A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-10-09 / 41. szám
Ne gondoljanak, kérem, semmiféle szörnyűségre. A lány egyszerűen rendkívül tetszett nekem. Már régen. Ugyanis a szomszédos lépcsőházban lakik és egyidőben járunk munkába. Rajzoló egy nagy üzemben, azt hiszem, a kábelgyárban. Egészen újdonsült rajzoló, alig néhány hónapja érettségizett. Nem tudom, jó rajzoló-e, de azt udom, hogy szép. Esténként is találkoztam vele, amikor szolgálatból tértem haza és ó valami ismeretlen fiúval álldogált a lépcsőház homályában. Később felfedeztek egy -falkiszögelést a két blokk között, amely fölé alacsony balkon nyúlt. A fiú aránytalanul magas volt és reggel észrevettem, hogy két ottfelejteti betonpanelon álltak. A fiú nagyon magas volt, a feje eltűnt a balkon alatt. Csak a lány fehér körömcipői világítottak és csak lassan közeledtek a fiúhoz. Most is a fehér körömcipők voltak rajta, fekete sarokkal, ismét topogott, amíg határozatlanul el nem indult a város felé. Észrevette ugyanis, hogy az ismeretlen fiú filmezi, nem tudta, mit tegyen, gyorsan rámnézett, de soha nem voltunk beszélőviszonyban, csak köszöntöttük egymást, jó reggelt, Zorka, már későn megyünk, mérnök úr, viszontlátásra, Zorka. A mamája kellemetlen, kövér aszszony, aki időnként a balkonról veszekedett a szomszédaival. Csurognak a virágtartók, mit képzelnek, ne poroljanak, minden bejön a lakásba, ilyen társaság lakik az új házakban — kiabált Zorka anyja. Gyönyörűen elfordult, igazán nagyszerű lány, aki tudatában van a 17 évének, bizony mi nem tudatosítottuk ilyen mértékben. Es máris elindult a város felé! Ez döntő pillanat volt a kamerás fiú számára. Megfordult és már az egész alakot filmezte, legalább is azt hiszem. Végül is felállt, kissé előrefutott, könyökével a part kőpárkányának támaszkodott és igyekezett elkapni még profilból — dús haja a homlokába és a szemébe hullott, manapság ez a divat, a haj a szemet takarja és a nőket ez nem idegesíti, nyugodtan és szilárdan néznek. Ha nem restelli, a fiú legszíve-. sebben a lány után szaladt volna. De így ismét leült a padra, elégedetten mosolygott, a kamerát nézte, talán azt akarta megállapítani, hány méter filmje maradt még az orsón. Nem volt többre szüksége. Övé volt a nap legszebb lánya, legszebb lába, legszebb dereka és legszebb melle, övé a nap legszebb lányfeje. Kicsit még üldögélt a pádon, mintegy megbizonyosodva minderről, azután a kamerát a tokjába rejtette és lassú, himbálődzó léptekkel elindult a Hviezdoslav-tér felé. A kamera ott lóbálózott az oldalán és ő bizonyára arra gondolt, hogy másnap elviszi a filmet előhívatni egy kommunális üzembe. Azután összejönnek majd a fiúk, eloltják a villanyokat és ő levetíti nekik egy kis fehér vászonra a legutóbbi napok legszebb lányát. A fiúk pedig megbírálják majd az idomait, a járását, s mosolyát, a zavarát, és szemügyre veszik az új körömcipőkbe bújtatott lábait. Es örülni fognak, hogy fiatalok és hogy tizenhét évesek. Valamelyik közülük talán azt mondja, hogy kamerát érdemesebb venni, mint táskarádiót. Lakótelepünkre érve nyeltem a port. A hatszázhármasban Zorka anyja ült gondterhelten. Csak ké) sőbb eszembe, jutott, hogy az autó oldalán sakktábla-szerű kockák voltak. Taxi. A Lépcsőkön gyorsan mentem fel a lakásunkhoz. Hanna haragszik, ha kések, most neki kellett bevásárolni és a gyereket az óvodából kivenni. A magas és húsos kolléganő már ott ült az új fotelben. — Ahojt — szólt oda az asszony a konyhában. — Késett a kassai gyors? — A kassai gyors nem, csak a tizenötös. Nyissam ki a konyakot? A kislány már uzsonnázott? — Nem ugornál le szendvicsekért a büfébe? Azután biztatásul még a fülembe súgta: — Edit német építészeti szaklapokat hozott nekem. Kérlek, légy hozzá kedves. — Egy pillantra elkomorult. — Te__ szörnyű dolog történt ... itt a házban ... Beszélt és gondolatban azt számolta, hány kenyeret kell venni. Lépdeltem a házunk új lépcsőin, amelyekről még nem takarították el a ráfröccsent maltert és a rászáradt sarat, és azt gondoltam, hogy a lépcsők elválaszthatatlanul összefüggenek a lábakkal. Hanna azt kérdezte, emlékszem-e arra a lányra a szomszédos lépcsőházból, arra a magasra. Természetesen. Zorka, Zorka. Már a ház előtt voltam, a D blokk felé néztem, onnan láttam öt mindig kijönni. Átmentem a büfé felé, befordultam a sarkon. Itt állt azzal a nyakigláb fiúval, amikor elhaladtam mellettük, elcsendesedtek és a lány mosolygott. Az anyja taxival ment a kórházba, tíz kenyér elég lesz, mi, nem fogunk enni, két villamos közé került a Metropol kávéháznál, az ördög vigye Editet és az összes barátnőkét, mindjárt azután történhetett, hogy elment a Dunaparlról; hol az a fiú, hol van, hol a kamera? A büfében hosszú sor állt, mert az emberek most tértek haza munkából és halsalátát meg szalámit vásároltak a vacsorához. Itt is találkoztunk Zorkával, itt is topogott már és mosolygott. Ha tudnád, te fiú, hogy kit loptál meg ma! — Tíz deka ráksalátát és tíz deka tőkehal salátát, sütemény nélkül. Igen, kérem becsomagolni. Azután arról kezdett beszélni a vásárló asszony, hogy talán nem éli túl, szétroncsolódott a lába, és ha túl is éli, hiszen elképzelhető, milyen lenne, és szipogott. EGYENEK SAJTOT, EGYENEK NAPONTA JOGHURTOT. Vannak csodák, amelyeket senki nem vesz figyelembe. Legszívesebben elfutottam volna a sorból és trolibuszra ülve a város-, ba, a partra siettem volna, majd végigmenve a Hviezdoslav-tér en, minden kapualjba . benéztem, minden öreg házat, minden sötét udvart átkutattam volna, ott, ahol most a vár alatt éppen lenyugszik a napkorong, és kerestem volna a fiút a kamerával, amelyben egy élő ember rejtőzik. Ön, asszonyom, a taxiban, bocsásson meg fia valaha is valami csúnyát gondoltam Önről. Ha azt mondanám Önnek, hogy ebben a negyedmilliós városban e pillanatban járkál egy fiú, aki egy celluloiddarabon életre keltette az ön Zorkáját és nem tud róla, nem tudja, nem tudja... — Beszéljen hangosabban — mondta a büfésnő — nem értem, hány rakott kenyeret?__ Becsomagoljam ... Hát szóljon márl Szörnyű érzés számomra a gondolat, hogy az a lány még él, de gyönyörű lábai már csak egy ismeretlen tizenhét éves fiú óhaja szertnt elevenednek meg egy elsötétített helyiségben. (Fordította L. GÁLY OLGAJ
