A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-09-04 / 36. szám
SÁNDOR KÁROLY némaságban A némaság kórja pusztít sejtjeimben vagy a szólnivágyás lett nagy átok rajtam hogy hiszek a szavakban ostorzó csattogásában békítő símogatásában testvéri kézszorításában az igaz szó meghallgatásában kerestem Ütjelzőtáblás szeretettel küldtek Istent kereső felfedező útra, maguk se látták soha vélt világát, mégis félték, szidták, tisztelték, imádták. Kerestem, s a megnyugvás titkos kapujánál kopogásomra senki sem felelt, döngetni kezdtem s a vágy hatalmával áttörtem végül a záró falat s mindenségbe érve vággyal, önfeledten: örök megnyugvásként önmagomra leltem. SÁNDOR KÁROLY „A malomból jövök,“ motyogom magam elé. A lány tágult szemekkel néz a számra. „Nem szabad félni,“ folytatom. Most egy fél lépéssel előttem megy a lány. A katona elém nő, megnagyobbodik a szeme, füle. Csak minket néz, nincs is más dolga, minthogy utunkat állja. Rajtunk kívül senki sincs az utcán, a lány csendben lépked, én rendszertelenül kopogok mellette. A katona csak ezt hallhatja, az én csaplató kopogásomat, képzelgek magamban. Az ajtót én nyitom ki a lány előtt. Zavartan csak annyit súgok feléje; szigorúan büntetik. Értetlenül néz rám, s látom, hogy az izgalomtól remeg a szája széle. Beáll a sorba, mögéje nyomakodom. A csomagokat gondos pontossággal megcímezte valaki. Az egyik Prágába, a másik Chocenbe utazik. Mindkettőre nagy betűkkel írták rá; „törékeny“. Piros ceruzával még alá is húzták. Hazugság. Hány hazug szó egy darab papíron. A cím is hamis. Egyedül a város neve igaz. — Hogy hívnak? — hajlok közel a lányhoz. Mintha megrándulna, lehajtja fejét, de nem fordul vissza. Leveszi fejéről a kendőt, s gyakorlott mozdulattal egybe fogja hátul a haját. Fehér ujjai egy pillanatra beletúrnak a hajszálak kéklő feketeségébe; zsoltárok lapjain villog így a fehérség vonalak és görbülő betűk közül. — Hogy hívnak? — ismétlem a kérdést. Pillanatig mozdulatlanul áll, majd féloldalt fordítja a fejét. A két csomagot maga előtt tolva alig észrevehetően előre mozdul. Arcának sápadt fehérségén van valami hasonlíthatatlan tisztaság. Olykor azt kell gondolnom, hogy a halott Béréi Erzsi rokona ez a lány; a halál színeit viseli méltósággal, a fehéret és a feketét. Kísérteties hasonlóság: ez a lány élőket és holtakat idéz egyszerre. Megfogom kezében a fejkendőt Míg mérlegre teszi a csomagot, egy pillanatra el is engedi a puhatapintású ruhadarabot. Aztán ingerülten utána kap. — Hogy hívnak? Dacosan megvetően néz a szemembe. A szája széle, mintha mozdulna, de nem szól. Elfordul tőlem és kifelé indul. Én ott maradok egy sárga kendővel a kezemben, érzéketlenül tűrve az emberek ingerült lökdösését. Még egy hétig tart ez az izgalom. Ismétlődnek a napok; reggel zörögnek az ablakon, fellelem. Másnap felöltözve várom a nagybajuszos kocsis érkezését, nem jön. Üzenetet, figyelmeztetést sem kapok senkitől. Tanácstalan és tájékozatlan vagyok. Ha idegen kopog az ajtómon, megrettenek. Az eseménytelenség már rémít. Két napra nagyanyámhoz költözöm, ott sincs nyugtom ... Elgyalogolok K.-ba, Pallaihoz. Hiányzik az elfoglaltság. Mégha veszélyes is. tenni kell valamit, tartozni valakihez, még ha megvetett és üldözött emberekhez is. Társaságukkal nem dicsekszem senkinek, csak magamnak vallom be, hogy Pallai jót tesz nekem, szükségem van rá. Legalább megbízatásokat ad. A ház ajtaja zárva van. Csak harmadszori kopogásra húzzák el a függönyt. Megnéznek, majd beengednek. Élénk szemű asszony tekintete fogad. — A gazda? — kérdezem bizonytalanul. Végigmér, aztán a tűzhely felé mozdul. — Miért keresi? — Hivatott — hazudom. Nyűtt kosárból forgácsot kapar és ráérően a tűzre szórja. — Dolga akadt mondja féloldalt fordulva felém. Jelenlétem zavarja az asszonyt. Nem ismer, a szeme sarkából gyanakodva vizsgál. — Mikor jön haza? — Nem mondta. Zavartalan állok. A konyha agyagpadlója tisztára sepert. A száradó homokon derékszögben hajlik a taposás; a tűzhely sarkáig és onnan vissza a szobába. Az udvarra nyíló ajtóig csak az én cipőm nyoma látható. Az asszony észreveszi kutató szemlélődésem, s riadva rámkérdez: f- Ki küldte? s=- Ismerem a gazdát, segítek neki . .. — Bajba rántják, mindegyik csak vele takarózik, Tudhatnák, hogy figyelik, még a látogatókat is számontartják ... Az ajtó felé hátrálok. Megszeppenve motyogok valamit. Mégsem enged el az asszony. Kopott támlájú széket tői elém, s leültet a konyha közepére. — Várja meg — mondja barátságtalanul. Elszívok egy cigarettát. Jó ideig szó sem esik köztünk. Egyszerűen nincs miről beszélnünk. Érzem, az asszony fél tőlem. Mozdulatai határozottak, de olykor, mintha tétovázó ujjhegyeivel akarna bizonyságot szerezni kilétemről. Szertedobált ruhadarabokat rendezget, egy cihelődöm, segítek lerakodni, hazalopom a zsákba rejtett csomagokat, aztán sietek a bankház sarka elé, hogy találkozzam a fehérarcú lánnyal. A veszély pillanatai örökkévalóságnak tűnnek, a reménykedő tekintetek annyira rövidek, hogy valójában nem is lehet bennük hinni. Vigyáznám, félteném, a lányt, nem akar ismerkedni sem. Képzeletben egyre többet hívom, szőlongatom. Várom a hajnalokat. Értelmetlen vágyakozás. A lány egy pillantásával sem biztat. Mozdulatai gépiesen ismétlődnek, arcvonása, tekintete mindig egyformán rideg és kimért. Messze van tőlem, mint az emberek becsülése. Keveset tarthat rólam, a rossz emberek közé sorol, a zsiványok, csalók és betörők társaságába.- Elromlik a képzeletfestette kis öröm is. Észrevétlen külön kategória leszek. Naponta ismerkedem soha nem látott emberekkel. „Szakmabeliek.“ Föld alatti férgek, milliókat cijjelő napszámosok. Kis örömök és mindent kockáztató pillanatok társulnak egymás mellé. Vannak helyzetek, amikor egy vigyázatlan mozdulat megpecsételheti a sorsom, de nem félek. Elismerést sem kajtok senkitől. Az egyedüli nyugta Pallai fejbólintása és a pénz. Egy reggel hiába várom az ébresztőt. A bankház sarkához mégis elmegyek. Meglepetésemre a lány sem várja a csomagokat. Tétlenül ténfergek az utcán. Egy ideig jól esik a nyugalmas semmittevés, felenged bennem a lappangó fépiros kis szvettert már harmadszor vesz a kezébe. Az időt húzza, várakoztat és maga is vár: ez a némaság időnyerés. Egyszerű állateszével veszélyt sejt... Védekezik! — A túloldalról jött? f— Nem. — Hová valósi? Most már nem fordít hátat, ha kérdez. Akármit tesz, a tekintete engem fog. Ezért marasztalt itt, tudni akarja, ki vagyok. Nyöszörögve nyílik a szoba ajtaja, és egy gyereklány lép a konyhába. Mezítláb van. Kérdően az anyjára néz, majd egy fületlen ruháskosárhoz térdel. — Hagyd békén! — Inti az asszony. A kosárból csecsemőgünnyögés hallik. A szobából még két gyerek jön ki, mindkettő lány Egyformák, s feltűnően szép termetűek. Egyiken csupán rövidke alsőing libeg; kenyérszagú bőrének szinte érzem a szagát, ahogy elmegy mellettem. Körbe állják a ruháskosárt és kérdően néznek rám; anyjuk is s a három félmeztelen gyerek is várja, mit mondok majd. A három pár láb nyoma bevezet a szobába, egy leánytest szélességében nyitva maradt az ajtó. A meztelen talpnyomok végén három, deszkából ácsolt fekhelyet látok, mintha kecskelábakat szögeztek volna össze. Pokróccal letakart kis ravatalok, börtönben alusznak Ilyeneken a keménycsontú rabok. Az asszony megkönnyebbül. Nem szól még, csak a mozdulatai gyorsabbak, biztosabbak let-
