A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-10-09 / 41. szám
Ahogy ismét a híd felé fordulok, megszűnik a képzelgés. A kölyökfalka változtatott a játék módján: egyenként kifordulnak a libasorból, s széttárt harokkal szállnak, zuhannak az elfűrészelt gerendafejek közé. A vfz tükre alatt különféle ábrákat rajzolnak az oszlopfejek, földre fektetett ajtófélfa, négyszög, felkiáltójel, háromszög és egy eltorzult „H“ betű. Legszebb az elrugaszkodás pillanata. Térdük épp hogy megroggyan, izmok, ínak, idegek harmónikus ősszjátéka. Nem rúgják el magukat, csak leválnak, lefordulnak a vasszerkezetről. Engem is zavar ez a vakmerő esztelenség. Ügy örüMJk, hogy a híd vonalát eltakarhatom a repülős szemei elől. így csupán a rivalgás és az oszlopfejek között felcsapódó víz zaja verődik felénk. A férfi vonakodva beszól. Idegenül, összefüggéstelenül. Városok nevét említi, évszámokat sorol. Látom, érzem, zavarban van. — Minek ez? Képzelgés volt az egész. Belebuktam egy szerelembe. Naív voltam, túlságosan hiszékeny. Anyám meséivel akartam mérni B világot, nevetséges erőlködés volt. Sokáig azzal áltattam magam, hogy ez a szerelem számomra felemelkedés volt. Hebehurgyaság. Csudán egy más világ, amiben képtelen voltam tájékozódni. Elvesztettem józan érzékeifhet. A naiv emberek őszintesége olykor megható, de az a bajuk, hogy csak napokkal mérik az időt. Rövid távon gondolkodnak. Tulajdonképpen velem is ez történt. Nelli fürdetni akart a szerelemben az ilyen embernek pedig szabadság kell. Én ezt nem tudtam megérteni. Képtelen voltam felfogni az élet állandóan bővülő köreit, örültem Nellinek. Számomra ez az öröm volt az álmok Qegszebbike. Mondhat ki mit akar, az ember, képtelen átlépni önmagát. Nyomorból kapaszkodtam, s az örömnek bármilyen formája is, valami ősi kínt enyhített bennem. Kárpótolva éreztem magam, anyám és félállat elődeim életéért. Dehát minek ez? Hagyjuk, nem szabad öröknek hinni egyetlen pillanatot sem... Ennyit mondott utoljára. Vártam, hogy találkozunk még, s elmondja csalódásának legnehezebb pillanatait. Kétségbeesett háborgását, menekülését a halálba, öntudatlan vergődését, az élet őrjítő magányosságát. Nem került rá sor. A férfi érezhetően kerülte ezt a témát. Inkább mesét szőtt az emlékekből, a mese az nem fáj, a mese nem hal meg. Ketten szerettük a Gallai lányt. Lehet, hogy megérezte ezt és ezért zárkózott el. Féltette tőlem, még így messziről is féltette. Félt, hogy az emlékek melengette szavak hozzám érnek, s osztozkodnia kell majd velem ... Sajnálom, hogy eltitkoltam előtte érzéseimet. Álakoskodva mosolyogtam rá, valójában gonosz voltam hozzá. Lestem a szavait, de csak azért, hogy részese lehessek legbensőbb mozdulatainak. Ö szerettette meg volna a Gallai lányt, azt sem tudnám megmondani, mikor, azt sem hol ... Vannak búcsuzások, amelyek egyenlőek a halállal. így voltam ezzel a férfival is. Megszületett, jött, és elment. Nincs többé, meghalt. Csak a helye maradt bennem, arcának töredező ráncai, fáradt mosolya és keserű szavainak mardosása ... Most gyászolnom kellene, gyászolni egy szép szerelmet, gyászolni a meséből jött ember kettétört életét. Képtelen vagyok rá. Egyre csak magamra gondolok és Nellire. Azzal vigasztalom magam, hogy a szerelemhez nem illik a fekete szín. Lehet-e mások sorsát élni? Szeretnék együtt lenni Nellivel. Kettesben. Olykor ez sikerül is, de a zavartalannak hitt pillanatokon is átüt a másik férfi keserű önmardosása. Emlékével van jelen. Egy arcra vágyom, mégis kettő tűnik elém. A Gallai lány mosolyog, elégedett Ártatlan és egyben kegyetlen mosoly ez. A férfi tekintete messziről követ bennünket, hangja távolról, suttogva ér hozzánk; „rábukkantam egy ördögi ábrázatra. Megvettem, lekicsinyítettem, azóta is a nyakamban hordom. Ez a kísérőm, a barátom, ezzel a kaján pofájú ördöggel repülök ... Fájdalmában torzul el az emberi ábrázat és ilyenkor őszinte, legalább ilyenkor őszinte... Mikor elhatároztam, hogy megölöm magam, abban a szörnyű állapotban is az a a vágy lappangott bennem, hogy legalább vigyorogni tudjak, tükör elé álltam, és próbálgattam ...“ Lehet-e mások szerelmét élni? Megpróbálom. A férfi képtelen volt elmesélni a csalódás napjait. Olykor utalt rá, de ha erre került a beszéd, eltörtek szájában a szavak. Most helyet cseréltünk, a repülős már nincs. Ketten maradtunk Nellivel. Képzeletben próbálom magamhoz melegíteni. Szeretném megakadályozni hűtlenségét. A Gallai lány szépsége Szólj majd, ha létezek A szívem helyén sziklát érzek, magamat hegynek képzelem. Te légy botos turista, kedves, mássz föl a szívemen. Kopogtasd, hogyha fölérsz. Nem szólok? Üss oda, hogy fájjon! Könny fakadjon nyomára, s mint a friss patak, fusson szét a tájon. Életet ébressz: fákat ültess, levelet hajts és lélegezz! Ernyedt testembe fújj levegőt, és szólj, majd ha létezek. jr En az vagyok... Én az vagyok akit te vártál ott a sarkon a furcsa háznál hosszú éveken keresztül nem lehet ennyire gonosz, önzése nem kívánhatja a halál áldozatát. A másik férfi sorsa csupán szavakban különbözik az enyémtől, életünk jutalma nem lehet az értelmetlen pusztulás. A tisztaság, a hit nem büntethető halállal. A férfi elesettsége az én vereségem is. Ezt szeretném megakadályozni, a szerelem és az élet bukását, mert szörnyű dolog az, ha az élő akarata holtak sorsára ítéli önmagát... * * * Elhatároztam hogy nem repülök többet. Ez a délután volt az utolsó felszállásom. Nem bírom tovább. Egyszerűen nincs értelme az erőlködésnek. Amit teszek, arra már nincs szüksége senkinek. Legalább nem hallom többé a fülhallgató recsegését. Nem akarom. Elég volt a parancsból. Nevetségesekké váltak vágyaim, engedelmeskedni sem akarok többé senkinek. A képzelgésektől pedig egyenesen irtózom. Napok óta fojtogat a felismerés, nincs értelme az életemnek. Belefáradtam. Belebuktam. Nincs tovább erőm. Felesleges álltatnom magam. Tizennégyharmincnyolckor álltam a startvonalra. Az irányító tiszt még egyszer elismételtette velem a parancsot; „mélyrepülés, aztán zuhanótámadás felülről és hátulról. Háromkor a déli kifutóra szállók le“ ... Tizenhét percet lehetek a levegőben. Három előtt mindig üres felettünk az ég. Aztán a Moszkva—Berlin katonai postagép jelez. Szabad szemmel alig látni ugvan, de a lokátorok pontosan mutatják, hogy tőlünk alig húsz kilométernyire jobbra repül. A harcigépek gyakorlatozása ilyenkor szünetel. Harmadik hónapja repülök ezen a gépen. Megszokhattam. Az Indulásnáfmégis remegett a kezem, lehet, hogy az irányító tiszt is sejt valamit, talán a hangomon érzi feiindultságomat. Kétpercenként kér tőlem jelentést, pedig ez nem szabályos. Az előírások szerint nekem kell beszámolnom minden mozdulatról. Ezer méteres magasság után durván magamhoz rántom a botkormányt; merőlegesen rámfordul az ég. Halálcsavar! Ezt büntetik a legszigorúbban. Elég egy hajszálnyi mozdulat és hátára bukik a gép. Indulatos parancs verődik a fülembe. Nem engedelmeskedem. Most én szabok magamnak utat. Szigorú törvények ellen vétek. Tudom. Egyenesen kívánom a veszélyt. Három napja csak erre az alkalomra vártam. Egyedül akartam lenni, ha csak néhány percre is. Halántékomon éles nyilalás kúszik felfelé, lapockacsontjaim mintha beletörtek volna az ülés hajlatába. Ilyen fájdalommal kezdődhet a keresztrefeszítés .. Harmadszor ismétlődik a tiltó parancs. Hallom, jól hallom mégsem engedelmeskedem. Életemnek ez az utolsó alkalma. Az éghez, a magassághoz sohasem lehetek még egyszer ilyen közel. Erre vártam, hogy el-Én az vagyok aki a szívedre ül és a telkedben játszik Én az vagyok akitől a tested kivirágzik A lényed lényege vagyok a lényedtől felolvadok s másévá válik a létezés A földi lét az oly mesés Én vagyok aki az ébredést hozza a hajnalod az éjjeled az én vagyok a nappalod a nappalod a regényed meg a dalod En vagyok akit te keresel én az vagyok akit te vársz Kitől kínba és szerelembe esel En az vagyok akiért álmodban felkiáltsz Mészáros Károly szökhessek a földről és megbosszulhassam magamat. A nyilallás már összeér a fejem tetején, a jobb és a balhalántékom egymásba ér. Szürkül felettem az ég, vállizmaiban most verik a szöget, érzem az ütéseket. Fáj, ilyen fájdalom a földön nem létezik... Félelem riad rám; felfelé végtelen az út ... Kétségbeesett mozdulattal hasára fektetem a gépet. Imbolyog alattam a föld, tompa sejtés szivárog valahonnan; a föld elvesztette szilárdságát, valaki ringatja alattam a földet... Nekem mindig kétségbeesés lordított a sorsomon. Boldog voltam. Hittem az emberekben, hittem magamban. Munkának, gondnak nem éreztem a terhét. Aztán bonyolódni kezdtek körülöttem a dolgok. Bennem s körülöttem. Határozatlan lettem, egy meggondolatlan pillanatban bányába jelentkeztem, uránium bányába. Talán ez volt az első kétségbeesett lépés az életemben. Előbb vonzott a mélység, aztán irtóztam tőle. Ezernyolcszáz méter mélyen dolgoztunk, önként tettem, nem kényszerített rá senki. Saját magam akartam befogni egy szigorú rendbe; parancsok, fegyelem, engedelmesség. Az urán érc becsesebb a gyémántnál is. Rabokkal dolgoztam együtt, akik lent is csak suttogva szólhattak egymáshoz. A munkaidő csupán hat óra volt, az orvosok szerint ez is kibírhatatlan. Sohasem féltem a halált, a láthatatlan kisugárzás inkább izgalomba hozott. A mélység rémisztett. Percenként hallottam a felvonó sivogását, s észrevétlenül, fokról-fokra belém szövődött az emelkedés vágya. Éreztem, hogy emelkedek ,s itthagyom a sötétséget. Nincs jobb érzés az emelkedésnél, feljebb, magasabbra; a föld fölé ez emberek fölé, minden fölé. Fülemen szüntelenül recseg a fülhallgató; az irányító tiszt parancsokat ismételget. Lekapcsolom a gége-mikrofont. Nem akarom, hogy hallják a hangomat. Higyjék azt. hogy már nem vagyok. Elszálltam, elmentem. Nem engedelmeskedem. Nem csökkentem a magasságot sem, megszegem a repülés irányát is. A térdeimre fektetett térképen piros csík jelzi az útvonalat. Inkább a folyó Irányát követem, a víz színe még innen is kéknek látszik, olyan, mint a levegő. Szerelmünk nem viaskodás volt. Sajnos, erre már csak akkor döbbentem rá, mikor Nelli nyughatalan természete sajátommá vált. Egyre 'több ember szólt bele a sorsomba. Gyanúba fogtak, bizalmatlanok voltak hozzám, érzéketlenek voltak és értetlenek. Ezután valami sértett, állati ösztön hajszolt, hogy elégtételt szolgáltassak magamnak. Az igazságot kerestem ... Aztán becsapott Nelli. Megcsalt. Elhidegült-. meszsze került tőlem, mint az ég a földtől. (Folytatjuk)
