A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-10-09 / 41. szám
Áz éjszakák ismétlődnek. Partszélre Jönnek az emberalakok és várnak. Nem tudják, hogy a határszélen nem lehet így ácsorogni, bújni kell, a földhöz lapulni, hallgatózni. Állnak és várnak, hogy valaki megnézze őket, jól sorakoztak-e fel. Az ő félelmük más, ősibb, mint a Tomorié volt, régibb, átkosabb. öregasszonyok, kendőbe bugyolált reszkető testek, várnak. Lesegítem őket a j>art meredekén, lábukat is képtelenek a csónakba emelni, remegnek. Annyi erejük sem maradt, hogy védekezzenek saját félelmük ellen. Ha elkiáltaná magát valaki váratlanul: „A törvény nevében!“, biztos sorba állnának, nagyság szerint kihúznák magukat. Érzem, tőlünk is félnek, az ismeretlentől, a sötéttől, a víztől, ijeszti őket saját életük moccanása is. Ki kell irtani az egereket! „Közhírré tétetik: „aki menekülteket lát, az jelentse a feljebbvalóságnak“. Menekülnek a bogarak. Sorakozó! Csend legyen! Plakátok jelentek meg a denevérek kártékonyságáról, össze kell őket fogdosni, zavarják az éjszakát. Ártalmatlanok, összevissza repdesnek, csapkodva a fák ágai között, aztán elbújnak. Előjönnek és elbújnak. Ellenségek! A tárgyak puhábbak, mint az emberi hang. A tárgyakat el lehet rendezni, négyszögekbe, háromszögekbe, alaktalan formákba. Fának és fűnek nincs külön hangja. A rabbinak, Szőfér Lébinek denevér keze volt. Ahogy megfogtam, hogy levezessem a parton, megborzongatott hidegsége. Ujjai szinte tehetetlenek voltak, körmeivel kapaszkodott tenyerembe, mind a tízzel. — Messze van még? — kérdezte a lányától. A rabbit becsapták. Gonoszul rászedték. Szélhámosok megfizettették vele az utat. Azt se tudtuk, hogy jön. A kondás hozta estére Pallai-. nak a hírt, dülöngélt a csónakban. Egyenesedni kezdett, pénzt követelt. Szófer Lébinek nem volt pénze, Iratai sem voltak. Csak annyit tudott, hogy ő Szófer Lébi, ezt is a lány felé fordulva Ismételgette. Hangjában erőtlen méltatlankodást éreztem, érthetetlen volt számára, hogy sohasem látott idegen emberek előtt bizonygatni kell kilétét. A Pallai anyjához vittük őket. Első éjszaka a konyha földjén, később az istállóban laktak. Lefekvés előtt elfordult tőlünk a rabbi és suttogva imádkozott, kissé meghajolt, kezeit megemelte és félhangosan mondta: „Minden fűszál dalt zeng istennek...“ A lányt néztem, az fáradt szemekkel a szoba bútorait figyelte a lámpafényen keresztül. Telt mellei árnyékot vetettek a falra, nyakának és fejének formája a mennyezet gerendája alá tört. „Istennek, a törvény rendezőjének...“ szakadozott tovább az ima: „Leél óréch diu“ ... Az öregasszony kenyeret és egy csupor tejet tett az asztalra. A lány nem nyúlt hozzá, nézte, de nem vette'kezébe a kést, hogy kenyeret szegjen. „Halljad, Izrael, a mi istenünk egyetlen lény... Tohu vabohu, puszta és kietlen a világ ... Ló aléchem, ne rátok, ne érjen benneteket hasonló sors ...“ Abban a pillanatban csak a tekintetek éltek. Mintha isteni átok teljesült volna rajtunk, megszűnt az akarat, megkövesedtek a végtagok. Félelmetes volt hallani a kis, töpörödött ember szájából a síró, suttogó imádkozást. Az öregasszony döbbenten nézte, ujjait a szája elé emelve figyelt: így csak a jelenésre csodálkoznak, az istenre, ha megjelenik egyszer, hogy vigasztalja a halálra menőket. Szófer Lébi az ígéret földjén akart meghalni. A lányát ő kényszerítette útra, imával, akárnoksággal és leírhatatlan félelmével. „Tohu vabohu, puszta és kietlen a világ ...“ Elindult egy porszem, hogy megkeresse nyugalmát. A rabbi szeme hunyó csillag, arca hamuszínű, mintha a szél fújta volna össze egy pillanatra, hogy elmondhassa imáját. Felülről néz lefelé, messziről, irdatlan magasságból... Neveket morzsol, holtakat, Irsai Mór, Rótt Elkán, Rosenfeld Salamon, Kohn Ignác, Katz Jakab, Reichmann Ármin, mind elmentek. Egymás után lépkednek felfelé az égi lajtorja fokain, nincsenek többé ... Szófer Lébi visszafelé nézi az időt, imádkozva gyászol. A neveket nem lehet felsorolni, egy élet nem volna rá elég. Az időt gyászolja, minden pillanatbaq, meghalt Izrael népéből egy ember. Hamuarca van a rabbinak, csak a szél fútta össze egy pillanatra, hogy láthassa az istenhez igyekvők buzgalmát. „Ne haljak még meg. Élni akarok, hogy hirdessem az Űr dicsőségét... Ragadjon el szélvihar és vigyen a felhők fölé, hogy innen láthassam népem új hazáját. És ha ezt nem teszed, szórd legalább szét csontjaimat, hogy amikor majdan Ezékiel próféta előhívja a szeleket, fújják össze az én csontjaimat is népem csontjaival ...“ Nemsokára hajnal lesz. Pallai az ágyra dőlve alszik, kakas kukorékol, de a rabbi imája nem fárad. Mikor már azt hiszem, vége, fájdalmasan felsír és ismét megáll az idő. Az öregember szeme messzire lát, az ima még messzibbre viszi. Jozsué nevét emlegeti, aztán Mózesét, a prófétákét, Ezékielt hívja. Szófer Lébi hangja idegen nekem, idegen a hangsúly is, ahogy a szavakat kezdi és folytatja, talán csak az arca, a hamuszínű bőr hasonlít valamihez: a szürkülethez, a sötéthez ... Denevérkeze van és tíz éles, kapaszkodó körme. Híres tudós pap lehetett valamikor, ítélkezett, tanácsokat osztogatott, tanított. Elsőnek vitték a gettóba is, elszakították az emberektől, kitartását akarták megcsúfolni. ífetenként kétszer a parancsnok elé ciftelték, orra elé tolták a keresztények bibliáját, olvassa és magyarázza Krisztus halálát, az új testamentumot. Hangosan, még hangosabban ... — Értetek is meghalt a Megváltó? A rabbi hallgatott. A parancsnok vallásos ember volt és fáradhatatlan. — Az isten ver benneteket, rabbi, megátkozott. Megfeszítettétek a fiát. .. Imádkozz! Előbb magatokért, mindig csak magatokért. Imádkozz! Elrontottátok a világot. Imádkozz! Imádkozz! Imádkozz! Ki követte el az első gonoszságot, rabbi? Krisztus még ma is élne... „Lő aléchem, ne rátok, ne érjen benneteket hasonló sors ...“ Imádkozik. Megmenekült, a táborból visszajött. Azóta szüntelen imádkozik magáért. Meszszire néz, visszafelé és gyászolja az időt. Őrjítő a kitartása. Hamüarcát odailleszthetném a halottakéhoz, a Tomoriéhoz, a folyó fenekéhez. Béréi Erzsihez, sírása föld és a csillagok között vergődik. Két hétig élt Szóber Lébi az öreg Pallainé istállójában. Krisztus is a jászolban született. Nem szólt senkihez semmit, az emberekkel csak a lányán keresztül érintkezett. Az első éjszaka óta hangját sem hallották, az ételt is csak a lánya kezéből fogadta el. Olykor eljöttek hozzá, homlokukra igazították az imaszíjakat és együtt imádkoztak négyen, férfiak. Ha péntek este csillagok tűntek az égre, a rabbi kiment a házból és meredten nézte az eget. A lány szemében valami szótlan gyűlölet ült. Egyszer megfogtam a kezét és az arcomba mart. Folyton a földet nézte és beszélni is csak akkor kezdett, ha reggel vagy este enni kért Pallainétól. Esténként legényfalka gyűlt a kapu elé és röhögve szőlongatták, hívták. Nem jött. Szekéren mentek el a faluból világos nappal. A lány a kocsis mellett ült, apja maroknyi szénán kuporgott, értetlen ábrázattal nézte a házakat. Feje erőtlenül imbolygóit a melegítő prémgallér félkörében. Lehet, hogy nem is élt már, csak az ima vékony szála kötötte ígéret földjéhez. Eleinte bűntudatot éreztem ezzel az őszhajú férfival szemben. Később rá kellett jönnöm, hogy ez merő alalkoskodás. Hazugság. Irigylem csalódását, vergődését, Irigylem tőle Gallai Nellit. Néhányszor elhatároztam, hogy bevallom neki: én is szeretem a Gallai lányt. Számomra csalódás volt ez a felismerés. Kívántam, jogot formáltam hozzá. „Nelli az enyém is“, vigasztaltam magam gonoszul. „Ha akarnám, az egyém is lehetne“. Lehet hogy ábránd volt mindez, nekem mégis valóság, naív képzelgés és keserű valóság egyszerre. Követelőzőén, észrevétlen mart belém a szerelem. Szerettem a Gallai lány, életét, megszerettem távoli szépségét. Alakját, mozgását képzeletemmel erőszakoltam magamhoz. Olykor már mosolyogtam a férfi naiv meséin, de a következő pillanatban irigyeltem tisztaságát, hiszékenységét. Irigyeltem a repülős egész életét, valahogy kimondhatatlanul is éreztem, hogy ennek a mesebeli naívságnak köszönheti a Gallai lány szerelmét is: a jót, a rosszat, a szerelem vadságát, a bukást, a megaláztatást ... Csak a megfelelő alkalomra vártam, hogy ezt elmondhasam neki. Sajnos, mire nekibátorodtam volna, elment.. Eltűnt melőlem. A sárgafedelű kis gépet felszívta a magasság. Egy ideig föld és ég között táncolt még, aztán darabjaira tört. Nem maradt utána más, csak a levegő, az ég kékje és az elérhetetlen magasság. Utoljára a víz partján találkoztam vele. Félrehuzódott az emberektől, kezét lábát a homokba túrta, és a szeme sarkából a híd karján virtuskodó kölyökfalkát figyelte. Arca olykor idegesen megrándult, mintha izgatta volna a vízbe ugrálók vakmerősége. Nem félnek. Ugyanúgy hívogatják a halált, mint három héttel ezelőtt a cigányképű suhanc. Egymást próbálják a vízbe taszigálni, macskaügyesen ráfonódnak a vasrács bordáira, úgy tartják magukat. Aztán más játékot találnak: libasorban egyensúlyoznak a hídkorlát jjeremén. Lábukat nevetségesen kapkodják, talpukat süti a felforrósodott vas. Kezükkel kiszámíthatatlanul kavarják a levegőt, és jókedvvel takart izgalommal nevetgélnek. Alulról tekintve félelmetesen szép látvány. Alakjuk megnyúlik, fejük a felhőrongyok széléhez ér. Ha sokáig nézem őket, szédülés fog el. Elfordulok, de így még rosszabb. így jobban látom őket: képzeletem erőszakosan meghosszabítja a híd keskeny peremét. Idegszálaim átveszik a tétova kölyökmozdulatok izgalmát, a játék Izgalmát, a merészség izgalmát, s szemeik riadalmát a halálközelség bujkáló Izgalmát Is... A hídvégek már nem is érintik a földet. Féltem a virtuskodókat. Félek, hogy megbillen talpuk alatt a vas, és egyensúlyukat vesztve zuhanni kezdenek. Pedig én a sort szeretném szaporítani. Végtelenbe nyújtani a híd karját, megidézném a holtakat, azokat, akik nagyon szerettek élni, tovább élni, hosszabban élni ... Mennének, libasor érintené az ég szélét, kapkodnák a karjukat... Ez a hosszú, keskeny út volna az élet ára, hasztalan haláluk ára. Innen nézhetnénk lefelé, megvethetnénk a gonoszságot, a bosszúállást. Ide nem merészkedne utánuk senki, ezt a talpalatnyi ösvényt nem Irigyelnék tőlük ... Csak így élhet az ember tízezer évig függetlenül, a föld felett s ég alatt' egyensúlyozva. Imára nincs idő, megállásra sem, csak küzdésre, megfeszülésre és örök vigyázásra... Elől Szófer Lébi menne, ő sem imádkozhatna. Nem gyászolhatná tétlen az időt, amit ő és hetediziglenl ősei mulasztottak el. Lehet, hogy Bérei Erzsi riadt mozdulatokkal menekülne, elvétené a keskenyke ösvényt és ismét gyámoltalan féreghalállal halna. Elfordult velem a látóhatár. Ezt nem, nem, az értelmetlen pusztulást' nem ismételheti meg az ember. Bérei Erzsi apját állatként hurcolták el, de a lány már nem várta meg, hogy érte jöjjenek. Ment, szökött, aki menekül, az másodszor nem halhat meg: apácaarca, haldoklása túlságosan is beleette magát az életembe___ Tömöri másodszor is beállna a libasorba. Kis András is, ők sem pusztulhatnának egy meggondolatlan pillanatért. Biztonsággal lépkednének, egész életükben kitapasztalhatták az ösvények szeszélyeit.. Nem is akartak mást. csak kiegyenesedni, s körbe nézni az ismerősöket és Idegeneket ... &Cr6üS /cfSizfcr.-
