A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-07-10 / 28. szám
A hidegszemű Fürödni járok hozzá. Mert néha kell A vacogás is. Bevetem magam Egyik szemébe. Reccsen a jég. Azután a másikba. Befagy fölöttem. És lemerülök. Halálos kékség Ejti rabul a karcsapásaim. Jéghez koccan Fogyó lehelletem Üveges buboréka. És felbukom. A didergő bőr Boldog párával Ünnepli a szabadulást. Szirotyák Dezső rajza Acs Károly: Barátaim Az erősfogű Csak mosolyog. Csak a fogait látni. Beszélhetsz, mondja. Nekem van igazam. És beszélek. És mosolyog. Meg se rebben talán Ha majd egyszer Amikor már sokat beszéltem Oköllel vágok Arra a villogó résre Ahol a mosolya lakik Meg se rebben. Csak mosolyog És kettéroppant Erős fogával. A meztelen szívű Ha észrevesz. Szívesen bújnék A süket föld Függönye mögé. Vagy a sápadt Hazugságok kelyhébe. Csak ne lássam Azt a piros mocskot Bal felől Az ingmellén. De észrevesz. És megölel. És érzem: Nekem is nedves Jobbfelől Az ingmellem. Nem merek odanézni. Mert most benyúl A belső zsebébe. És előhúzza Piros mocskos Meztelen szivét. Kezembe adja. El kéne kapjam A kezemet. De akkor leesik. Szürke piros mocsok '> A földön. I Van szivem nekem is.' Tanú Mögém kerültek a bő álmok hangos Bukóvizei és a vér szelid (Mert értelmetlen) csínyei a szívvel Épp most tanulom, hogy kell egyedül Egy szál élettel testemen (a mához Elég közöm igy is), vértanú Hazugságok közt hordanom tanú Nélkül kinyílt szemem. Pedig a hangos Színeket, édes árnyakat a mához Alig hasonlító halál szelid Iszonyata fejti meg egyedül Bármit szippant fel szomjas spongya-szivvel A látás partján álló, mert a szívvel Más rendelések bírnak: a tanú Szenvedély, talán, s az se egyedül Ameddig a füvek növése hangos S a madár röpte nem éppen szelid Intelmeket továbbitfat a mához Tanulok hát. S azt már tudom, hogy mához Egy mám van csak, hogy próbáljak jószivvel Leszámolón, akaratos-szelíd Gépek gyanánt örülni, hogy tanú- Voltom nem ment fel (mig élek) a hangos Vádtól, hacsak nem állok eayedül A roggyanó ég alá. Egyedül? Ne higyjétek, hogy bátorság ez. Mához Tartozni annyi, mint futástól hangos Lihegéssel és zakatoló szívvel Vallani és tagadni, a tanú Joga szerint, s nem szégyelni szelid Fogcsattogást se. (Már amíly szelid A lenyelt falat és az egyedül Hagyott gyerek.) Nem is lehet tanú Őszintébben hűtlen - vagy hű? - a mához Akármit szól szívtelenül és szívvel Bűntől néma és tisztaságtól hangos Se gyáván hangos, se hősin szelíd Szigorú szívvel állok egyedül Vallató mához idézett tanú. száradt. Ágyat vetettünk, úgy, mint valamikor a helmed akácos sűrűjében. Gyerekes, megmosolyogtató játék volt ez, de Nelli komolyan vette. Minden út elején egy virág neve állt, ez volt ölelkezésünk játékos fedőneve. Kökörcsin — csücsörített Nelli. Téptem egy marokra való kékfejű kökörcsint. Látod, a szirmok a levelekhez hajolnak. Ogy nézz rám te is, közelről. A virág szára rövid, fél magasra nőni, a levelek úgyis a földön maradnának. Tudtam, előre tudtam, hogyan következnek egymásután a szavak, a mozdulatok. Mire tiltakozássá erősödött volna bennem a szemérem, Nelli mellém parázslott. Én voltam a virágot takaró levél: ölelkeztünk, de én egy kicsit szégyenkeztem is. Takartam volna magam, féltem, hogy valaki elénk toppan és mond valamit. Máskor kakukkfűcsomót szórt az arcomba. Hanyatt feküdtem mellette és azzal szórakozott. hogy szagos fűszálakból ábrákat formált az arcomra: keresztet, háromszögeket, félköröket, szóval ami eszébe jutott. Játszott. — A kakukk rossz madár — mondtam és lesepertem arcomat. — Miért? — Hűtlen. — A hangja szép. mindenkinek megjósolja az életét, tud számolni. f— Azt csak mondják. — A kakukkfű jószagú... — De a kakukk hűtlen. Csend tapadt közénk. Már bántott ez a játékosnak indult párbeszéd. Elrontom az örömét, korholtam magam. Számomra is érthetetlen, hogy olykor nem tudtam más lenni, jólesett, ha megzavarom a szép pillanatokat. Egyenesen kívántam, fájjon ez az öröm ne legyen mindig minden szép és 16. ígv hallottam az anyám meséiből is.......világgá ment a középső fiú is, ment, csalta a nagymadár árnyéka. A gyémántlevelű fát akarta látni és hazavinni egy virágát. Jegyeket hagyott a fűszálakon, földbeszúrta az erdei madarak tollát követ dobott a források alfára, hogy megjelölje az utat. Otrakélt a legkisebb is, az megtalálta a törtszálú füvet, felszedte a madarak tollát és várta, hogy szembejön vele a bátyja a gyémántlevelű fa virágával... Az meg csak ment, ment a nagymadár árnyéka után és öreganyja intésén törte a fejét: ha a szépséges fa árnyékába érsz, megtudod, mit gondolok rólad ..." “ Melyik a Jó madár? es kérdezte színtelen hangon Nelli. Zavartan hallgattam. — A pinty jó? — Kedves. — És a rigó, a sárgarigó? — Az boldog madár... — Miért? Teleénekli az erdőt, szép hangja van, fia kinyitja a száját, a többi madár elhallgat... — Az ökörszem miért olyan kicsi? Így mentünk hazafelé. Ö csapkodva, biztonságát vesztve kérdezgetett, én meg gyámoltalan válaszokon törtem a fejem. Szótlanul vacsoráztunk. csupán a tányérok koccanása jelezte, hogy élünk. Lefekvés előtt megkérdezte tőlem: „Tulajdonkénen miért nincs gyerekünk?“ Megütközve néztem rá. Arca szigorú volt és merev. Egy pillanatig hasonlított a helmed templom kőszentjeinek ábrázatához. — Lesz, — mondtam mosolyogva. Nelli komor maradt. Szóba került már ez köztünk azelőtt is, de mindig tréfába fúlt a találgatás. Mikor? Vállat vontam. — Már két éve együtt vagyunk... A szavak mögött szemrehányást éreztem. Mintha azt kérdezte volna tőlem a Gallai lány: „Miért születtél ilyennek?“ Kimentem a szobából, rágyújtottam egy cigarettára, és a sötétet bámultam. Tanácstalan voltam. Nem 1utott eszembe semmi, ami elsimíthatta volna Nelli szigorú arcvonásait Valahol messze a madarak neve és az anvám mesélő hangja zsongott a sötéten túl. Hirtelen kicsinek éreztem magam ... — Nincs, nincs, magamban beszéltem, összefüggéstelen szavakat ismételtem: miért szflle*tem ilyennek? ......... Folytatjuk Wieder Antal A komáromi Magyar Területi Színház épületén újból fekete zászlót lenget a szél. Hosszú szenvedés után 64 éves korában meghalt Wieder Antal, nyugalmazott színművész, sok kedves és emlékezetes epizódfigura megszemélyesítője, a társulat kedves Tóni bácsija, aki még nyugalomba vonulása után is szoros kapcsolatot tartott fenn a színházzal. A színészt eltemetik, de megmarad alakításainak emléke, s olykor — egy film szalagján — művészete is. A komáromi színház gyásza a szlovákiai magyar kultúra gyásza is. Akik látták a színnadon ismerték életében, úgy érzem, velünk gyászolják elhunyt kedves Tóni bácsinkat. Wieder Antalt (SJ) u
