláéit laknak, egyesek Szentkútának, mások Szentgútának nevezik, Nagysziget „bokrai" közül ez a legelszórtobb: a közeli szomszédok is ötven-szóz méterre laknak egymástól. A 134-es számú ház, amelyre kíváncsi vagyok, majdnem vadonatúj, két éve épült: négyzetalakú, kétszobás-előszabásverondás modern villa. Konyha nincs benne — a hátrább meghúzódó régi családi ház szobáját használják konyha gyanánt. Kinn alkonyodík. a villa szobájában félhomály fogad, ám a kapcsolót hiába kattogtatom: a mennyezeten függő csillár nem borul fénybe. Nagyszigetnek ezen a táján még

NINCS BEVEZETVE A VILLANY.

Szentkútón petróleummal világítanak. Pedig a magasfeszültségű vezeték itt halad el a kert végében, s a transzformált áram drótjai sincsenek messzebb négyszáz méternél. Pár évvel ezelőtt megígérték az itt lakóknak, hogy számíthatnak a villanyáramra, s azok számítottak is: a házakat sorra ellátták belső vezetékkel. Vannak, akiknek ezernyolcszáz koronájukba került ez a tréfa.

(— összesen körülbelül huszonhét—harminc házban nincs még villany — mondja Füri Ernő, a tervezőbizottság elnöke. — Nagysziget villannyal való ellátása százezreket emésztett föl eddig. A házak legnagyobb részét sikerült rákapcsolni a hálózatra. A szórványosan kimaradt tanyák közül csak oda szabad vezetéket nyitni, ahol ez a munka nem kerül többe tízezer koronánál.)

Szépe Ferencné, az újdonsült nagymama tehát ma is, mint annyi évtizeden keresztül minden este, kénytelen petróleumlámpát gyújtani. Nagyobbik

unokája, a négyéves Rigó Gabika elmélázva nézi a kanóc lángját. Kj tudja, a tegnap született kis Mária Ibolya is petróleumlámpa fényénél fogja-e tanulni majd a betűvetést?

IGEN, A KULTÚRA.

Nem is oly rég műkedvelő gárdája volt a pusztának, s még három éve Kisszigetröl is jöttek színdarabbal, de ide csak jó időben lehet kijutni, aztán most játszani sincs hol. A nagyszigeti tonyavilág központjában, Seregakelban több ház tetején látni TV-antennát, rádió pedig alighanem mindenütt szól, ahová bevezették a villanyt. Újság, folyóirat is jár ide elég. De a puszta lakóiban valahogy még él a hajdani közösségi szellem, s a négy fal közé zárt papucs-kultúránál többre becsülik, ha olykor tömegesen találkozhatnak. Tele is van a kocsma mindig. A valamikori bicskái, duhaj virtuskodások helyét szelídebb danolászás, iddogálás, biliárd játék foglalja el. Az egyik asztal körül maszatos ruhában nyolc katona mulat: búcsúznak Nagyszigettől, elvégezték a

munkát, ók’ másfél hetet töltöttek itt; a civil brigádosok, akik egy hónapja jöttek Ógyallárál, talán karácsonyig maradnak.

Odakint zuhogni kezd az eső. Ez már nemcsak afféle pcrlocsolás, mint a tegnapi volt; felhőszakadás ez a javából De nem tart sokáig. Lecsöndesedik, aztán csak szitál. A kocsmáiban megnyúlik a záróra. Esőbe nem zavarják ki a vendéget.

A kultúrához sokminden hozzátartozik. Például a bevásárlás. Seregakolnak önkiszolgáló boltja van, amelyben használt koporsón kívül úgyszólván mindent kapni. Laci bácsi, az üzletes (ő az, „akinek autója van") még húst is tárol a hűtőszekrényében, hisz Nagyszigeten nincsen mészárszék. Szénás! László amolyan mindenese a pusztának: évekig a színdarabokat is ő rendezte itt. De

A FIATALOK ELMENTEK,

nincs, aki folytassa a műkedvelő munkát. Kevesellették a szövetkezetben a keresetüket, s lassan elpártoltak. Egyesek a Hydrostavnál kötöttek ki; a vállalat csatornát épít Nagyszigeten, s meglehetősen jól fizeti a munkásait. De ide Inkább azok mentek, akiknek családjuk van.'A legények, lányok távolabb próbálnak szerencsét: Osztraván, Pozsonyban, Komáromban, de legalábbis Gután.

— Ha a kislányom iskolába kerül, én is elmegyek innen - mondja Szénási László. — Hiába,

az embernek elsősorban a gyereke jövőjéről kell gondoskodnia.

Seregakolnak magyar és szlovák kilencéves iskolája van. A magyar Iskola négy tanerős (a pedagógusok nagyabb fele bejáró), hatvanöt tanulóval. Két tantermét három összevont osztály látogatja: az alsóbb évfolyamok műszakokra járnak. A növekvő nemzedék korán megismeri a tanyasi élet viszontagságait. A távolabb lakóik kerékpáron közlekednek. De csak jó időben. Ha nagy a sár, vagy hófúvás idején gyalog vágnak neki az útnak. Fülöp Imre Alsómajornál lakik - biciklin félórányira innét, de ha gyalog akar jönni, jóval hat előtt kell elindulnia, hogy időben ideérjen. A másodikos Szénási Erzsiké s az ötödikes Szabó Nándi szintén fél óra hosszat tekeri a pedált, naponta kétszer. A negyedikes Horváth Laci valamivel közelebb lakik.

Laci nagyapja, Horváth Ignác hetvennégy éves. Gúlán született, s házassága után tanyát épített magának Seregakol felé. Az első világháborúban a Radetzky-huszóroknáll szolgált, és snapnellszilánkot kapott a félszemébe. Amióta a szemét kivették, még nem volt kórházban. Szeretett olvasni, most kímélnie kell a látását,

— Nékem mó csak ez az éggy ablak van tizennyóc óta - mondja sunyin. - A háború utón ide is bevezették a villanyt, de televíziója csak a két szomszédnak van. Mink csak rádiót tartunk, kettőt: éggyet a fiataloknak, éggyet nékünk. Bizony, ha az öregek főtámodnánok, oszt meglátnák ezt a sok gépezetét, améllik szerte futkos, ugyancsak mondannók, hogy „gyünnek a tüzes ördögök, még a buzogányok". En aszondom, mámo az ember ötödrészit sé dogozik, min régén, pedig akkor sé évétt nagyobb kényeret, tisztöllöm.

Az idősebb generációból többen nyilatkoznak

így:- Nem lenne itt olyan baj, ha jó út volna.

Mert a nagyapák még emlékezetükben őrzik

az időt, amikor nem voltak lánctalpas traktorok, amelyek kihúzzák a megrekedt kocsit a sárból. Autó, motorkerékpár, de még csak közönséges bicikli sem volt még akkor, hogy járható időben meggyorsította volna Gutára az utat. S itt, Seregakolban is több lehetett a sár. Ma a házsorok előtt betonjárdán lépked az ember.

Ám a fiataloknak mindez kevés. A villany nélküli házakban nem mindenki olyan tehetős és leleményes, mint Hankó János, aki áramfejlesztővel töltött akkumulátorára japán tranzisztoros TV-készüléket kapcsol. (A kis képernyőn délután

LÉVAI BÉLA IGAZGATÓ FELELTET

»r