A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-07-10 / 28. szám
szú-hosszú sorba, amely a lépcsőn állt s az egyik ajtó felé igyekezett, ahonnét könnyű, kesernyés füstszag szállt felénk. Előttünk lökdösődve, tülekedve, zajos eszmecserével kurtítva a várakozás Idejét, a Va- . szlljevszkij-sziget egész jellegzetes népessége: kofák, rőfösök, tejes- meg henteslegények, írnokok, nyűtt ruhájú, meghatározatlan arckifejezésű és meghatározatlan foglalkozású emberek raja. A menet fent keskeny folyosóba szorult, amely átszelte az egész lakást, olyasformán, hogy aki bement, nem tért már vissza az előszobába, hanem a konyhán át hagyta el a barátságtalan tanyát. A három szűk szoba ajtajába könnyű kis korlátot állítottak, hogy ne lehessen bemenni, de azért a korlátra támaszkodva jól lehessen látni mindent, ami odabenn történik. Sasorrú, borostás képű kis mitugrász ember állt az ajtóban, fején gyűrött kalap; fürgén, ügyesen szedegette a húszkopejkás beléptidíjat, senkit sem engedett át, amíg ezt le nem rótta. Időnként be-bekiálltott a folyosóra. — Uraim ne tessék tolakodni! Kérném szépen, uraim, ne tessék mást bedobálni, csak banánt, uborkát, almát! Csak almát, banánt, uborkát! ... Banánt senkinél sem láttam. Az egész környezet annyira lesújtott, hogy sehogy sem értettem, hol lehetnek itt a pápuák. De ott voltak, s végül is megláttam őket. Az alacsony deszkakorlát fölött benéztem a csepp szobába. A szoba üres volt, piszkos. A sötét padlóra nagy bádoglapot fektettek, kis halom kékesbe-rózsaszínbe játszó szén parázslóit rajta. Szürke füstje a mennyezet felé szállt. A nyomorult kis tábortűz körül gyékényen kuporogtak a mezítelen, didergő, riadt, sovány emberek. Egy asszony tarka kendőbe bugyolált csecsemőt szorított magához. A kendőből csak a gyerek durvaszálú, göndör haja kandikált elő. Az asszony mintegy takargatni igyekezett porontyát a sok kíváncsi, rideg közönyös szem elől. A férfi valamiféle fafaragással foglalatoskodott. íja, nyílvesszői mellette hevertek. A sarokban szalmából valami kunyhófélét eszkábáltak, ócska rongyok halmaza hányódott benne. Mindez olyan váratlan volt, olyan siralmas, hogy eleinte észre sem vettem, hogy a földön alma és uborka fekszik szertedobálva — a látogatók adományai. Banánt nem láttam. Tovább haladtunk a folyosón. A szomszéd szobácskábán ugyancsak pucér emberek üldögéltek. Egyikük, egy fiatal legény, felállt, pápua furulyát vett elő, s éles bánatos hangokat csalt ki belőle, váratlan, szilaj-szomorú trillával végezte, azután visszaült a gyékényre, és nem mozdult többé. A többiek is mozdulatlanul kuporogtak a fonott ágyékkötöjükben; olyan soványak voltak, hogy csontjaik tisztán kirajzolódtak barna testükön. A harmadik szobában gunnyasztő pápua mellén tetoválás-féle látszott. Réveteg, üres tekintettel meredt maga elé, elmerült a maga titkos pápuagondolataiban. Egy kislány, mély, édes, gyermeki álommal aludt, fejét egy dús fekete hajú asszony ölébe hajtva; elkínzott szigorú arca mintha ébenfából lett volna faragva. Az a kislány — gondoltam — bizonyosan arról álmodik, amiről én álmodni szoktam: verőfényes, homokos tengerpartról, kéklő hullámokról, felkelő, mézszinű holdról, trópusi erdő sűrűjébe vesző ösvényekről... A pápuák egészen megszürkültek a hidegtől. Közönyösen tűrték helyzetüket, nem bánták, akármi is történik velük ebben a messzi, idegen városban, ahol semmi sem emlékeztet hazájukra. Ő, mennyire sajnáltam, hogy nem tudok a nyelvükön beszélni, nem szólhatok hozzájuk egy-két vigasztaló szót, valami olyat, amivel örömet lobbanthatnék fel ezekben az elcsigázott szerencsétlenekben! Az elvonuló nézők nem nevettek. Érdeklődve, megdöbbenten, némelyek, kivált az asszonyok, szánakozva nézték a pápuákat. Egyikük meg is jegyezte: — Szegénykék, mennyivel rosszabb sorsuk lehet, mint minekünk! Hát élet az ilyen? I*. Andrásy Tibor rcqza — Bizony, vadembernek való — vélekedett egy másik. Kiléptünk a sötét, mocskos hátsó udvarra. A pocsolyák ólmosan fénylettek. A zöldes ablakot mintha penész lepte volna. Lábam alatt a szürke kősírokat borító kőlapokra emlékeztetett. Hideg szél kószált a háztetők felett, valahol messze lóvasút csengője csilingelt panaszosan. Felnéztem Vaszja bácsira. Legyintett, mintha a bosszúságot akarná elhessegetni. — Nohát, öcskös, ilyenek a te pápuáid, Hová el nem hozták a napsütötte tájak gyermekeit, mi? Egy húszasért mutogatják, mint a vadál-> latokat... — De Vaszja bácsi — kezdtem remegő hangon, mert nekem is nehéz volt a szívem —, hiszen ezek itt rabságban sínylődnek! Odahaza egészen mások, vidámak, szépek ... otthon pálmáik vannak, tengerük, erdejük, hidd el__ Ügy beszéltem, mintha magam is láttam volna őket ott, az erdejükben, a pálmafák alatt. Vaszja bácsi elnevette magát. Megszólalt, egészen más hangon, mintha rossz álomból ocsúdna, mintha valami az eszébe jutott volna: — Ide hallgass, nemsokára fölcseperedel, kinősz a könyvekből, a magad lábára állsz. Akkor aztán utazz el azokba a távoli országokba, a pálmáidhoz meg a tengeredhez, és ellenőrizd a tulajdon szemeddel! Akkor majd meglátod, öcskös, hogy a könyv meg az élet nem mindig egyezik egymással... Ügy bizony, a tulajdon szemeddel nézd meg, hogyan élnek a te pápuáid. r— Meg is nézem — jelentettem ki elszántan. Aztán már egy árva szót sem szóltunk hazáig. Igaz, közel laktunk a Vasziljevszkij-szigethez. Szőllősy Klára fordítása 11
