A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-09-18 / 38. szám
Októberi eső zuhog a nyakunk közé azon a július végi napon, amikor a pozsonyi téli kikötőben felszállónk a Pol'ana vontató motoros fedélzetére, vagyis hajós nyelven szólva — behajózunk. Ciprián kadett vesz pártfogásába, ő a hajó mindenese: szállásmester és konyhafőnök, bevásárló és rádiótávírós egyszemély'ben. Felületes ismerkedés a hajó személyzetével, vagyis a tisztekkel és a legénységgel s magával a Pofonéval, mely egy hétig otthonunk lesz. Most derül csak ki, hogy milyen kevés is egy iyen — egyébként meglehetősen nagy — hajónak EURÓPA NA a személyzete, alig 15 fő. Végre a határőrök és a vámosok is elhagyják a fedélzetet, jó utat kívánnak, s kezdődhet a nagy kaland. Utazás Európa nagy vízi országútján — a Dunán. Gyerekkorom óta izgatta fantáziámat a hajósok élete. Nemcsak a kalózoké, akik az Antillák szigetén rejtették ei rablott kincseiket, vagy az óceánokat járó tengerészeké, akik trópusi kikötőkben vedelik a rumot s ölelgetik az egzotikus szépségű lányokat... A Duna is vonzott. Nyaranta ki-kijártam fürdeni, bámészkodni a Dunára s irigykedve néztem a méltóságteljesen úszó zászlódíszes vontatókat, az áruval megrakott uszályokat, melyeken nem kék matrózruhás, hanem csak amolyan civilbe öltözött emberek meregették vödreikkel a Dunából a vizet. Valahogy ez a kép maradt meg bennem, meg az a sok száradó fehérnemű, az uszály farára tapasztott zsalugáteres ablakú házacskák kéményéből vidáman bodorodó füst s a gondtalanul ihancúrozó gyerekek. Nagyon-nagyon irigyeltem őket. Hogy nem kell iskolába jámiok, hogy nem könyvekből, nem földrajzórán, hanem az életben ismerkednek meg idegen tájakkal és emberekkel, akik a méltóságteljesen hömpölygő nagy folyam partjait lakják. S közben legfeljebb, ha Komáromig, vagy Esztergomig juthattam el hajóval, valami iskolai kirándulás alkalmával. Mindez most újra eszembe jut, miközben lassan távolodunk a kikötőtől. Az esőfüggönyön át egyre inkább ködbe vész a pozsonyi vár jól ismert sziluettje, a kikötői daruk, majd a Slovnaft ezüstös tartályai a Farkastorokban. Két oldalt árterületi erdők zöldje övezi a partot — nagyjából ez a kép kísér végig egész utunk folyamán. Komáromot már sötétedés után érjük el. Itt meg keli állnunk, mert uszályokat „veszünk fel". Körben az első elállt, így kimerészkedem, hogy tanúja legyek a manőverezésnek. Mintegy varázsütésre megélénkül a fedélzet. Itt is, ott is alakok bukkanok elő a sötétből, vezényszavak csattanok, nagy csörömpöléssel megindul a járgány: kötélre kell venni az uszályokat. Egyszerre csak két erős marok ránt félre: óvatlanul a hátsó fedélzetre merészkedtem, ahol majd leütött a gyerekkar vastagságú hajókötél. Az első ijedség után groteszk módon az az utoljára kölyökkoromban hallott mondóka jut az eszembe, hogy - anyám nem volt, apámat leütötte a hajókötél, a nénikém is csak szívességből hozott a világra ... Alighanem hangosan gondolkodhattam, mert nevetve engedi el a karomat megmentőrfi, Sipos István kormányos, aki Komáromban hajózott be. Kiderül, hogy nem is egészen veszélytelen mesterség az övék, nem egy szerencsétlenség fordult már elő. Egyszer például valaki éppen kinézett kajütjének kis 'kerek ablakán, amikor az uszályok odakötözésének művelete közben a több mázsa súlyú drótkötél lecsúszott a hátsó fedélzet kötéltaró rácsáról s a szerencsétlen embernek — mint egy nyaktiló levágta a fejét. ( A hallottak kissé elveszik a kedvemet, jobbnak látom visszavonulni a kajütbe, melynek gondosan bezárom az ablakát. Nem jó az ördögöt a falra festeni... Meg aztán későre is jár már, le kell feküdni. Először meglehetősen zavar a Dieselmotorok monoton dübörgése, de aztán mégiscsak megszokom valahogy, olyannyira, hogy egy hét után, amikor először alszom a szárazföldön, már hiányzik, ott már a szokatlan csend zavar... Vác felé közeledünk, amikor kikászálódom a fedélzetre. Feltűnnek a Dunai Cement Művek jellegzetes kéményóriásai, majd a „papi város“ számtalan templomának aranyozott keresztjei. Délfelé már Budapest csodás panorámájában gyönyörködünk, mégpedig - kétszer. Ugyanis a pesti hidak alatt nem szabad két sor uszállyal áthaladni, így a Pol'ana is kénytelen négy uszályát az újpesti part mentén kikötni. Hárommal lehajózunk Lágymányosra, majd visszatérünk a négy fél reállítottért. Mindez sok időt vesz igénybe. A hajó ugyanis folyóvízen csak ár ellenében tud kikötni, vagy horgonyt vetni. Ezért ha ármentében halad, minden kikötésnél meg kell fordulnia. A Margitszigettel szemközt, a Szent István rakparton kitesszük Lieszkovszkyt, aki Pestig kormányozta a hajót. A Duna ugyanis hajózási szempontból szakaszokra van osztva. A Csehszlovák Dunahajózási Vállalat, a CSPD a következő szakaszokon alkalmaz szakaszkormányosokat: Pozsonytól Budapestig (felső szakasz), Budapesttől Orsováig (középső szakasz) és Orsovától Galacig, illetve a szovjet Izmaidig. Utóbbi az alsó szakasz, ennek kormányosai állandóan Orsován laknak, s onnan indulnak szolgálatba Izmailig és vissza. Mohácsnál újabb útlevél- és vámvizsgálat, amit a hajósok revíziónak hívnak. Lehorgonyzunk a megszokott módon, ár ellen fordulva, majd motorcsónakon érkeznek a magyar vámhatóság emberei. Szobnál léptünk „magyar földre'1 - jóllehet sehol sem szálltunk ki a hajóról, s most Mohácsnál hagyjuk el a Duna magyar szakaszát, hogy aztán néhány kilométerrel fejebb, Bezdánnál jugoszláv belépő pecséttel gazdagodják az útlevelünk. Bezdánban tíz percre kiszállunk, hogy a kikötői kantinban valamint vásároljunk. Egy osztrák hajó áll mellettünk, azon keresztül kell partra lépnünk, így a kantinos németül próbálkozik velünk, mi azonban udvariasan szlovákra fordítjuk a szót, gondolván, hogy az eléggé hasonlít a horvátra. De így sem igen értjük egymást, végül is a kantinos megunja a mutogatás játékot és felszólít, hogy beszéljünk magyarul ... Újvidéken éjjel haladunk keresztül, csak a lámpák csillogását látjuk, de már kora hajnalban fenn vagyunk, hogy ne szalasszuk el Zimanyt és Belgrádot. Csalódásunk nagy, Belgrád, a „fehér város" háttal fordul a Dunának, csak füstölgő kéményeket és kikötői darukat látunk s a távolból a Kalimegdán, az ősi erőd meq egy-két hagymakupolás templom körvonalait. Fél óra alatt élúszunk a város előtt, mely csak telejsületlen álomként él tovább emlékezetünkben. (Folytatjuk) 5
