A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-09-18 / 38. szám

— Lefelé evezz, a bokrok alá — parancsol a gazda.

Én a csónak elején ülök, ók ketten hátul. Ujjaimmal hanyagul fésülöm a víz tetejét. A fűzfabokrok ága-boga alagút boltozatát emeli fölénk. Moccanni sem lehet a csónakban, szélei alig félarasznyira emelkednek ki a vízből.

— A nagy nyárfa irányába vedd — mondja Pallai rekedten. Alattam sötéten pezseg a víz; félelem szövődik belém: Hiába van itt a gazda, hiába hallom az evezők egyenletes merülését. Félek. Iszonyodom a sötét víztől. Még látom a fáklyacsomók erőtlen lobogását, mintha végtisztességet adna víznek, égnek és földnek. Messziről fényporszemnek tűnik; nemsokára vízbe hull. elfogy, a halak újra leúsznak a mélybe

A víz folyása erős. Ha a sodrás irányába fordulnak, a csónakba csap. jobb oldalt a fiú evez. Pallai előre görnyedve erőlködik. 6 tartja az Irányt.

— Árad — mondja maga elé a fiú.

— Ha a kanyarba sodor, felborulunk — szűri a fogai közt Pallai. A gazda ingerültsége rámragad; a víz ijesztő közelsége megbénítja gondolataimat. Állati reszketőssel várom, hogy földet érjünk. Azt sem bánom, ha a túloldalon szuronyerdő vár, semmi sefti fontos, csak a föld ... a föld. A csónakba láthatatlanul víz szivárog. Emelgetném a lábam, de attól tartok, hogy egyensúlyát veszti ez a vízre fektetett fakoporsó. Már Pallai Is evez, kapkodva, erejét megfeszítve meri a vizet. Hiába meresztem a szemem, nem látom egyiküket sem, csupán mozdulataikat s lihegésüket érzem Tehetetlen Indulat szúr belém . .. „Eddig minden csak iá ték volt, a tegnapi nap is az volt. Minden, ami eddig történt az életemben... Jelentéktelen izgalmakká törpülnek a szökések, a börtön, a szerelmeket is inkább csak akartam, de nem éltem ... nem éltem. Tulajdonképpen én még nem is éltem“ ...

— Segítsl — koppan elém egy bádogedépy. Szolgaian engedelmeskedem, a csónak alját és bordáit horzsolva merem a vizet.

Ogy érzem, sohasem kötünk ki. Már azt sem hiszem, hogy partja van a folyónak, megszűnt létezni a föld. Csak hullámok vannak, süllyedő

és emelkedő hullámok: bizonytalanság, reszketős, félelem. Átkoznám magam, de ehelyett lecsúszok a csónak fenekére, lábaimat a zsákok közé erőszakolom, legalább ez, legalább így biztosítom magam. A tárgyak érintése némileg vigasztal. Jó lenne imádkozni, gondolom, pillanatonként, de ahhoz még nincs erőm.

— Gyorsabban! — inti Pallai a fiút. Most gyűlölöm a gazdát minden szaváért. Zsarnok és folyton csak parancsol. Itt csak az ő akarata érvényesülhet.

— Forduljunk vissza — mondom bizonytalanul.

— Ne mozogj! — sziszegi felém. Ebben a pillanatban nem köt e két emberhez más, mint szaggatott nyögésük és az arcomra fröcskölődő víz. Gyűlölöm őket.

Parthoz ütődünk. Pallai a zsákokon taposva kiugrik a csónakból. Kaparó mozdulatokkal a láncot keresi és eszelősen húzza, ráncigálja a ladikot biztosabb helyre.

— Beázik, minden tönkremegy — darálja hadarva. Kapkodva dolgozunk, mintha sortűz sepréstől tartanánk. Most érzem igazán a zsákok súlyát. A fiú néhány lépés után hanyatt fekszik és hörögve kapkodja a levegőt.

— Sok volt — fújja alig érthetően. Kimerülve a földre terülünk. Pallai hasonfekve hallgatózik. Hihetetlenül sokat bír, fáradhatatlan. Számára elég egy pillanatnyi nyugvás, s már ismét megfeszül, figyel, néz, kémleli az éjszakát.

— Senki sem vár — mondja felülve a fiú.

— Nem is beszéltük meg, lesodort a víz.

— Az is a maga esze, óvatoskodik, senkinek sem hisz.

— Rosszúl viszonozták a jeleket. Boros pontos ember. Ogy beszéltük meg, ha én egvszer gyújtok fényt, ő kétszer válaszol.

Lassan megvilágosodik az ég alja. Pallai egy fatörzs mögé állva figyeli a partot.

— A fáklya még pislákol — mondja maga elé.

— Nincs más dolga ...

— Becsaptuk őket — fordul a fiúhoz.

— Lehet, hogy magunkat a legjobban.

— Legyen a te eszed szerint — válaszol ingerülten Pallai és leül az egyik zsák mellé. — Menj végig a parton, Ismered őket...

A fiú kelletlenül engedelmeskedik. Üresség marad utána. A gazda sapkájával törli arcáról az izzadtságot. Arca fáradt, de mozdulatai nyugtalanok. Cigarettát sodor nekem is, s közben hajlongva figyel, hallgatózik.

Mit viszünk — kérdem egy zsákra könyökölve. Közel hajói hozzám, érzem lehelletlst is.

— Azt jobb, ha nem tudod.

— Mennyi pénz az?

— Nem Is lehet összeszámolni.

Beszédfoszlány vetődik felénk. Pallai arca

megfeszül, riadtan maga mellé húz s a cigaretta parazsát hirtelen rádőrzsöli a földre.

— Mégis megtévesztettek . .

Előbb a fiú tűnik elő a sötétből. Néhány méterre tőlünk megáll, maga elé bámul, mintha gondolkodna, lépjen-e tovább. Mögötte két katona áll, egyikük karjára eresztett fegyverrel noszogatja a fiút Pallai fejét a földhöz verdesve káromkodik. Megmarkolja a karomat, mondana valamit, de elkésik. Zseblámpa fénye vág a szemünkbe, fegyvert fognak ránk és durván talpra ráncigáinak

„A magyar állam nevében .“ hangzik az izgatott felszólítás. Ütésként koppannak rajtam a szavak, értelmüket nem tudom hirtelen felfogni, csupán annyit érzek hogy fájnak. Vassal verik fejembe a betűket..-. „a magyar állam . .* Igen. meg kell értenem, olyan is van. hogy magyar állam. Igazságos magyar állam . . Éjszaka Is őrzik határait. Nem látom a katonák rangjelzését, de már a számon van a számtalanszor hallott szó; alásan jelentem őrmester úr, hadnagy úr, ezredes űr, kormányzó úr. király

őfelségének alásan jelentem ...“ Látom, Pallai közelebb lép az első katonához és egészen az arcához hajol, de az durván eltaszítja magától.

— Indulás — hangzik a parancs.

— Nem lehet — ellenkezik a gazda.

— Elég volt a zsiványkodásból, Pallai.

— Tönkre tesz, őrmester úr. Üres kézzel nem mehetek haza, ez a vagyonom, ebből élek. — A gazda fuldokolva, kétségbeesetten beszél. Lajos előrehajolva hallgatja a szóváltást, majd lábait a fűben csúsztatva a bokrok felé' hátrál, menekül.

— Ne mozduljon ...

— Félre kell mennem.

— Szarjon a nadrágjába.

A vékony hangú katona idétlenül kuncog. A másik maga elé terel bennünket és menésre ösztökél.

— Őrmester úr — kezdené Pallai.

— Fogja a pofáját... Már a minisztériumban is ismerik a nevét, elhordaná a fél országot. Bitang! A kapa, az büdös, kereskedik, lopkod, telhetetlen zsidónapszámos ... Mióta járja a határt, Pallai?

Libasorban gyalogolunk a falu felé. Csak most fordított a sorrend; óvatlan mozdulattal Pallai maga elé tolt, utána a fiú lépked, mögötte a gazda, s végül az őrmester. Kísérőnk megállás nélkül Pallait szidja, s ha kifogy szájából a levegő görcsösen hörögve kapja a lélegzetet.

Fölöttünk kevés csillagú ég terül. Félsötét van s ilyenkor nehéz felmérni a távolságot. Hiába keresem a faluszél vonalát, a csomósodó sűrűségnek nem látom a végét, ég és föld széle egybemosódik. Időnként lassítom a lépést, hogy

hátra fordulhassak. Ilyenkor forró lehelletével Ságja felém a fiú: „Ráugrom, segíts...“

— Krausz főhadnagyhoz vezessen, őrmester úr. A gazda már egyvonalban halad a katonával, amaz nem válaszol mindjárt, csak a káromkodás ragad a szájára. — Hozzá vezessen... A katona torkát köszörüli és juhászkódva hallgat. A két ember lépéseinek nesze lassul, távolodik. Hallom, hogy Pallai beszél, de ^szavalt nem értem.

— Szökjünk — markol vállon a fiú. Néhány riadt lépés után egy árokba esünk.

— Nekem behívóm van — reszketi föld felé a szavakat. — Két nap múlva mennem kell, agyonlőnek . .

Vigyázva felemelem a fejemet, csendes beszédfoszlány szivárog felénk. Pallainak és a katonának, mintha a sötétből nőtt volna ki a feje, vállaik és testük láthatatlan. Tanácstalan vagyok. Mennék a fiúval vissza, hagynám a sorsára a gazdát csomagostul, katonástul, de előttünk a víz, a partnélkülí folyó. Ettől félek, tájékozódni még annyira sem tudnánk mint ídejövet. A fáklyacsonk már régen elégett, halfejek sem törnek a víz színére nagy pirosságot látni...

A gazda óvatosan nevemen szólít. Előbb engem, aztán a fiút, mintha földből kelnének a szavak, s porszemek változnának emberi nevekké.

— Megegyeztek. így van ez mindig. Nyomorultak ezek is, előbb ordítoznak, telekiabálják az éjszakát, de a kezük reszket, hogy kapjanak valamit. Piszkos komédiav arra megy minden, hogy ők is lekanyaritsák a magukét. ..

Pallai mérges, apró szavakkal parancsol.

— Mi van? — kérdi a fiú.

— Feleznek.

— Mennyiért?

— Siess! Egy őrá múlva lejár a szolgálatuk.

Nem tudom pontosan, hol állnak a katonák.

Nehéz elhinnem, hogy szemet hűnynak a nagyméretű zsíványkodás felett. Ügy látszik, Pallai sem bízik bennük teljesen.

— Külön járjatok, míg el nem mennek, kerüljétek egymást.

A katonák vizslató közelségét nem érzem, mégis félek lelépni az ösvényről. Csend fog körül, a saját lihegésemet sem hallom. Szinte már hiányzik a rejtett suttogás, az emberi hang rezgése. Inkább káromkodna az őrmester, átkozódása nyugtatóbb. Ez a figyelő csend félelmetes, így a gondolatokat sem lehet befejezni. Elég volna jobbra fordulnom, tíz lépést tenni más Irányba ... Képtelen vagyok elhatározni magam. S hiába is tenném, a végtagjaim nem engedelmeskednének. Ebben a földalatti világban a saját akarat mpy -ik, megbénulnak a mozdulatok; célpont vaj.

Rajtam tartja szemét a gazda, azt a katona figyeli, ő meg a Krausz főhadnagytól fél... Bele lehet zavarodni; én vagyok a legkisebb célpont, azt figyeli mindenki, aki legalul van. Nem lép-e ki a sorból, nem gondol-e mást, mint amit a libasor rendje parancsol?

Mire a kertalji csűrhöz érek, már Pallai is ott van. Megtapogatja a zsákokat és gyengéden a szalmába fekteti azokat. Béréi Erzsivel is így dőltünk a szalmaszálak közé; összebújtunk. Barátságtalan földszíne van a zsákoknak; a hajnalt vártuk. Elég volt, ha érinthettem lázas bőrét... Maroknyi szalmacsomót teszek a zsákok közé, olyan, mint egy megfagyott virágcsokor. Pallai érthetetlenül néz rám. Nem tudja, mire vélni hajlongásom. Nem baj. így jó, ha nem érti.

Szürkülő fény szivárog a deszka hasadékain át. Az őrmester egy zsákon ül. Arca meglepően öreges, orra tövétől a füléig széles forradás töri ketté ábrázatát. Szeme álmosan követi a gazda mozdulatait. Időnként ránk néz, mintha nem értené, vagy soknak tartaná a jelenlévők számát.

Kakaskukorékolás ver a csendbe. A katonák már elmentek, Pallai hangulatiam Fogai között szalmaszálat rágva topog a zsákcsomó körül.

— Lépre csaltak — mondja komoran.

— Mennyit kér?

— Még nem egyeztünk meg. Ravasz ember. Egyre csak azt kérdezgeti: mit viszünk cserébe?

— Hová ment?

— A körzetre. Tájékozódik és estére bizton san megjelenik. Előbb kiszagolja az ismeretségemet, aztán visszajön. Ahogy ismerem, nem enged ki a markából.

Szótlanul ülünk egy sort. A fiú földre szegett fejjel hallgat. Pallai a szalmának dőlve nézi a csűr ajtaját. Lehet, hogy valami rég látott színdarabra gondol, aminek most jön a következő felvonása.

12