A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-08-28 / 35. szám
sztne miatt feldobná magát a levegőbe. lucatember, buzgó hivatali nokocska, a számára kijelölt iro-. daszék lélekvesztöjében halálbizi tosan evez az árral, és ami engem is meglepett, nemrégiben felkérték, hogy a cigánykérdést tárgyaló bizottság titkári teendőit lássa el. És kilátásba helyezték, hogy abban az esetben, ha magát az érdekeltekkel megkedveltet!, számíthat az elnöki funkcióra, ami már húsbavágó dolog, hiszen pénzt is hoz a házhoz. Mesés távlatok — gondolta magában Berti, ettől az időtől szorgalmát megkettőzte, hetenként gyűléseket hívott össze, javaslatokon törte a fejét; felterjesztéseket szerkesztett, és hogy az érdekeltekkel megkedveltesse magát, fizetéskor bekukkantott a csapszékbe, rendelt, ezzel-azzal pertut ivott igazolásul, hogy a gyakorlati élet szempontjait holmi irodai intézkei désnél többre becsüli. Az elért sikereken örvendeztek az illetékesek, s foglalkozni kezdtek azzal az indítvánnyal, hogy a régi elnököt csapják el, és helyébe egyhangúlag Bertit válasszák meg. De szükséges volt kézzelfoghatóbb bizonyítékok beszerzése, hogy Berti jelölését az esetleges ellenjelölt ne támadhassa meg. Őszintén szólva úgy éreztem magam Etus ágyánál, mint akit eperoham környékez Nem álltam ki Imi néni karvalyszemét, és féloldalt az ablakhoz fordultam. És ekkor az történt, hogy Imi néni eltűnt a helyiségből, de néhány perc múlva egy fiatal, gyerekarcú cigány nővel tért vissza, akit mintha fordán festőművész-nesztorunk vásznáról csalt volna ide. Cukorkával kínálta, leültette a székre, és zsonglőrszerű mozdulattal markolta meg a nő bozontos haját: — Tudsz-e hazudni? Késett a válasz, mert az ifjú anya a hirtelen meglepetéstől képtelen volt lenyelni a csokoládét, s csak később szólt, amikor éjfekete álmélkodó szemét körüljáratta a helyiségen: — Becsuknának ... — Ne félj, Erzsók! — hipnotizálta Imi néni a bámészkodó kismamát. Csak füllenteni kell, hazudni nem muszáj. Lácso? — Lácso... — bólintott engedelmesen Erzsók. Imi néni nagyszerűen értette a kendőzés mesterségét, nem volt ő ripacs, hanem született színész, valamikor a kollégium rivaldáján szerepléseivel lázba hozta Eperjes helyőrségét. Azóta persze az ő arcát is kifodrozta az idő, ám ha akarta, évtizedeket visszafiatalodott: — Csak azt kell mondanod, hogy barátnőm kicsinyét te szoptatod. Lácso? — Lácso... — állt fel a székről Imi néni intésére Erzsók és kiment a szobából. Türelemmel vártunk délig. Bertit én vettem először észre. Mikor a kórház bejárati lépcsőjéhez érkezett, olyat ugrott, mint a lóheréből kizavart nyúl. Aztán a nővérke kíséretében óvatos léptekkel osont be a szobába, már messziről csókra csucsorította a száját és Etus ágyánál letérdelt: — A kicsikét, a babucit... — lihegte. — Látni akarom őt! — Most mindjárt?... — szegte fel Imi néni loknira ondolált fejét, miközben diónyi tokája rezgett, mint villán a kocsonya. — Az istenért, ne kínozzatok, négy évig vártam a fiúra és ne lássam őt? — hörögte Berti a fájdalom hangján. Nem volt mit tenni, a nővérke behozta .a gyereket és Etus ágyára fektette. Berti könnyes szeme hirtelen kitisztult, s minél tovább nézte a kisded arcát, szája görbére fanyalodott, mint aki citromlét szürcsölt volna. Kétszer is beleszagolt a kibomlott pólyába, aztán hátrahökölt, és keserű sóhajjal mondta: — Emberek, ez a gyerek fekete. Megőrülök! Valaki a folyosón hangosan tiiszszentett. Imi néni ezüstös hajfürtjeit hevesen megrázta, mintha fejéről papírsapkát dobott volna le: — Te emiatt skrupulizálsz? A jövődet tekintve előnyös dolog ... — Jó jó, de miképpen került a fekete szín a családba? Imi néni fente a pallosát, hogy lecsapjon vele: — Napoleon is fekete volt és császárrá koronáztatta magát. Cigánynő szoptatta... — Ti csaltok engem! — horkant fel Berti, s háta időközben a kaotikus érzelmi válságoktól meggörbült, mint az elégett pamutszák Percekig csönd volt a szobában. A nővérke orra alatt mosolygott, valami kockás dobozt hajigáit egyik kezéből a másikba, én Etus ágyánál szoborrá meredtem, csak Imi néni arcán vibrált a titokzatos fluidum, amitől átlényegültén röppent ki a folyosóra, és kisvártatva Erzsókkal tért vissza. • — Te szoptatod a barátnőm gyerekét? — Igen... — mondta Erzsók határozottan, fejét bátran szegte Bernre, akinek egyszeribe kiegyenesedett a háta, és kedve támadt, hogy mindenki szeme láttára megcsókolja őt. — Lácso... — tündökölt Imi néni a győzelemtől. — Lácso... — köszönt el nyájasan a kismama, és desszerttel a markában úgy gurult ki a szobából, mint a gumilabda.' Hetek múlva Berti az apai önérzet teljében büszkén kocsikázta a fekete babucit, szinte hencegett örömében, hogy barátai és kollégái gratulációval halmozták el, de finom szimatjával észrevette, hogy a jókívánságok mögött valami lappang, ami nem fér össze a korrektség normáival. Az elnöki székre túl sok volt az ellenjelölt, node a kisded palatábla színe döntő bizonyítékot nyújtott arra, hogy az illetékesek Berti megválasztásáról gondoskodjanak. így lett Berti a cigánykérdést tárgyaló választmány elnöke, peri sze buta szerencse is kellett hozzá. mert a huncut fiúcska tavasz utóján kifehéredett. Ezek után kötelességemnek tartottam, hogy Imi nénitől bocsánatot kérjek és kibéküljek vele, mert vaj1 ki tudja, hátha szükségem lesz az ö lángeszére. SZABOL JUDIT IMI NÉNI lángész Lelepleztek egy löld alatti szervezetet is, mely szemérmetlenül hamisította és kéz alatt árusította a magánossági jelvényeket. Ment az ember az utcán és sötét sarkokból rekedt hangú nyugdíjasok szóltak utána: Van már jelvénye, uram ... vegyen egyet, uram ... A barátaimnak már mindnek volt jelvénye, erre én is vettem egyet Magányos ember lettem. Ha bementem a kávéházba és megláttam egy nőt, jelvénnyel a■ kebelén, nyugodtan odamentem hozzá és \qy beszéltem: — Látom, hölgyem, árva lelke éppen a magány kietlen birodalmában bolyong, pedig az nagyon rossz ... ismerem ... S a lányka kedvesen bólintott: — Igen, uram én is látom, hogy ön egy jégcsap. mely rokonlelkek melegétől várja a felolvadást. Foglaljon helyet! És így ment ez hónapokig, már mindenkinek volt ilyen varázslatos jelvénye és ez nagyon megkönnyítette a társadalmi életet. és akkor az történt hogy megyek egyszer a Tulipán eszpresszóba és körülnézek, valami magányos női lélek után és ott ül a feleségem, felverni van a kebelén és néz. No lám. mondom, itt egy magányos nő... S már vár . . . Odamegyek hozzá . . te is magányos vagy, mondom .. igen. mondja, nagyon, hát te is, ülj le akkor .. .1 Elmeséltem, hogy a jelvényt egy futballistától vettem kéz alatt, és hogy milyen jó dolog, könnyű ismerkedni a segítségével és ö is elmesélte hogy az ő jelvénye hivatalos, a nemzeti bizottságtól kapta, társtalansági vizsgát is tett érte. — Törvényes úton szerezted? — hihetetlenkedtem. — Igen — mondta, valóban magányos ember vagyok mióta neked is van jelvényed .. I Szomorfjsáaot £s iróniát éreztem a hangjában és ez felingerelt, hol a gyerek, kérdeztem ... nincs gyerek, mondta, csak jelvény van ... erre hadonászni kezdtem a kezemmel, kiabáltam ... és lelöktem a sörösüveget az íróasztalról olyat dördült a parketten, mint egy kisebb gránát. Felriadtam és a mellemhez kap-Illusztrálta VARGA LAJOS tam, a jelvény után, hogy eldobom, de nem volt ott és én levontam a tanulságot, hogy ily módon a magányos emberek nroblémálát nem lehet megoldani. OUBA GYULA 11
