A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-10-09 / 41. szám

T?rs FILMEZOGÉP VOLT, ta** Ián Admira, minden fotóüzletben kapható, körülbelül hatszáz koronáért.

. A fiú a Nemzeti Képtár mellett lépdelt a kamerával, futólag bepillantott a kertbe és az űrrepülők fémszobraira, amint szembenéznek egy partizán domborművel, kivette a kamerát a tokjából, a szeméhez akarta emelni, de habozott, talán eszébe jutott, hogy a kazettában nincs színes filmje.

Kár, mert tavaszutó volt, már majdnem nyár, a levegő áttetsző, a színek vakítóak. Átment a túloldalra, megnézte a Bohúű-szobor tájékát, beleütközött egy gyermekkocsiba, amelyben csecsemő aludt, a magas növésű anya valami csúnyát mondott oda neki.

Átvágott a part menti széles, aszfaltos sétányra. Gyors, öles léptekkel, úgyhogy a filmezőgép is lengésbe jött, a Dévény szálloda felé haladt. Meglepetten állva maradt az öreg ház romjai előtt, amelyet eltakarítanak a modern szálló útjából. Ha a romokon suhancok futkostak volna, biztosan nekilát filmezni a mintegy jelképesen háború utáni jelenetet.

Jobban szemügyre vettem a fiút. Tizenhétéves forma, bizonyára középiskolás, talán éppen érettségi előtt. A mozdulatai nyugtalanok voltak, de az arca nélkülözte a sablonos kamasz-vonásokat, amelyekkel ezen a környéken találkozunk. Hosszan és elmélyedve nézte a szembejövő asszonyokat, néha megállt, átvizsgálta a filmezőgépet, a vadonatúj kamerát. Talán azt mérlegelte, vajon az illető asszony megéri-e, méltó-e a drága szerszámra?

Valójában nem is tudom, ki legyen ennek az elbeszélésnek a hőse. Bizonyos értelemben azt állapíthatjuk meg, hogy egyáltalán nem ez a fiú, bár külső megjelenési formájában láthatóbb, mint a kamerája. De még kiderülhet, hogy a kis filmezögép döntő szerephez fut nemcsak ebben a történetben, hanem másutt is. Ritkán ismerjük fel a környezetünkben előforduló tárgyak hatását.

Ügy látszott, a fiú tudat alatt érzi ezt a hatást, mert imádattal vegyes tisztelettel tekint a kamerájára, majd felhúzza, a part falpárkányának dől, könyökkel alátámasztja a kamerát és összecsippentett szemmel néz a keresőbe. A folyót veszi célba, majd lassan megfordul és a keresőn át a sétányt figyelt. Valószínűleg csak torzókat lát, a lányok lábait, derekát, gyerekkocsikat, kócos gyerekfejeket és az autók kormánykerekei mögött figyelő férfiakat.

Nyilván nemrég vette a kamerát. Feltehető, hogy az apjától kapta

ajándékba a szalagavató után, előlegként a jó érettségi bizonyítványra. Manapság ez így szokás. Ml szinte születésünk óta vágytunk ilyen filmezőgépre és az ember végül is akkor veszi meg, amikor már gyermekei vannak, hogy megörökítse a megható családi jeleneteket.

Értékelem, hogy egyedül járkál a kamerával. Ez az új tárgy iránti tiszteletét tanúsítja. Meg akarja őrizni a szokatlan kísérlet intimitását.

Nyomába szegődtem a parton, a Dévény szálló mögötti keskeny sávon, ahol a járdát hatalmas lombkoronájú fák barázdálják, és az autók csendesen, óvatosan siklónak az elkeskenyült utcácskában. A fiú még mindig nem filmezett, csak időnként a szeméhez emelte a

hogy gyermekét akarja filmezni, vagy éppen az ő szépségét értékelte nagyra.

A fiú azonban nem állt meg, csak meg-megtorpant, majd más padok felé lépett. Minden jel arra mutatott, hogy elmegy egészen a Kultúra Parkjáig, ami bosszantott, mert egy óra múlva otthon kellett lennem, a feleségem meghívta egy munkatársnőjét az üzemből.

Nagyobb csoport fiú került az utamba, valami iskolai kirándulók, és a zűrzavarban sem elöl vesztettem a filmezőgépes ifjút. A folyón megszólalt egy hajó szirénája, lassan haladt, ár ellen, talán szokásos a pozsonyi vár sziluettje előtt elhaladó hajóknál ez a szirénázás. Kis hajó volt, jugoszláv zászló alatt, a nevét, sajnos, nem tudtam szemüveg nélkül elolvasni. A kőgépet, és eljátszadozott a különböző fogantyúkkal.

Kiléptünk a már szélesebb folyópartra, mindjárt a játszótér mögött, ahonnan tágas, padokkal szegélyezett sétány vezet kilométereken át a Kultúra Parkjáig.

A fiú a gyalogjáró közepén állt, széttekintgetett mindkét irányban, mint aki úgy érzi, hogy övé a világ. Nem ütköztem meg ezen, valahogy egészen természetesnek találtam, hiszen balfelől a Duna vizét látta, jobbra pedig magányos öregek, anyák és gyermekeik ültek a padokon. Innen semmi veszély sem fenyegette.

A padokra meglehetősen türelmetlenül pillantott, mint jövendő kameraman, aki keres és nem talál. Megfigyeltem, hogyan viselkednek az emberek, amint észrevették, hogy a fiatalember a keresőbe néz. Egyesek elkomorodtak, mások elfordultak, egy öregember menekülő mozdulatot tett, csak egy asszony mosolyodott el a gyerekkocsi mellett. Talán azt hitte,

párkány mellett egyszeriben ren-. geteg ember hemzsegett és feltételeztem, hogy az én fiatal fiimezőm is köztük lesz. Végigkutattam a víz felé forduló arcokat. Aziftán körülnéztem. A hajó nagyon lassan úszott, ami lényegében nem számított, ha az ember nem akart a távolságokról elmélkedni.

Széttekintettem és megláttam a fiút a kamerával, • amint nyugodtan ült a szemközti megüresedett pádon a filmezőgéppel a térdén. Éppen felhúzta a gépet.

Gyorsan, kapkodva végezte ezt, közben maqa elé bámult, szinte úgy tűnt, hogy a földre, a kifejezéstelen, szürke aszfaltra.

Leültem a szomszédos padra és újságot húztam elő.

Azután meghallottam a működésbe hozott kamera zaját. Hát mégis! Végre filmez. De egyáltalán nem voltam elégedett azzal, amit filmez. A gépet a járdára irányította, a keresőben legfeljebb az arrajárók lábát láthatta. Most abbahagyta. Senki sem ment arra. AzRöviden

■ Marguertte Duras, a Szerelmem Hirosima, a Moderato cantabili és más regények és színdarabok szerzője filmre viszi — saját rendezésében és szövegkönyve alapján egyik tévé darabját, A muzsika címmel. A film főhősei: egy férj és egy feleség, akik rádöbbennek, hogy az együtt töltött évek elidegenítették őket egymástól Filmet forgat Alain Robbe-Grillet. is Transzeuröpa Expressz címmel. Köztudomású, hogy miután Alain Resnais az ő szövegkönyve alapján készítette el Tavaly Marienbadban című nagysikerű filmjét, Robbe-Grille kedvet kapott a rendezéshez, és mint rendező „A halhatatlan nő vel debütált. Űj filmjének egyik főszerepében maga is fellép, egy írót alakít, aki képzeletbeli vitákat folytat producerével.

■ A Német Szövetségi Köztársaságban nemzeti filmtár létesült. A Murnau Alapítvány nevét viselő filmtár a gyűjtés befejezte után mintegy ezer német

némafilmmel, kilencszáz hangos játékfilmmel és ezerkétszáz rövidfilmmel rendelkezik majd.

■ A locarnói filmfesztiválon Alessandro Blasetti Én, én, én ... és mások, Jerzy Stawinsky A pingvin, Adó Kyrou Bloko és Alain Resnais A háború véget ért című filmje mellett bemutatták a „Vasárnap, hat órakor“-t is. A Le Monde kritikusa igen elismerően nyilatkozott Lucian Pintille első, egész estét betöltő filmjéről.

■ A Moszkvai Iszkutvo kiadó átdolgozott és hövíteit kiadásban jelenteti meg a Nagy művészek — művészetükről című hétkötetes munkát. Az első kötet középkori művészek vallomásait tartalmazza, s foglalkozik India, Kína, Japán és a Közép-Kelet művészetével is.

■ Vernon Becker befejezte A világ legnagyobb komikusa című, Chaplinről szóló dokumentumfilmjének forgatását. A film számos olyan részletet tartalmaz Chaplin műveiből, amelyeket a nagyközönségnek eddig még nem mutattak be.

után két katona jött és utánuk idősebb, elegáns hölgy. Ismét felzúgott a kamera. Lábak.

A fiú lábakat filmez. Az ördögbe. Mire kell ez neki? Érdekes öt-' let.

Az újság mögé rejtőzve oldalról lestem, mikor kezd zúgni a kamera. A lábakra. Nem vethetem a szemére, hogy a női lábaknál hosszabban elidőzött volna. A fiú egészen lázba jött, úgy mosolygott, mint egy eredményes vadász.

A mellettem ülő kövér asszony valamit morgott, talán megbotránkozásának adott kifejezést. Az ő lábait valószínűleg nem filmezné. Biztosan nem filmezné.

Az ifjúságnak ugyanis jó ízlése van.

Ám a kamera egyszerre felemeli kedett. A lábak fölé.

Nem mérném állítani, hogy megismerném a lábairól.

A fiú kamerája, amely eddig térdmagasság alá irányult, egy széles szoknya fekete-sárga négyszögeire nézett, majd a karcsú derék fölött elidőzött a fekete pulóveren, gyorsan átfutott a nyakat díszítő bizsun, végül is érdeklődéssel állapodott meg az arcon, előbb a szájon, a kissé kidudorodó alsó ajkon, amelyen a világos rúzs egyáltalán nem volt rúzs színű.

A fiú elégedett volt. De nem bírta ki, hogy csak a keskeny kere-. sőn át nézzen, amelyben minden kissé valószínűtlenül és kicsinyítve mutatkozik. Kinézett a kamera mögül és pillantásával átfogta az egész lányt, alakja körvonalait, szalmasárga hajtól övezett arcát. A lány a kőpárkánynak támaszkodva állt, a jugoszláv hajót nézte, lassan topogott, a lábait váltogatva, és minden bizonnyal ezek voltak a mai délután legszebb lábai.

A fiú elégedett volt. A lány nem vette őt észre és így visszatért a kamera szűk bástyája mögé. A hajó szirénázott és a fiatalember ismét megindította a kamerát, lassan sétáltatta a lány alakján.

A lány megfordult és néha bizonytalan lépést tett a város irányába. A kamera búgott, az ismeretlen fiú tovább lopta a maga számára ezt a lányt. Szégyen nélkül és alaposan lopta, miközben az arca feszült kifejezést öltött. Ránéztem, szép kifejezés volt, valami alkotó erő rejlett benne, nagyon különbözött azoktól a ficsúroktól, akik a táskarádió mellett rázzák magukat.

Azután a lány észrevett engem és üdvözölt, én gyorsan visszaköszöntem és az újságom mögé bújtam. Kellemetlen volt számomra, hogy tanúja voltam ellopatásának. Talán figyelmeztetnem kellett volna. Nem tudom.