A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-10-09 / 41. szám

Ahogy ismét a híd felé fordulok, megszűnik a képzelgés. A kölyökfalka változtatott a játék módján: egyenként kifordulnak a libasorból, s széttárt harokkal szállnak, zuhannak az elfű­­részelt gerendafejek közé. A vfz tükre alatt kü­lönféle ábrákat rajzolnak az oszlopfejek, föld­re fektetett ajtófélfa, négyszög, felkiáltójel, há­romszög és egy eltorzult „H“ betű. Legszebb az elrugaszkodás pillanata. Térdük épp hogy megroggyan, izmok, ínak, idegek har­­mónikus ősszjátéka. Nem rúgják el magukat, csak leválnak, lefordulnak a vasszerkezetről. Engem is zavar ez a vakmerő esztelenség. Ügy örüMJk, hogy a híd vonalát eltakarhatom a repülős szemei elől. így csupán a rivalgás és az oszlopfejek között felcsapódó víz zaja verő­dik felénk. A férfi vonakodva beszól. Idegenül, összefüg­géstelenül. Városok nevét említi, évszámokat sorol. Látom, érzem, zavarban van. — Minek ez? Képzelgés volt az egész. Bele­buktam egy szerelembe. Naív voltam, túlságo­san hiszékeny. Anyám meséivel akartam mérni B világot, nevetséges erőlködés volt. Sokáig az­zal áltattam magam, hogy ez a szerelem szá­momra felemelkedés volt. Hebehurgyaság. Csu­dán egy más világ, amiben képtelen voltam tá­jékozódni. Elvesztettem józan érzékeifhet. A na­iv emberek őszintesége olykor megható, de az a bajuk, hogy csak napokkal mérik az időt. Rö­vid távon gondolkodnak. Tulajdonképpen velem is ez történt. Nelli fürdetni akart a szerelemben az ilyen embernek pedig szabadság kell. Én ezt nem tudtam megérteni. Képtelen voltam fel­fogni az élet állandóan bővülő köreit, örültem Nellinek. Számomra ez az öröm volt az álmok Qegszebbike. Mondhat ki mit akar, az ember, képtelen átlépni önmagát. Nyomorból kapasz­kodtam, s az örömnek bármilyen formája is, va­lami ősi kínt enyhített bennem. Kárpótolva érez­tem magam, anyám és félállat elődeim életé­ért. Dehát minek ez? Hagyjuk, nem szabad öröknek hinni egyetlen pillanatot sem... Ennyit mondott utoljára. Vártam, hogy talál­kozunk még, s elmondja csalódásának legne­hezebb pillanatait. Kétségbeesett háborgását, menekülését a halálba, öntudatlan vergődését, az élet őrjítő magányosságát. Nem került rá sor. A férfi érezhetően kerülte ezt a témát. Inkább mesét szőtt az emlékekből, a mese az nem fáj, a mese nem hal meg. Ket­ten szerettük a Gallai lányt. Lehet, hogy meg­érezte ezt és ezért zárkózott el. Féltette tőlem, még így messziről is féltette. Félt, hogy az em­lékek melengette szavak hozzám érnek, s osz­tozkodnia kell majd velem ... Sajnálom, hogy eltitkoltam előtte érzéseimet. Álakoskodva mosolyogtam rá, valójában gonosz voltam hozzá. Lestem a szavait, de csak azért, hogy részese lehessek legbensőbb mozdulatai­nak. Ö szerettette meg volna a Gallai lányt, azt sem tudnám megmondani, mikor, azt sem hol ... Vannak búcsuzások, amelyek egyenlőek a ha­lállal. így voltam ezzel a férfival is. Megszüle­tett, jött, és elment. Nincs többé, meghalt. Csak a helye maradt bennem, arcának töredező rán­cai, fáradt mosolya és keserű szavainak mardo­­sása ... Most gyászolnom kellene, gyászolni egy szép szerelmet, gyászolni a meséből jött ember kettétört életét. Képtelen vagyok rá. Egyre csak magamra gondolok és Nellire. Azzal vigasz­talom magam, hogy a szerelemhez nem illik a fekete szín. Lehet-e mások sorsát élni? Szeretnék együtt lenni Nellivel. Kettesben. Olykor ez sikerül is, de a zavartalannak hitt pillanatokon is átüt a másik férfi keserű önmar­­dosása. Emlékével van jelen. Egy arcra vágyom, mégis kettő tűnik elém. A Gallai lány mosolyog, elégedett Ártatlan és egyben kegyetlen mosoly ez. A férfi tekintete messziről követ bennünket, hangja távolról, suttogva ér hozzánk; „rábuk­kantam egy ördögi ábrázatra. Megvettem, leki­csinyítettem, azóta is a nyakamban hordom. Ez a kísérőm, a barátom, ezzel a kaján pofájú ör­döggel repülök ... Fájdalmában torzul el az em­beri ábrázat és ilyenkor őszinte, legalább ilyen­kor őszinte... Mikor elhatároztam, hogy megö­löm magam, abban a szörnyű állapotban is az a a vágy lappangott bennem, hogy legalább vigyo­rogni tudjak, tükör elé álltam, és próbálgat­tam ...“ Lehet-e mások szerelmét élni? Megpróbálom. A férfi képtelen volt elmesélni a csalódás napjait. Olykor utalt rá, de ha erre került a beszéd, eltörtek szájában a szavak. Most helyet cseréltünk, a repülős már nincs. Ketten maradtunk Nellivel. Képzeletben pró­bálom magamhoz melegíteni. Szeretném meg­akadályozni hűtlenségét. A Gallai lány szépsége Szólj majd, ha létezek A szívem helyén sziklát érzek, magamat hegynek képzelem. Te légy botos turista, kedves, mássz föl a szívemen. Kopogtasd, hogyha fölérsz. Nem szólok? Üss oda, hogy fájjon! Könny fakadjon nyomára, s mint a friss patak, fusson szét a tájon. Életet ébressz: fákat ültess, levelet hajts és lélegezz! Ernyedt testembe fújj levegőt, és szólj, majd ha létezek. jr En az vagyok... Én az vagyok akit te vártál ott a sarkon a furcsa háznál hosszú éveken keresztül nem lehet ennyire gonosz, önzése nem kíván­hatja a halál áldozatát. A másik férfi sorsa csu­pán szavakban különbözik az enyémtől, életünk jutalma nem lehet az értelmetlen pusztulás. A tisztaság, a hit nem büntethető halállal. A férfi elesettsége az én vereségem is. Ezt sze­retném megakadályozni, a szerelem és az élet bukását, mert szörnyű dolog az, ha az élő aka­rata holtak sorsára ítéli önmagát... * * * Elhatároztam hogy nem repülök többet. Ez a délután volt az utolsó felszállásom. Nem bírom tovább. Egyszerűen nincs értelme az erőlködés­nek. Amit teszek, arra már nincs szüksége sen­kinek. Legalább nem hallom többé a fülhallga­tó recsegését. Nem akarom. Elég volt a parancs­ból. Nevetségesekké váltak vágyaim, engedel­meskedni sem akarok többé senkinek. A kép­zelgésektől pedig egyenesen irtózom. Napok óta fojtogat a felismerés, nincs értelme az éle­temnek. Belefáradtam. Belebuktam. Nincs to­vább erőm. Felesleges álltatnom magam. Tizennégyharmincnyolckor álltam a startvo­nalra. Az irányító tiszt még egyszer elismételtet­­te velem a parancsot; „mélyrepülés, aztán zuhanótámadás felülről és hátulról. Háromkor a déli kifutóra szállók le“ ... Tizenhét percet lehetek a levegőben. Három előtt mindig üres felettünk az ég. Aztán a Moszkva—Berlin katonai postagép jelez. Sza­bad szemmel alig látni ugvan, de a lokátorok pontosan mutatják, hogy tőlünk alig húsz ki­lométernyire jobbra repül. A harcigépek gya­korlatozása ilyenkor szünetel. Harmadik hónapja repülök ezen a gépen. Megszokhattam. Az Indulásnáfmégis remegett a kezem, lehet, hogy az irányító tiszt is sejt va­lamit, talán a hangomon érzi feiindultságomat. Kétpercenként kér tőlem jelentést, pedig ez nem szabályos. Az előírások szerint nekem kell beszámolnom minden mozdulatról. Ezer méte­res magasság után durván magamhoz rántom a botkormányt; merőlegesen rámfordul az ég. Halálcsavar! Ezt büntetik a legszigorúbban. Elég egy hajszálnyi mozdulat és hátára bukik a gép. Indulatos parancs verődik a fülembe. Nem engedelmeskedem. Most én szabok magamnak utat. Szigorú törvények ellen vétek. Tudom. Egyenesen kívánom a veszélyt. Három napja csak erre az alkalomra vártam. Egyedül akar­tam lenni, ha csak néhány percre is. Halántékomon éles nyilalás kúszik felfelé, lapockacsontjaim mintha beletörtek volna az ülés hajlatába. Ilyen fájdalommal kezdődhet a keresztrefeszítés .. Harmadszor ismétlődik a tiltó parancs. Hallom, jól hallom mégsem en­gedelmeskedem. Életemnek ez az utolsó alkal­ma. Az éghez, a magassághoz sohasem lehetek még egyszer ilyen közel. Erre vártam, hogy el-Én az vagyok aki a szívedre ül és a telkedben játszik Én az vagyok akitől a tested kivirágzik A lényed lényege vagyok a lényedtől felolvadok s másévá válik a létezés A földi lét az oly mesés Én vagyok aki az ébredést hozza a hajnalod az éjjeled az én vagyok a nappalod a nappalod a regényed meg a dalod En vagyok akit te keresel én az vagyok akit te vársz Kitől kínba és szerelembe esel En az vagyok akiért álmodban felkiáltsz Mészáros Károly szökhessek a földről és megbosszulhassam ma­gamat. A nyilallás már összeér a fejem tetején, a jobb és a balhalántékom egymásba ér. Szürkül felet­tem az ég, vállizmaiban most verik a szöget, érzem az ütéseket. Fáj, ilyen fájdalom a földön nem létezik... Félelem riad rám; felfelé vég­telen az út ... Kétségbeesett mozdulattal hasá­ra fektetem a gépet. Imbolyog alattam a föld, tompa sejtés szivárog valahonnan; a föld el­vesztette szilárdságát, valaki ringatja alattam a földet... Nekem mindig kétségbeesés lordított a sor­somon. Boldog voltam. Hittem az emberekben, hittem magamban. Munkának, gondnak nem éreztem a terhét. Aztán bonyolódni kezdtek kö­rülöttem a dolgok. Bennem s körülöttem. Ha­tározatlan lettem, egy meggondolatlan pillanat­ban bányába jelentkeztem, uránium bányába. Talán ez volt az első kétségbeesett lépés az életemben. Előbb vonzott a mélység, aztán ir­tóztam tőle. Ezernyolcszáz méter mélyen dol­goztunk, önként tettem, nem kényszerített rá senki. Saját magam akartam befogni egy szi­gorú rendbe; parancsok, fegyelem, engedelmes­ség. Az urán érc becsesebb a gyémántnál is. Rabokkal dolgoztam együtt, akik lent is csak suttogva szólhattak egymáshoz. A munkaidő csupán hat óra volt, az orvosok szerint ez is kibírhatatlan. Sohasem féltem a halált, a lát­hatatlan kisugárzás inkább izgalomba hozott. A mélység rémisztett. Percenként hallottam a felvonó sivogását, s észrevétlenül, fokról-fok­­ra belém szövődött az emelkedés vágya. Érez­tem, hogy emelkedek ,s itthagyom a sötétséget. Nincs jobb érzés az emelkedésnél, feljebb, ma­gasabbra; a föld fölé ez emberek fölé, minden fölé. Fülemen szüntelenül recseg a fülhallgató; az irányító tiszt parancsokat ismételget. Lekap­csolom a gége-mikrofont. Nem akarom, hogy hallják a hangomat. Higyjék azt. hogy már nem vagyok. Elszálltam, elmentem. Nem engedel­meskedem. Nem csökkentem a magasságot sem, megszegem a repülés irányát is. A térdeimre fektetett térképen piros csík jelzi az útvonalat. Inkább a folyó Irányát követem, a víz színe még innen is kéknek látszik, olyan, mint a levegő. Szerelmünk nem viaskodás volt. Sajnos, erre már csak akkor döbbentem rá, mikor Nelli nyughatalan természete sajátommá vált. Egyre 'több ember szólt bele a sorsomba. Gyanúba fog­tak, bizalmatlanok voltak hozzám, érzéketlenek voltak és értetlenek. Ezután valami sértett, ál­lati ösztön hajszolt, hogy elégtételt szolgáltas­sak magamnak. Az igazságot kerestem ... Az­tán becsapott Nelli. Megcsalt. Elhidegült-. mesz­­sze került tőlem, mint az ég a földtől. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents