A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-09-04 / 36. szám

lek. Letörli az asztalt és kínálás nélkül egy kancsó tejet tesz elém. Szorongva számolok magamban; három nyomorult fekhely, egy asztal, egy szék. Csillógó gyerekszempárok merednek rám, lesik, mit teszek, A homokkal szórt földet nézem, ilyen a bőrük is; formás combjaik barnán világlanak a fehér ingek alól. Éhesen nyeldesek, de nem nyúlok a kancsőhoz. Félek, hogy elmozdul előlem ez a kenyérszagú kép, s lábaik nyomát követve a gyerekek visszariadnak a szobába.

— A kocsmába ment — mondja sokára az asszony.

Az udvar elhagyott gőlyafészek, puszta és mozdulatlan. Kerítése, kapuja nincs. Az utcáról széles ösvény vezet a kert felé. Az asszony nem kísér ki, kötényét gyűrve az ajtóban áll és figyel, hogy az utcán merre veszem utamat.

Pallai megütközve fogad. A földet nézve barátságtalanul kezet nyújt és bevezet egy sötét helyiségbe.

— Ötödik napja várok — kezdem zavartan.

=— Berezelt? — kérdi mosolyogva a sarokból

egy széles arcú fiú. Zavaromban cigaretta után kutatok a zsebemben. Itt van a kocsis is, a nagybajúszú, aki cigarettával gyógyítja köhögését. Üveget nyújt felém a széles arcú.

— Ettől megnyugszik mondja és megint mosolyog.

Pallai az ajtónál áll és engem figyel. Falnak tántorodom a pálinkától.

— Tengeri, abból csak Ilyen van — hallom, de nem tudom, ki mondja ezt.

— Az oroszoktól nem kapunk több cigarettát — hallom Pallai hangját. Könnyeimen át nézem az alacsony mennyezetű helyiséget és a három embert. Pokolfenekének is beillene ez a környezet.

— A túloldalon lefogtak egy csomó embert *= folytatja. A vézna kocsis meredten a rohadó padlódeszkát nézi, mintha imádkozna, vagy számolna magában. Balra tőlem fakó plakát takarja a kocsmába vezető ajtót; — „Miért bántod?“ olvasom a valamikor fehér betűket. A két szó fölött Krisztus keresztre feszített alakja árvul. Szomorúan néz ránk. Az ivóból akadozó beszélgetés zaja verődik hozzánk.

Most mi lesz? — kérdem tétován. Hallgatnak. Érzem, most dől el, maguk közé fogadnak, avagy elküldenek. Pallai gondolkodik, a másik kettő zavartalanul nézi a földet.

— Élni kell — mondja komoran.

— Kereskedünk — nevet a széles arcú.

— A morzsáját kapjuk mindennek, úgy, mini azelőtt. 'Semmi sem változott. Megint ezek kezében van a hatalom, meg a pénz is, s kezével hanyagul a kocsmaajtó felé int.

— A magyar határ könnyebb, mint az orosz. Ott próbálkozzunk ' szakítja félbe Pallai.

Most a gazda nyújtja felém az üveget. Megtisztelésnek érzem a mozdulatot.

Lesnek ránk__

— Hisztek mindenkinek ~ korholja Pallait az öreg. — Kitartástok nincs, az a baj. Ha pénzt érez a markotok, mulatoztok boldog-boldogtalannal.

— Maga úgy is csak a víz partján ül — Inti le a széles arcú. Az üveg Ismét körbejár. Hallom az öreg hangos kortyolását. Érdeklődve feléje fordulok. Pallai szomorú szemmel nézi a bugyborékoló sárga folyadékot, majd magához vesz! az üveget.

A fiú hozzám lép és cigarettát kér. Nem gyújt rá, türelmesen morzsolgatja a vékonyka szívni valót és tekintetével Pallai kezét figyeli. Nincs miről szólni, most már a mozdulatok és a tekintetek beszélnek. Az öreg a bajszát törli, de apró, ragadozó szemeivel ő is az üveget lesi.

A Krisztus-plakát váratlanul elfordul, kocsmazaj sodródik a félhomályba. Alacsony, kövérkés ember lép közénk, amint meglát, végigmér és közel hajolva hozzám, az arcomat kutatja. Kérdően néz a gazdára, amaz alig észrevehetően bólint a fejével.

— Űj ember — löki maga elé’a szót, s a szemüveges elé tartja az üveget.

— Mára elég volt — válaszolja az. Ä rövidlátó ember bizonytalan lépteivel a sarokba megy és sokáig tapogat valamit egy rongykupac alatt.

Új ember, gondolom keserűen. Megszülettem másodszor is. Vannak szavak, amelyeket sohasem lehet elfelejteni, megkövesednek az Idegpályákon. Vannak, helyet foglalnak, megtartják régi jelentőségüket, s kiszámíthatatlan Időközökben visszhangjuk kél.

Beálltam a nevenics emberek sorába. Meleg ősz van, lábunk alá rozsdazöld gyepszőnyeg borul. Még érezni a füvek akaratát. A látóhatár széle még tiszta, mintha valahol megállt volna a nap járása.

Pallai mondta, hogy induljunk már. Magamban csodálkoztam is elszántságán; „hisz világos van még s ez a legnagyobb áruló“. Az őszi estközei csalóka, csupán villanásnyi Ideig tart. A kertek széléig sem érünk, ránk permetez a szürkület. Gyaloglásunk, mintha az éjszaka magvát szórná a földekre.

Elől Pallai megy, utána a szekér púposán tetőzött rakománnyal. Aztán a széles arcú fiú következik, s legvégül én. „így szabályos,“ mondja Pallai. Az estét mi visszük a folyó felé. Mire az akácos széléhez érünk, sötétség fonódik a fák koronájára.

Az akácos után nyárfák és fűzfabokrok sűrűje következik. Ez már biztos takaró. Az utat nem látom, ezért a szekér végét fogom, hogy le ne maradjak a többiektől. Nem félek, bízom Pallai ravaszságában, s ebben a világtalan sötétségben. Megtapogatom magam, bizonyságot akarok szerezni afelől, vagyok, létezem-e még; szemeim használhatatlan vakablakok. Lépéseimet alig érzékelem, még a lovak dobogását is elnyeli a süppedő hordalék homok. Szó nem esik köztünk, még köhögni, vagy krákogni sem szabad.

„Ilyen az élet vége, a fájdalmatlan halál,“ tűnődöm magamban. „Minden láthatatlan, a tárgyak nesztelenek, a fák megszűnnek, színét veszti az ég is. A porszemek élete lehet ilyen érzéketlen“ ...

A folyóvíz tükre ébresztőként csillan elém.

Pallai gyufát gyújt a víz partján. Ez a jelbeszéd. Mozdulatlan csend, nem jön válasz. A folyó néma, mintha a levegőben, vagy az ég alján folyna. Várunk.

„Hozd fel a csónakot,“ suttogja Pallai.

A széles arcú eltűnik mellőlünk. Kis idő múlva ismét lángra lobbant egy gyufaszálat a gazda. Magasra emeli a feje fölé és köröz vele a levegőben. A túloldalon semmi sem mozdul. Lajos már visszajött a csónakkal, hallom, hogy a partra csapja a láncot.

Erőtlen fény villan velünk szemben. Ügy tűnik, túlságosan hosszan ég; integetnek is, mintha hívnának, jelt adva az indulásra.

— Mehetünk — szól izgatottan á fiú.

— Nyughass!

— Hívnak.

— Ne mozdulj — parancsol Pallai.

Az öreg szuszogva zsákokat rak a csónakba. Nem hallgat a gazda intésére; „szabadulni akar a terhétől, menekül“, gondolom sajnálkozva. Lihegve felkapaszkodik a homokparton, aztán nevetségesen visszahempereg.

Pallai ismét gyufát gyújt, egyszerre hármat Is. Szemben Ismétlődik a jel, úgy, mint az előbb, tűzkörök kavarnak a levegőbe. A fiú már a csónakban ülve sürgeti a gazdát. Pallai fojtottan káromkodik.

— Már az istennek sem lehet hinni, valaki beárult. Az egyezség úgy szólt, ha én egyet gyújtok, nekik kettőt kell. Ezt nem lehet eltéveszteni.

Értetlenül nézek a gazdára, s magamban á túloldalon villantott fényeket számolom; kettő, három, igaz, egymás után kétszer nem gyújtottak világot. A másik partról hangok foszlánya csap hozzánk, beszélgetnek, de a szavak értelmét nem lehet kivenni. Az öreg dolgavégeztével leült a meredek partszélre- Alakját nem látom, csupán cigarettája parázslik a sötétben. Már nem fél, nem Is vigyáz, hanyagul tűzcsíkokat kavar a levegőbe, nem törődve a mind^ nyájunkat fenyegető veszéllyel.

Engem riaszt az erdőszél sötétje. Máskor a mezőre járókat is megmotozzák a fináncok, most meg szóba sem kerülnek. Szekérrel jöttünk nyugodtan, mintha ajándékot vinnénk a császárnak, vagy a környékbeli nagyurak valamelyikének.

— Átmegyek — mondja Indulatosan a Kfiú.

— Maradj — szól rá a gazda.

— Ránk jön az éjszaka.

— Hátulról Is meglephetnek — mondom félénken. Pallai hosszan rámnéz, de nem szól. A víz széléhez hasal és egy nevet Ismételget;

— Szabóóó ... Szabóóó.

— Pallai — jön meg a válasz.

— Gverünk — sürget a fiú.

A gazda még egyszer gyufát lobbant, egymásután többet is. A túloldalon ravaszul ismétlődik a jel. Látom, a gazda még mindig tétovázik; feláll, a csónakhoz megy, majd visszajön hozzám. Zsebéből fáklvacsonkot vesz elő, a part felé fordulva meggyújtja és beszorítja két fűzfaáe közé. A szurok sercegve ég. fénye rávetődik a víz színére. „Szeme gyűlt a sötétségnek,“ gondolom szorongva. „Lehet, hogy a halak feliönnek a mélyből és a világosság köré gvűlnek.“

gyűlnek.ő (Folytatjuk]'

SÁNDOR KÁROLY

az ébredés himnusza

Az álmok márványból rakott palotáját az ébredés fénye bontja már száz élű arcát mutatja az élet s elűzi a festett álom-messzeséget

(Közénk gyere az őseid vagyunk ez a táj az áldott szent humusz ide köt minket s panaszunk ha van kiálts ne legyen szavunk hasztalan)

Rímeket raktam csacska rímek mellé mint a kockavárat építő gyerek sorok zenéje ringatta a lelkem és a szó hatalma szunnyadt bennem el.

Most az ébredés himnuszát kiáltom s köszönt felém a táguló világ lehajolva a föld dobbanó szívéhez felfogom lüktető élet-pulzusát

(örömünket csak az érti meg akinek szíve nyelve egy velünk a világnak millió szószólója van de ha te nem szólsz, ki gondol

velünk)

Lemondom a csillagok büszke dísztribünjén kigondolt cifra álom-szép helyet s megáldom a percet amely most velem az ébredés himnuszát íratta meg.

SÁNDOR KÁROLY

13