A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-09-18 / 38. szám
Jelzőlámpáiként világít a múltból a villanylámpa fénye, mely alatt varrógépe fölé hajolva anyám a kenyerünkre valót kereste. Mintha figyelmeztetne ma is ... Vigyázat, erre haladt a gond! A gondot - egyébként — házunk állandó vendégét — illene csupa nagybetűvel tisztelnem, mert oly sóik szépséget rabolt el ifjúságomtól, hogy tekintélye az idők távlatán át sem csorbult, nem is homályoséit. Nem a nyomorúságról beszélek. A nyomorúság már befejezett tény, és olykor komorabb, mint a halál. A gond csak afféle slralomház, a nyomorúság előszobája. Előretolt ötödik hadosztály. Anyám meséibe is belopózott. Kiűzte onnan aranyhajú Tündér Ilonát, a hetyke Babszem Jankót, az elvarázsolt sárkányölő királyfit, hogy valóságot bocsásson helyükre, az Életet, mellyel, ha felnövünk, mindnyájunknak meg kell majd viaskodnunk. Egyszer volt. . . hol nem volt.. .. . volt egyszer egy kislány. Haja fekete, mint az ébenfa, szemei csillogtak, mint valami okos kis törpe rattleré, magas széken állt a tűzhely mellett, hogy elérje a fazék peremét, amelyben paradicsom Totyogott, amit ő kavart rendületlenül . . . Augusztus volt. A nyár perzselően ontotta minden felgyülemlett hevét és a fülledt párán fojtottan tört keresztül a gyerekhad boldog visongása, a kert aljában kanyargó patak bokrai felől. Más jele az életnek nem is mutatkozott. Elbágyadt minden. Áfák, virágok, kutyák, macskák ... Az emberek is behúzódtak hűvös szobák leeresztett redőnyei mögé. Ügy tetszett, elkábult a világ, Málcsi volt benne az egyetlen eleven mozgó pont, amint kavarta, kavarta a puffogó, sűrű pépet. Édesanyja a tornác árnyékában melléhez szorítva legifjabb csemetéjét bóbiskolt, míg Regina nővére egy halom stoppolni való harisnyával elvonult a kert végébe, a ribizlibokrok alá, ahol még piroslott egy-két ottfelejtett zamatos fürt, de Málcsi tudta, hogy a harisnyák alatt „Benickinét" is levitte magával, aki Reginának kedvenc írónője volt. A tikkadt csendbe váratlanul csikordult a ház előtti kertecskére nyíló kiskapu és nemsokára felhangzót* a „mamácska" elnyújtott kiáltozása is. — Málcsi, hamar! Meghalt hagyanyád . .. ! Málcsi gyorsan lehúzta a tűzről a fazekat, hatalmas ugrással o konyha kövezetén termett és szaladni kezdett, bár a szavak értelmét jóformán fel sem fogta. A kis kertben a diófa alatt, ahol ilyen forró nyári délutánon kerekes székében pihent nagymama, már egész csoport aszszony sopánkodott, akiket mamácska kiáltozásával odacsődített. Málcsi utat tört közöttük, hogy mielőbb nagyanyja elé kerüljön, aki úgy tetszett, már várt reá, mert merev tekintetével szigorúan nézett, csak épp hogy meg nem szólalt. — Látod mit csináltál, te átok, te fattyú, fekete cigányféreg, te . .. — nagymamának soha sem volt Málcsihoz egyetlen jó szava. Reginának mondogatta, hogy „édes lelkem“, őreá sugározta azt a kevéske meleget, melynek fejlesztésire alig dobogó szíve még képes volt.- Reginácska, lelkem, szólj annak a fekete dögnek, ne dörzsölgessen olyan erősen törölgetés közben. Gonoszabb ő hozzám, mint a betegség. — Miért kiabál nagymama mindig Málcsira? Hiszen senki sem olyan jó magához, mint ő ...- Mert lopja a mantillámról a rojtokat... Igen! A fekete mantilla, az volt mindennek az oka. Ugyanis nagymamának volt egy fekete peleringallérja, melyről három sűrű sorban gyöngyrojtok csüngtek alá, gyöngyökkel kivarott fekete főkötőt is viselt, amit hegyes álla alatt maslival erősítettek hófehér parókájához. Ebben a díszben tologatta őt Málcsi ünnepnapokon a templomba, és amig az öregasszony elmerült lelkének alázatában, MáJcsi a bűn fekete madaraival hadakozott. Csillogó szemeit az ablakokra szegezte, ahol színes üvegkockák szűrték a napsugarakat sugárkévében az áhitattól telített levegőbe, mig fürge kis ujjaival tépte, cibálta a mantilla fityegő rojtjait. Szegény nagymama! Szerencsére, elég hamar meghalt. Ügy értve, Málcsira nézve elég hamar. Kilencvenedik esztendejét régen betöltötte, amikor a forró augusztusi délutánon örökre eltávozott. De miközben csonttá aszott vállaira a fekete perelingallért öltötte, Málcsi észrevette, hogy nagymamája félig csukott szemhéjai alól, jeges tekintetével egyre figyeli őt, mint életében oly sokszor... Csak épp hogy meg nem szólalt... — Te purdé, te átok . .. fekete cigányféreg, te ... Mert a nagymama még halottaiban sem bocsájtotta meg, gyöngyös gallérjának megtépázott üvegdíszeit... Málcsi ekkor még nem volt hét éves... DAVID TERÉZ MESÉ LŐ NEM ZE DÉK Köszöntjük a hatvan éves DÁVID TERÉZT, s szép jubileuma alkalmából az alábbi részletet közöljük készülő éltrajzi regényéből. Ha évek múltán felötlött néha emlékezetében az öregasszony, arcára nem is emlékezett. Csak csontos, pálott ülepét látta maga előtt, amit a családban rajta kívül senki sem akart tisztába tenni. • • • így kezdődött valahogy anyám gyerekkora. Ennél fiatalabb - úgy mondta, - sohasem volt. Mert vannak emberek, akik öregen jönnek a világra. Regina nem tartozott ezek közé. Talán azért, mert szép volt, és ha nevetett - Regina nagyon sokat nevetett — kreolos arcán két kis gödröcske incselkedett. De meglehet, más titka Is volt ennek, amit Málcsi sohasem próbált megfejteni. Elfogadta nővére felsőbbségét, kiszolgálta, mint egy kis királynőt, amikor pedig Reginát iskoláztatni kezdték, úgy tekintett reá mintha sokkal előkelőbb családból származna, mint ő. Málcsi számára nem jutott iskola. Beíratták ugyan, de miután többet ült a „szamárpadbon", mint a helyén, végül elmaradt onnan egészen. A nagymama halála ugyanis annyiban változtatott helyzetén, hogy a beteg vénasszony helyett, az évente világra érkező testvérkéket törölgette és hordozgatta karjain. Senki sem mondhatta azokban az időkben, hogy Málcsit játszani látta volna. Nem, az ő bábui húsból voltak és vérből. Sírtak és nyiválkoltak, karmoltak és bevizeltek. Szamárköhögésük volt és bélhurutjuk. Ordítottak éjszakánként és ezért Málcsit küldték a konyhába, hogy ringassa őket, mert apa aludni akar, mamácska pedig ideges. Volt ugyan titokban egy játékbabája, rongyból csinálta magának, a feje kóc, fából a kezelába, de az csendes volt és engedelmes. Nem sírt, nem kiabált és ha beszélni tudott volna, bizonyára úgy szólítja őt: mama! És mosolygott volna, Málcsi vissza mosolygott vol na . . . Miközben lábaival az ócska dagasztóteknőt lóbálta, amelyben időrend szerint valamelyik „élő babája" sírt vagy álmodott, karjaiban a kócból-fából való fura rongygyerekét ringatgatta ... csicsíja . . . babúja . , . Ezért maradt ki aztán az iskolából is. Illetve azért mert Málcsi mellett senki sem akart ülni. — Tanító néni kérem, a Rácz Amáli olyan büdös . .. Vérvörösen hajtotta le Málcsi ilyenkor a fejét, a pad alatt zavartan kapirgálta a széles, szenynyes csíkot, amely kézelőként keretezte pelyhes, vézna kis karját. A tanítónő tekintetére lassan felemelkedett. — Kérem, tanítónéni, én mindig nagyon sietek, mert mindig későn jövök és a lányok kinevetnek, mert a szamárpadban ülök, de ők nem tudják, hogy nálunk milyen sok a gyerek . . . Nem tudta befejezni. Könnyei végigperegtek az arcán és a koszos kézelőre hulltak, a mocskos pelenkák árulóira . . . A tanítónéni nézte, nézte őt, állát kezére támasztotta, és nem lehetett tudni, mire gondolt, de amikor megszólalt, csodálatos harmat rezdült a hangjában. — Miért nem szóltál eddig, hogy annyi a dolgod? Ezután majd negyedórával későbben jősz be. De azért az apáddal beszélni fogok. Meg is tette. A pelenka mosáshoz azután Ráczék felvettek egy kis parasztlányt, de Málcsi mégsem ment többé iskolába. Kakás pelenkák helyett azontúl zsíros iO
