A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-07-10 / 28. szám

i

NYIKOLAJ TYIHONOV

BOLDOGABB TÁLAK GYERMEKEI

Sztyefanyinak, a velünk egy. házban lakó fogorvosnak a lakásán ádáz háború folyt. A gyerekek, Fjodor Sztyefanyinak, a fogorvos fiának barátai, skatulyában hozták el hadseregüket. A temérdek papiros- meg ólomkatonát asztalon, székeken, polcokon, sőt a padlón állították csatasorba.

A játékhadseregek tulajdonosuk akarata szerint mozogtak, hol leereszkedtek az asztalról a padlóra, hol felkapaszkodtak az asztalra, megtámadták az ellenséges hadállásokat, könyvekre hágva megostromolták a székeket.

Az ágyúk szögekkel meg drótdarabkákkal tüzeltek. Néha a gyerekek kézzel hajigálták a srapnelt helyettesítő sörétszemeket. A fiúk azonban a régmúlt esztendőkben kivétel nélkül lelkesedtek a háborúért. Minden trafikban papírkatonákat árultak. A gyerekek kivágták, kartonra ragasztották őket, talpat fabrikáltak hozzá — és máris indulhattak az ütközetbe.

Mialatt a nagyobbak, akik nagyszámú gyalogsággal meg lovassággal rendelkeztek, egyre jobban belemelegedtek a csatába, s azon vitatkoztak, hogy a papiros- meg az ólom-hősök közül ki esett el, ki sebesült meg, én a másik szobában üldögéltem, és egy érdekfeszítő könyvbe mélyedtem el, amelynek az égvilágon semmi köze sem volt a szomszédban kibontakozó hadműveletekhez. Még kicsi voltam, csekély számú hadsereggel rendelkeztem, és olykor még azt is szívesen átengedtem bátyámnak, aki igazi, erős kötelékekkel vett részt a játékban.

Így aztán, mihelyt az a könyv a kezembe került, nem törődtem*már a csata menetével. A könyv tudniillik Mikluho-Maklaj orosz tudós életéről s a pápuák országába tett utazásáról szólt. Ott jártam én is vele együtt, a trópusi erdőkben, a járhatatlan rengetegben, ismeretlen virágok bódító illatában, pálmák és pandanuszok, araukáriák meg gumifák közt küzdve át magam. Én is láttam a durva sörtéjű vadkanokat, óriásdenevéreket, a fák törzsén egzotikus gyík szaladt fel a szemem láttára, kaméleon nyújtotta ki hosszú nyelvét, kiszáradó mocsár mélyéről krokodilus fenyegetett. A kutatókkal együtt hatoltam be a pápuák falvaiba, és izgatottan lestem, hogyan fogadnak majd a furcsa, virágdíszes, pucér emberek, akik eleinte csak hallgatagon, ellenségesen méregetik a betolakodó idegent, s kezükben kőbalta, lándzsa meredez.

De a riadt vademberek, hamarosan földerültek, megkedvesedtek, banánnal, cukornáddal vendégeltek, tarkaszínű kagylóval, kutyafogattal ajándékoztak meg. Milyen izgalmas, milyen lélegzetelállítóan érdekes volt ez az utazás! De sajnos, váratlanul hamar végétért.

Ügy beléfeledkeztem a véletlenül kezembe került könyvbe, hogy nem ügyeltem az idő múlását. Egyszer csak kinyílt az ajtó. betódultak a hadvezérek, izgatottan tárgyalva a csata kimenetelét; s akkor megláttak engem.

— Nézd csak, hát itt bujkál az ipse! — rivallt rám bátyám dühösen. — A te nyamvadt katonáid miatt, akik nem vettek részt az ütközetben, bekerítették a jobbszárnyamat, és az egész hadseregemet a szekrény alá kellett vinnem, hogy rendezzük sorainkat. Te meg ahelyett, hogy harcolnál, itt ülsz és olvasol. Fiúk, meg kell őt fosztani a rangjától!

A gyerekek hangosan nevettek lefokozásomon. -— Nem bánom, vegyétek el a katonáimat, meg az ágyúimat, de hagyjátok meg nekem ezt a könyvet!

' Hasztalan könyörögtem: szerény hadserege men kívül a könyvet is elvesztettem, mert a fiúnak, aki odahozta, vissza kellett vinnie a könyvtárba. Megígérte, hogy megpróbálja újra kivenni a számomra. De nem láttam többé, mert a gyerek a háborús játék hevében megfeledkezett ígéretéről.

Én azqnban nem felejtetten! el a könyvet. A néhány fejezet, amelyet a szó szoros értelmében felfaltam, hosszú időre emlékezetembe vésődött. Ha behunytam a szemem, maganr-előtt láttam a pápuákat, pálmalevéllel fedett, csúcsos-magas tetejű kunyhóikat; éjjelente azt álmodtam, hogy csodálatos szigetek fövényes partján üldögélek, lábam előtt magas, kék hullámok törnek meg, azután elindulok az ösvényen, csokoládészínű, szép emberek között, akik táncolnak a tábortűz körül, megint az óceán partján, óriási nagy, mézszínű hold nézegeti magát a lagúna tükrében. Ö, hogy szerettem volna eljutni e boldog táj gyermekeihez, a béke és barátság e fölfedezetlen hazájába! Ö, ti boldog félmeztelen emberek! ...

Felkutattam minden lapot, folyóiratot, amelyben a pápuákról szó esett, s szenvedélyem csakhamar közismertté vált az egész osztályban, hiszen iskolásgyerekek mindig szívesen kérkednek egymás előtt a könyvekkel, amelyeket olvastak, meg fantasztikus ábrándjaikkal.

Anna Alekszejevna, iskolánk igazgatónője (három osztályos, városi elemibe jártam) szintén értesült szenvedélyemről. Karácsony közeledett. Mind vártuk a hagyomáuyos fenyőfát, ajándékokat. A szünet előtt az utolsó tanítási napon Anna Alekszejevna titokzatosan kijelentette:

— Találtam én valami érdekeset a számodra!

Elérkezett az ajándékosztogatás estéje. A fa a mennyezetig ért, sárgás, ünnepi fényben ragyogtak rajta a gyertyák, az ágakról tarka zászlófüzérek csüngtek. S lenn a fa alatt, szerény kis csomagok — az ajándékok.

Akárhogyan meregettem a szememet, nem láttam köztük akkorát, amelyikben elfért volna a Mikluho Maklajról szóló vaskos könyv. Nem is volt ott. Ahelyett Anna Alekszejevna gondosan kék papirosba csomagolt vékonyka könyvecskét adott át, és érdeklődéssel nézte, ahogyan óvatosan kibontom. Azután meglátta arcomon a leplezetlen csalódás kifejezését.

— Nem ezt kívántad? — kérdezte. — Hiszen ez Polinéziáról szól. Cook kapitányról! Nem érdekel?

Vékonyka harminckét lapos füzetet tartottam a kezemben, melynek borítólapja piros, fekete, kék színben virított. Vörösmundéros férfit ábrázolt, kezében kard, mögötte ugyanolyan vörös egyenruhás katonák, puskával. Feketebőrű vadak támadtak rájuk, lándzsát vetve, nyílzáport zúdítva a vörösmundérosokra. A nagybetűs szöveg arról szólt, hogyan ölték meg és ették meg a vademberek a híres-neves Cook kapitányt.

Megfordítottam a füzetet. Szityin olcsó, népszerű kiadványainak egyike volt. Ara tíz kopejka.

Anna Alekszejevna látta csalódásomat, de félreértette.

— Nézd, fiam — magyarázta, — mi nem tudunk mindnyájatoknak drága ajándékot venni. Arra nincs pénzünk. De ezt a könyvet külön kikerestem neked, mert tudom, hogy érdekelnek az utazások.

Megköszöntem, mert gyermekkorunktól fogva arra neveltek, hogy udvariasan viselkedjünk a felnőttekkel, de nem álltam meg, és hozzáfűztem:

— Ez a könyv a háborúról szól. és nálunk a gyerekek is minden áldott nap háborúsdit játszanak. A Mikluho-Maklaj könyvben pedig szó sincs háhprúról.

Anna Alekszejevna látván csalódásomat, megigérte, hogy igyekszik megszerezni nekem azt a Mikluho-Maklajról szóló könyvet. Meg is tartotta szavát. Utóbb még más műveket is olvastam róla, és csakhamar olyan szakértő lettem, hogy pajtásaimnak, családomnak saját szavaimmal el tudtam mondani a híres utazó életét. És továbbra is áldott vidékekről, meztelen boldog emberekről álmodoztam trópusi erdőségekről, az óceán kék hullámairól.

Vaszja bácsit Is beavattam pápua szenvedélyembe. Ö persze nem tudta elképzelni a pápuákat, de őt is megragadta a gon-, dolat, hogy élnek valahol ilyen, senki máshoz nem hasonlatos, szabad, békés szép emberek, távoli délszaki tájakon, ahol télen-nyáron egyformán süt a nap, télen-nyáron gondtalan, vidám az élet.

Egyszer Vaszja bácsi kipirult arccal jött haza valamiféle vendégségből. Félrehívott, s titokzatosan súgta:

— Vedd a kabátod, sétálni megyünk.

Anyám kutató pillantással mérte végig Vaszja bácsit, s szándékát kitalálva, szigorúan rászólt:

— Nagyon kérlek, ha elmentek, ne vidd ezt a gyereket se kocsmába, se sörözőbe. Ismerlek téged: beülsz, iszogatsz, neki meg teát rendelsz, süteménnyel. Ne tedd. Semmi értelme egy ilyen kisfiút kocsmázásra szoktatni.

Vaszja bácsi szerfölött tisztelte nővérét, néha anyjának titulálta. Most is így fogadkozott:

— Becsületszavamat adom, édesanyám: csak sétálni megyünk, sehová se ülünk be, száradjon el a lábam, ha nem így lesz!

Mikor leértünk az utcára, vidáman hátba vágott:

— Még mindig szereted a pápuákat, a napsütötte tájak boldog gyermekeit?

Persze — válaszoltam meglepetten; nem értettem miért hozza szóba a pápuákat.

Vaszja bácsi pedig megrázta a fejét, kézen fogott «és megkérdezte:

— Akarsz eleven pápuát látni?

— Hogyhogy? — álmélkodtam. — Ausztrá-. liába utazunk?

— No nem, azt mégse. Minek nekünk Ausztrália? Itt vannak a Vasziljevszkij-szigeten a pápuáid. Ma tudtam meg.

— A Vasziljevszkij-szigeten?

Amulatom nőttön-nőtt. Attól tartottam, Vaszja bácsi meghibbant. De máris folytatta, rendkívüli dolgokat közölt:

— Ezeket a pápuákat Hamburgból hozták ide, az állatkertből.

— Hogyhogy az állatkertből? Hiszen a pápuák nem állatok, hanem emberek!

— Megállj csak! — rikkantotta Vaszja bácsi. — Van egy német, úgy hívják, Hagenbeck, állatokkal és emberekkel kereskedik. Ezeket a pápuákat is, amint megtudtam, tőle szerződtették ide, a vidám parkba, hogy táncoljanak, bemutassák a tudományukat a közönség szórakoztatására. Most vége a nyári idénynek, és egy ügyes vállalkozó megkaparintotta őket, hogy pénzért mutogassa. No nem sok pénzért, persze az egyszerű embereknek. Nesztek. Idenézzetek, miféle csudalények élnek ezen a földön! Most mi is odamegyünk, megnézzük őket! Lakást vett nekik a Vasziljevszkij-szigeten. — Te már láttad őket? — tudakoltam.

— Nem láttam, hogy láttam volna, hiszen munkába járok. De ma szabadnapot vettem ki, műszakot cseréltem, hogy megnézhessem azokat a híres pápuákat.

Egész úton az járt a fejemben, hogy most mindjárt meglátom a napsütötte dél gyermekeit, úgy képzeltem — és ez volt a legfantasztikusabb az egészből — hogy elhoz: ták ide, észak szürke, hideg égboltja alá; gazdag trópusi színeiket, napsütötte, forró fövenyen pillantom meg' őket, a kék tenger partján, hatalmas legyezőpálmák árnyékában.

Nagynehezen megtaláltuk a házat, ahol a pápuák laktak. Átmentünk a ládákkal, hordókkal telerakott sáros, piszkos, és ki tudja, mi okból heringszagú udvaron; utunkat fagytól bőrösödő, színjátszó mosogatólé-csermelyek szelték át. Barátságtalan lépcsőházba jutottunk, a lépcsőfokok kicsorbultak, a falakat nem festették, amióta megépültek. Beálltunk a hosz-10