A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-09-18 / 38. szám
lábasokat mosogatott, hogy a gyereklány bérét a szűkösen jövedelmező kishivatalnoki fizetésből valahogy megtakarítsák. Olykor ki sem látszott a tíz-tizenkét literes lábosok zománcozott oszlopai mögül, ahonnan üdülésnek tűnt még a pelenkamosás is. Azt legalább nyáron elvégezhette az udvaron, vagy a diófa árnyékában, míg a konyhára reggeltől estig sütött a nap és az elviselhetetlen ételgőzben az örökké perzselő kemence poklában úgy vergődött, mint egy ici-pici kis féreg. * # • Nem! Málcsi nem kívánta viszsza gyermekéveit. Áporodott konyhászagú volt az, hagyma, fokhagyma illatú, pelenka, jodoform, karból kipárolgású ... Apját alig látta ... Az reggelenként négy órakor kelt és elindult „utána nézni miből élünk" ... és miután keresete nem volt arányban családja gyors szaporulatával, elvállalta az egyháznál azoknak a komoly szertartásoknk lebonyolítását, melyeket egyházfiak közvetítenek temetések, esküvők, keresztelők alkalmával az „úristen" és az emberek között. És mialatt legjobb tudása szerint rendet tartott „isten báránykái között", azalatt saját csemetéit az „úr" nevelte fenséges belátása és kifürkészhetetlen pedagógiai ismeretei szerint. De anyjának sem volt részére több ideje. Harminc éves koráig nyolc gyermeket engedett világgá, termékeny, puha testéből. Egy a mellén, másik a hasában, holott titokban vágyai voltak, melyek távol estek az anyaság lemondó fennköltségétől. Nemcsak szép ruhákat szeretett volna hordani, tollas kalapokat, amilyeneket az előljáróné viselt, meg a főorvosné a szemközti nagykórházból. Asszony szeretett volna lenni a javából és ahelyett lógós meztelen melleivel mindig egy zsámolyon guggolt a tornácon és táplálta a szűnni nem akaró „istenáldást", akár a szentségei anyaföld. Ilyen körülmények között ki vette volna észre a Málcsi mosogatástól ázott, vörösre sebzett kis mancsait. Csak benne rémlett fel olykor valami homályos sejtelem, hogy véle nagy igaztalan ság történik. Hiszen látnia kellett, Regina varrodába járt, Jenő bátyja mesterséget tanult, Zsiga papnak készült... De mit kezdhetett egymaga sejtelmeivel, ha más nem vette észre, hogy alázatos kis lényében elfojtva tengerek háborognak. Arról is álmodozott, hogy apja elé térdepel, és úgy könyörög feltámadásért.. . De amikor apácska mindig későn került háza, éhesen, porosán, fáradtan. Naponta temetett, esketett... ahogy éppen jött. Apácskának a temetés nem volt bánat, a lakodalom nem volt öröm, „strapa" volt, ahogyan mondani szokta, és verekedés a garasért. Amikor elébe rakta a déltől maradt, felmelegített ételt, Málcsi nagy cseberben vizet is készített, letérdepelt, lehúzta apja lábáról a félretaposott cúgos cipőket és mialatt apácska rágyújtva kurtaszárú pipájára, átengedte magát a langyos lábvíz örömeinek, Málcsi boldogan gyúrta, gyömöszölte, masszírozta a visszeres férfilábakat. Apácska pedig a szabadon maradt balkezével a kislány fekete varkocsos fejét simogatta, mint valami engedelmes kis kutyát. Málcsi a boldogságtól legszívesebben vakkantott volna ilyenkor. Dehogy szomorította volna meg az édesapját. Annál is inkább, mert mamácskából ilyenkor tört elő az egész napon át visszafojtott keserve. Ilyenkor számolt be a gyerekek csínytevéseiről, keveselte a kosztpénzt, zúgolódot a sok munka miatt. Apácska lehúnyt szemmel hallgatott. Málcsinak úgy tetszett, hogy tulajdonképpen nincs is jelen. Ügy oldotta meg inkább, hogy éjszakánként előszedte iskolába járó öccse könyveit és megtanulta abból a feladott leckét. Idővel akár érettségire is mehetett volna. * * • így indult anyám az ifjúság felé. És ilyen meséken nevelt fel bennünket. Ha varrógépe motorját elindította, mi szállni, szállni kezdtünk, emlékei szárnyán eljutottunk a múltba, ahol nem a vasorrú bába rezes orra nézett felénk fenyegetően, hanem valami más — amit csak akkor tudtam nevén nevezni, amikor már magam is szembekerültem véle ... S amiről majd fiamnak továbbmesélek .,, Folytatás a 9. oldalról teljes jogot biztosít, hogy ahhoz a nyelvközösséghez tartozónak érezzék magukat, amelyet legközelebbi hozzátartozói között, családjuk körében használnak. Ismerek egy családot, amely a népszámlálsákor albán nemzetiségűnek vallotta magát. A második világháború idején keveredtek hozzánk, csehszlovák állampolgárokká váltak, ám odahaza ma is albánul beszélnek. No és? Nem engedi meg tdfán alkotmányunk, hogy azt a nyelvet tartsák magukénak, amelyet otthon beszélnek? Megengedi. Munkájukkal, hozzáállásukkal ezek az emberek, nap mint nap bebizonyítják, hogy a csehszlovák szocialista nemzeti közösség szilárd tagjaivá váltak. Miért vonnánk meg hát ezt a jogot azoktól az állampolgárainktól, okik Magyarországról települtek át hozzánk? Más kérdés, tudjuk-e és milyen mértékben tudjuk intézményesen teljesíteni azokat a követelményeket, amelyeket nemzeti kultúrájuk, anyanyelvűk fejlesztése kíván. Az albánok esetében nyilván ez nem lehetséges. Ebből a szempontból kell tudomásul venni, hogy itt nincs szó semmiféle elnemzetlenedésről, hanem a nyelvi probléma gyakorlati megoldásáról. Ki milyen nyelven ért szót legkönnyebben, olyan nyelvközösségnez tartozónak vallja magát. Joga és lehetősége van rá. Ezzel egyáltalán nem válik idegen testté szocialista társadalmunkban s nem is idegenedik el nemzetétől. Erről inkább beszélhetünk azon polgáraink esetében, akik bármilyen okból is, tartósan elhagyják a köztársaság területét, még ha egyetlen nyelvet sem beszélnek a szlovákon kívül. Ha tehát vannak esetek, hogy a Magyarországról áttelepültek ma a magyar nyelvegységhez tartozónak, magyar nemzetiségűnek vallják magukat, ne siránkozzunk, ne bélyegezzük őket nemzetüktől elidegenedetteknek, sehová nem tartozóknak. Ha ebben a köztársaságban élnek és dolgoznak, társadalmunk szilárd részét képezik és semmi okunk, hogy az „idegenek" közé soroljuk őket. Az „elnemzetlenedés" ilyen értelemben már történelmi múlt csupán, minden adminisztratív intézkedés ezen területen alkotmányellenes s hatástalan lenne. Különben ezt markánsan bizonyítja a háború utáni resziovakizáció is. Ebben az összefüggésben talán meg kell emliteni még az asszimiláció problémáival foglalkozó femográfusok elmélkedéseit. A nemzetiségileg vegyes házasságok száma és a migráció statisztikai adatai alapján azt bizonyítják, hogy tapasztalható bizonyos asszimilációs folyamat. Ebben az esetben nyilván elméleti tévedésről s alaptalan feltevésről van szó. Az asszimiláció folyamán ugyanis az egyik nemzetiség a másikba olvad és ez igen hosszadalmas folyamat, s bizonyos feltételeket is igényel. A feltételek közé tartozik egyebek között az a nemzet, amely tudatosan olyan viszonyokat teremt, melyek lehetővé teszik a másik nemzet beolvasztását. Az asszimilációra ítélt nemzet számára lehetetlenné teszik saját kultúrájának és nyelvének fejlesztését, ezt a nemzetet szétszórják, tagjait egymástól távoleső helyekre telepítik, amennyire lehet, hermetikusan elzárják attól az államtól, melynek polgárai az asszimilációra ítélt nemzet nyelvét beszélik. Nálunk ilyen lehetőségek nincsenek s a jövőben sem lesznek. Hasonló szándékok sincsenek. A szlovákok sem a magyarokat, sem a lengyeleket, sem az ukránokat nem akarják asszimilálni. Ellenkezőleg. Megteremtjük kultúrális és nyelvi fejlődésük valamennyi szükséges feltételét. Tehát nem lehet szó itt semmiféle asszimilációról és ha demográfusaink néhány statisztikai adatot ilyen alaposan megvizsgáltak az élet igényei nyilván minden hasonló kalkulációt megcáfolnák. Természetesen kötnek s a jövőben is kötni fognak nemzetiségileg vegyes házasságokat s az egyes nemzetek és nemzetiségek tagjainak száma ennek következtében hol csökken majd, hol emelkedik. Ám ez nem asszimiláció, nem is elfajzás és nem is idegenné váiás, hanem a nyelvi kérdés gyakorlati megoldása. Ez a gyakorlati megoldás természetesen nehézségekkel is jár és akadályokba is ütközik. Az árvíz idején Myjavára és máshová telepített magyar nemzetiségű gyermekek nem tudtak szlovákul. A gyermekek túlnyomó többségükben az alapfokú kilencéves iskolába jártak. Ezek a gyermekek a jövőben sem tanulnak majd könnyen szlovákul. Hiszen számukra a szlovák teljesen idegen nyelv, mellyel az iskolai néhány óra kivételével sehol sem kerülnek kapcsolatba. Közös érdekünk - tehát nem csak a magyarok, hanem a szlovákok érdeke is - viszont az, hogy a magyar nemzetiségű gyermeket 15. életévük betöltéséig a folyamatos szlovák beszédre megtanítsuk. Vagyis a kötelező iskolai látogatás befejezéséig. Ám a követelmény megvalósítása akadályokba ütközik. Ehhez elsősorban rendkívül jól képzett tanítókra van szükség a magyar tannyelvű iskolák számára. Mi a helyzet ezen a területen? Azon kívül, hogy a Horthy-rendszer fennállásának hat éve alatt Dél- Szlovákiából nem képzett tanítókat, 1945 után azok a tanítók is eltűntek, akik a háború előtt itt működtek. Amikor 1950-ben a magyar nemzetiségű gyermekek számára is elkezdtük az alapiskolák kiépítését, a pedagógus káderek tekintetében katasztrofális volt a helyzet. A tantermekbe olyan emberek kerültek, akik a legminimálisabb pedagógiai gyakorlattal sem rendelkeztek, elméleti felkészültséggel is alig. Mire eme iskolák számára csak megközelítőleg megfelelő pedagógusokat neveltünk, több mint egy évtized telt el, nem beszélve arról, hogy ezekben az iskolákban s nem csali: ezekben, ami a pedagógusok képzettségét illeti, a mai napig sem megnyugtató a helyzet. Ilyen körülmények között a dél-szlovákiai iskolákból nagyjából 20 év alatt kikerült valamennyi gyermek műveltségének színvonala elégtelen és hiányos volt. Összegezve valamennyi negatív jelenséget leszögezhetjük, hogy a déli területeken iskolát végzett fiatalok megkárosodtak. Ahhoz, hogy a többi fiatallal egyenértékűen érvényesülhessenek szlovák nyelvtudásuk hiányzott elsősorban. Csakhogy a magyar tannyelvű iskolákon nem csak szlovák nyelvet, hanem egyéb tantárgyat is alacsony színvonalon tanítottak, például a magyar, vagyis az anyanyelvet. A végzett növendékek elhelyezése nehézségekkel járt, kiutat az adott helyzeböl többfeíé kerestek. A helyes nézetek mellett valószínűtlen, megvalósíthatatlan nézetek és követelmények is előfordultak. Ilyen volt a nem pedagógiai irányzatú magyar tannyelvű főiskolák létrehozásának a követelménye. Ezek sem voltak nacionalista vagy éppen soviniszta követelések, mint néhány ember gondolta nálunk, hanem többségükben jószándékú útkeresés a magyar tannyelvű iskolákból kikerült fiatalok teljes érvényesülése érdekében. Ma már más a helyzet. A magyar tannyelvű általános műveltséget nyújtó középiskolákban a szlovák nyelvet már képesített pedagógusok tanítják, akik mindkét nyelvet jól beszélik. Jó a többi tantárgy tanításának a színvonala is s az eme tantárgyakat tanító pedagógusok is a magyar nyelv mellett a szlovákot is beszélik, s ismerik a szlovák szakterminológiát. A magyar tannyelvű általános műveltséget nyújtó középiskolák végzett növendékei ma már jól érvényesülhetnek valamennyi főiskolánkon, az egyén képességeitől, szorgalmától, akaratától függően. Az általános kilencéves iskolák pedagógus-káderei színvonalának emelése még mindig tart, de ma már ez is magasan az 1960-as évi színvonal fölött van. Nagy pozitívum, hogy ma már a magyar értelmiség is megértette, hogy a délszlovákiai gyermekek teljes értékű érvényesülésének útja: az iskolákban tanított valamennyi tantárgyban nyújtott tudásanyag maradéktalan elsajátítása, a szlovák nyelvet is beleértve. Ondrej Repka elvtárs cikkét a PREDVOJBÓL, az SzLKPJCB politikai, kulturális és gazdasági hetilapjának 34. számából vettük át, 1
