A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-09-04 / 36. szám
csúfolódjanak vele. Katona volt ő, brigádé*«» iskolába járt, akár elnök is lehet még belőle. Mert a legjobb volna megdögleni! ... Kesergett, hörtyögött magában, mint a zsigorás kutya, s elhatározta, többet nem törődik a leánnyal. Büszke ez hozzá. Az apja is gőgös. Látja jól, hogy őt ki nem állhatja .. Ez lesz a legjobb — gondolta, közben olyan nehéz-* nek érezte a szívét, hogy legszívesebben kitépte volna magából evvel az egész szerelemmel együtt. — ... Nem kell azért nekem elpusztulni; hogy az én jó anyám sírjon utánam. Nem érdemes egy ilyen leányért! . .. Kigyógyulok én belőle, ha nem látom .. — vigasztalta magát. S hogy már most elkezdje a gyógyulást; = A mafla! s gondolta, s meg volt sértődve nagyon. ...S ha csakugyan elkéredzik?!.., Erre már meg is ijedt, Hát nem látja, hogy 5 csak ... Rántott egyet a vállán: Törődöm is én vele! Próbált is nemtörődni, de a szeme mindegyre odaesett. *- Hu, de komoly az orcája!... Csak az a bajusza, azt ő ki nem állhatja. Mint a fogatlan öregasszonyoknak, alig egypár szál ... Na, ha nem néz ide, míg ő húszat számol, akkor aztán felőle igazán elleheti... Egy, kettő, három ... tíz ... tizenhat,,, Istenkém, add, hogy nézzen ide!... még jobban elfordult a leánytól, nehogy akaratlanul is odanézzen. S jó sokáig nem történt semmi. Csakhogy aztán a leány mind nyugtalanabbá vált. Nem tetszett neki, hogy az csak ilyen nyugodtan dolgozik, s nem törődik vele. Hogy már egy félórát nem nézett rá. Nem nézett, Sóhajtott egyet. =■ Na, még egyszer húszig ... Harmincig számolt, aztán rémülten nézte a fiút, Alit egy darabig tehetetlenül, aztán már nem bánt semmit: ^ Gyurika, drága Gyurika, csak egyetlenegyszer néznél ide! Hirtelen ráereszkedett a kicsi kalapács s a vékonyka nyél: ropp, el is tört mindjárt a kapa nyakánál. Akkor felvette, és odavitte hozzá: — Evvel én most mit csináljak, Guszti elvtárs? ... Lássa, milyen egy kapát adott? ... Mégis még maga haragszik — tette utána szelíd, békítő hangon. A fiú, mint aki nem hisz a fülének, fordította oda gyorsan az arcát. Szemét befátyolozta az öröm. Szólani sem tudott, csak nézte, bámulta a leányt: a szemét, az arcát. Ahogy ilyen közelről nézte, látta, hogy az orrán apró szeplőcskék vannak, s hogy hámlik a bőre. Aztán csak hű, de gyorsan ugrott: — Add csak ide. Megcsinálom én.. Díj csak itt, egy miccre meglesz... Elővette a bicskáját, s csakugyan egy perc alatt megfaragta a nyelet, s a helyére tette, ügyesen megcsinálta, még éket is vert belé, hogy ne mozogjon. A lány addig állt mellette, s nézte, hogy hogyan csinálja. i- Na, ti már be tudjátok igazítani a kapa nyelét — csúfolódott velük az egyik asszony. A többiek kacagtak, s Szomcsán Mari elvörösödve ment vissza a helyére. Lám, már összeteszik, már a nyelvükre veszik őket! ... Az anyja agyonüti, ha meghallja ... Hát még az apja?!... Az különben sem szereti ezt a legényt... A fiú most azonban a sárkánnyal is szembeszállt volna, nemcsak ezzel az asszonnyal. — Kied nem tudja tartani a nyelvét?! Valakinek helyére kellett tenni azt a nyelet, nem? meredt rá harciason. Az bólogatott: — Persze, hogy helyre, fiam. Én is azt mondtam. Embere vagy te már a helyretevésnek... Te talán mást értettél?... A többiek még jobban kacagtak, s Guszti Gyuri tehetetlenül állt előttük. — Maga csak ne mondjon semmit, jó? “ morogta, aztán félreállott dolgozni, látta, nem érdemes ezekkel most kikezdeni. Csend volt egy darabig, aztán egyik lány énekelni kezdett, s nemsokára a többiek is fújták vele együtt: Jaj, de bajos a szerelmet titkolni, ■* Tövis közül az ibolyát kiszedni... Szállt a nóta fel s le, mint a pacsirtamadár. De Szomcsán Mari nem énekelt. Némán dolgozott és tele volt gonddal-: ... Baj lesz ezzel a leánnyal. Ismeri ő az apját, az nem engedi ezt hozzájuk járni... Ettől a gondolattól s a nótától úgy elszomorodott a szíve. Valahogy megsejtette: sokat (og ő még ezért a legényért szenvedni. S mert aki igazán és vigyázva szeret, hallgatását is érti kedvesének, a fiú is aggódva nézte őt. Megérezte: érette vergődik most ez a lány, hogy valami nagy baj kerülgeti az ő szép, mai örömüket. Nagy erőt érzett a karjaiban: — Ne félj, kicsi virágom! Ne félts te engeml Csak te szeress, aztán az Istenen is keresztülmegyek! = gondolta felbuzdulva. Aztán dolgoztak tovább, hallgatták a dalt, s a szívükkel bólogattak hozzá. ASZTALOS ISTVÁN (Romániai magyar író) ti
