A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-07-10 / 28. szám

ázikolbászt akartam enni, beültem egy

borozóba. Házikolbászt csak borozóban egyen az ember, kitünően csinálják, nagyszerűen fűszerezik és jő borral lehet leöblíteni. Nagyon fontos, hogy a házikolbászra jó bort igyon az ember. Mondom, beülök egy borozóba, diszkrét sarokasztal mellé, fiatal pár ül velem szemben. Nagyhajó ftü, nagyhajó lány, mi is ilyenek voltunk valamikor. Tizennyolc évesek. Előttük fél liter bor és fél liter szódavíz. Karolják és nézik egymást kitartóan.

Hozzák nekem a házikolbászt, hozzák a fehér modori bort, amivel majd meglocsolom az ízes falatokat, s ekkor a fiatal pár elkezd csókolózni. Harapom a kenyeret, vágom a kolbászt, nyelek és leöntöm borral, még mindig egymás szájára tapadnak. Rágom a házikolbászt, a fiú' a csók gyönyörébe feledkezve, szilajon bokán rúg. Hörpintek a boromból, a lány sípcsontomnak szegezi cipellője tűsarkát, ügy nyöszörög. Mondom a pincérnek, hogy szét kellene őket választani, mert megfulladnak. Hasztalan, — vonogatja a vállát — újra egymásnak esnek, talán még vadabbul... A két fiatal mindinkább belelendült a csókolózásba. Közben elszakították a nadrágomat, foltosra rugdosták a lábamat és magukra rántották az asztalterítőt.

Láttam, hogy új és lényeges társadalmi problémával kerültem szembe: csókolózzunk-e nyilvánosan?

Mert a kérdés nem egyszerű és a felelet rá semmi esetre sem egyértelmű. Tépett nadrágomról és összemart lábszáramról nem beszélek fa végén már törökülésben ültem a széken, hogy hozzám ne férhessenek]. Ellenben, hogy fövök én ahhoz, mint adófizető és szakszervezett tag, hogy a más szerelmi indulatait szemlélve kényszerüljek elfogyasztani a házikolbászomat? Mi jogon lihegnek az orrom előtt, amikor én táplálkozom? ló. jó, elhiszem, hogy nagyon szeretik egymást, meghalnak egymásért és ezt ország-világ tudtára akarják adni. Azt is megértem, hogy töröl metszett közösségi emberek, akik nem csinálnak titkot a magánéletükből. De miért nem tisztelik az én magánéletemet, az egyéniségemet? Miért gondolják, hogy csak akkor vagyok képes házikolbászt fogyasztani, ha ők görcsös kézzel egymás nyakát szorongatják előttem?

Csomózzunk

nyilvánosan?

Társadalmi életünkben figyelni kezdtem a probléma méreteit. Es láttam <2 Duna sétányon, délidőben, erős forgalom'idején egy fürdőruhás, izmos kamaszt, ahogy cibált, rázott és a pad támlájához gyömöszölt, egy láthatólag erőtlen nőszemélyt. Azt hittem, meg akarja ölni, rohantam menteni a nőt, de kiderült, hogy csókolóznak. Falták egymást, a tizenöt évesek egykedvű eltökéltségével. Es láttam párokat, akik a ligetfalusi hídról alálógva csókolóztak, akik a legforgalmasabb úttest közepén csókolóztak, hogy a közbiztonsági szervek fehérsapkás tagja majd eszét vesztette, láttam fiatalokat, akik a színház előtt-, a kömedence szélén ülve. lábukat a vízbe lógatva falták egymást. Mások esernyő alatt csókolóztak, ismét mások kiállításon, templomban, nyilvános illemhely előtt, ablakon kilógva, csatornába esve és motorkerékpáron robogva, menet közben.

S láttam, hogy a probléma komoly. Figyelmet érdemel. Kissé meg is hökkentem. Mi ez, mindenki nyilvánosan csókolózik s én ellenzem? Elemezni kezdtem önmagamat. Csak nem vagyok prűd? Vagy álszent? Precíz pontossággal így fogalmaztam meg álláspontomat: olyan nyilvános csókolózás ellen támadtak kifogásaim, melyek láttán kényelmetlenül érzem magam, melyek sértenek, mert nem törődnek jelenlétemmel, nem számolnak vele, hogy tetszik-e nekem a cuppogás, szuszogás és nyögécselés, mialatt házikolbászt eszem. Másszóval: ne hozzanak kényelmetlen helyzetbe azáltal, hogy ők nem érzik kényelmetlenül magukat.

Megfigyelésem szerint véleményemmel nem állok egyedül. Fenn vázolt esetben az emberek nagyrésze elnéz, máshová figyel, zavartan krákog, vagy a fejét csóválja. Az örök emberi szemérem tulajdonsága, hogy intim magánügyekre bukkanva, váratlan tanúként - kényes helyzetekbe csöppenve ez ember elpirul, sokszor azok helyett is, akiknek a rejtett érzelmeibe belelátott. Az emberi én öntudatlanul is tiszteli a másik én rejtett zugait, benső rezdüléseit és kellemetlenül érzi magát, ha váratlanul feltárulnak előtte dolgok, melyeknek rejtve kellene maradniuk. S akkor kiderül, hogy mindez nem titok, titok lényegében nincs, hétköznapi dolgok ezek, semmiségek és konzervatív, dogmatikus ló. aki pirulva bosszankodik felettük. Mit akar tulajdonképpen? Csókolózzon ő is, tartson lépést a korrali Ne finnyáskodjék, annak az ideje rég lejárt. A modern huszadik századnak nincs ideje a nyavalygásra. Igen ám, — így én — de ha ezt a gyakorlatot általánosítjuk, ha a szerelem fiziológiájának intimségéből kiállítást rendezünk, mi marad meg abból, ami az embert az állat fölé emeli?

Csókolózzunk hát nyilvánosan? Úgy vélem, nem célszerű dolog. Bizonyításul közlöm az alábbiakat:

Apát kerestek egy bírósági tárgyaláson. S az apa megvolt, de nem akarta vállalni a gyereket. Szilárdan állította, hogy a kisded anyját életében nem látta, nem ismeri és halvány sejtelme sem volt róla. hogy él. Így hát nem őrült meg, hogy vállalná a más gyerekét. A nagyhajó fiatalemberben borozóbeli ismerősömet fedeztem fel, aki szenvedélyétől elragadtatva véresre rugdalta a lábamat. El is vesztette a pert. rábizonyították az apaságot. A tárgyalás után mondom neki barátion: polgártárs, hát mit kapálózott annyira? Maga ezt a nőt egyfolytában csókolta, amíg én megettem egy adag házikolbászt és meaittam másfél liter bort? S ugyanezt tette a Halpiacon, a korzón, a bencések templomában és a Grand kávéházban is. A fél város látta magukat.

Rámnézett és a fejéhez kapott.

— Valóban...? Fene egye meg a marha fejemet, erre nem gondoltam...

DUBA GYULA

tósaasBzaaBKa

ÍSCr&crS Ja&zlo:

Föléje kell kerülnöm, meg kell előznöm valamiben, biztattam és csltítgattam magam egyszerre.

Egy hónapi kávéházjárás után azt mondta: „nézzünk be máshová, már unom ezeket az arcokat.“

Hetenként, majd kéthónaponként váltottuk a közeli utcák négy kávéházát. Ezt Is. mint minden mást, gyengéden sugallt rend szerint. Kétszer az Aranykacsában, egyszer — egyszer a Grandban és a Csefában ültünk. Látásból ismertük az öt és hét között kávézó vendégek nagy részéi. Feibólintással köszöntöttem őket, azok udvariasan hajolva üdvözölték Nellit és fejbiccentve engem Figyeltek, néztek bennünket, számon tartottak.

Szeptember elején váratlanul megbetegedtem. Gyerekkorom óla sokat klnzott a torkom. Évenként többször Is ágyba döntött a mandulagyulladás. Ilyenkor mozdulatlanná merevedtem. Ízületeim megduzzadtak, végtagjaimat reumatikus fájás hasogatta. NellI elkomorult, megijedt.

Féltve ápolt. Tiltakozásom ellenére is izzadt testemhez simult, törölgette rólam a verítéket. Kedvemet kereste, játszott velem. Naponta bejárt a munkahelyemre, s este hazahozta a kimutatásokat. 'Keveset értett a számok rengetegéből, mégis törte magát Ijedtség és várakozás lappangott mozdulataiban. Tekintete riadt

és féltő volt. Ha felszökött a lázam, tízpercenként cserélte rajtam a vizes ruhát.

Nem halsz meg? — kérdezte rémült szemekkel.

— Voltam már így máskor Is.

— Meggyógyítlak. Hozzám feküdt, s bőrének hősével tompította forróságom. Hideg volt. Mintha jégveremből bújt volna a takaróm alá. Ennyire még sohasem éreztem meztelenségének formált.

— Ugye nem halsz meg?

— Nem.

— Mi lenne velem?

— Szép vagy, fiatal ...

— Megütközve nézett rám.

— Csak a tied akarok lenni...

f=- Mindig?

— Csak a tied.

— Megfertőzlek — toltam el magamtól.

— Nem félek. Azt akarom, nekem Is fájjon.

=- Értelmetlenség, valakinek talpon kell maradnia.

— Én nem vagyok valaki.

Hideg vagy.

— Félrebeszélsz.

— A melleid borzongatnak. — Rámcsodálkozott. Köntöst vett magára. Előbb dörzsölte, majd forró posztót rakott ízületeimre.

— Meggyógyulsz, nem hagylak meghalni, nem hagylak Ismételgette,

Harmadnap éjfél felé rosszul lettem. Egyre nagyobb erőlködéssel szedtem a levegőt.

— Orvost hívjál — nyögtem. NellI halálra rémült, s idegesen kapkodta magára a ruhát.

e— Hogy hagyjalak itt?

— Orvost — ismételtem erőtlenül. Máig is ügy érzem, hogy abban a kínos állapotomban sokáig tartott Nelli készülődése. Sietett, mégsem bírtam végét várni fésül ködésének. Kontyot rakott, csatokkal, tűkkel bíbelődött, mintha fejedelmi vacsorára készülne.

A hét végére jobban lettem. A lábadozás Jó állapot. Nelli felvidult, rémülete megszűnt. Mosolygott.

— Hová megyünk, ha meggyógyulsz? — kérdezte az ágy szélén ülve. A szavak mögött tolakodást éreztem. Már magára gondol, vádoltam magamban.

— Messzire.

— Hová?

e=? Tündérországba.

— Az hol van?

— Megkeressük.

Mindketten nevettünk.

Néhány napra megnyugodtunk. Felengedett az aggódás feszültsége. Parttalanul folyt az idő, nem számoltuk az órákat, összefolyt a reggel az estével, megint csak ketten voltunk a vU lágban. és a világon kívül.

Nem tartott sokáig. Nelli csak kis ideig szenvedhette a zavartalan nyugalmat. Egyszerűen képtelen volt kétszer Ismételni ugyanazt a mozdulatot. Előbb a mosolygása változott: aztán á tekintete: pontocskák gyúltak a szembogarán. Minden pont külön szemként figyelt, alig észrevehetően ingerült lett, mintha késlekedő vendéget vagy üzenetet várna.

Egy tétlen szombaton elmentünk kirándulni. Ez lekötötte Nellit, tetszett neki. A völgy nevére már nem emlékszem, négy kilométert kellett gyalogolni az országúton, majd tovább egy mezei ösvényen hegynek fel csapásokat kerestünk és találtunk, ha elfogyott előlünk, ml tapostuk tovább.

Fészket raktunk mint a madarak. Boglyából cipeltem a szénát, ha nem találtam, füvet kellett tépnem, ami a következő hét végéig meg-