A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-08-28 / 35. szám
Alattunk szekérutak csíkoznak a határ felé. A faluszélektől merőlegesen indulnak, aztán kanyarogva elkopnak, megszűnnek. A határ vonalát felülről nem látni. Csupán az országutak szélére állított nemzetiszín oszlopok Jelzik az ország szélét és másiknak a kezdetét. Az emlékezésnek alig van szemhunyásnyi ideje, itt fenn másként kapcsolódnak az utak és élmények. Mintha valami folyton szakadozna mögöttem, alattam és felettem. Gyámoltalan ujjhegyekkel éppenhogy összehajtogatom a cérnaszál utak végét és kezdhetem elölről ... És marad egy rés, a pókháló szövevény legutolsó szála: a csempészkedés. És tiltottan szabad. Itt lehet fogózni, kapaszkodni tíz körömmel. Ne lássa, ne hallja senki: törvény üldözi, de mégis szükséges, mert ettől duzzad a szaporodó üzletek jövedelme. Minden mozgásnak van egy törvénye: szorultságában az ember is a kínálkozó lehetőségek irányába mozdul. És pedig csak egy van, lefelé lépni egyet. Hagyni büszkeséget, célokat, élet értelmét, tisztességet, méltóságot. Föld alá bújni és élni, ahogy lehet. Láthatatlan gazdák megbízásából egy csomagot viszek az új szovjet határon túlra. Először sikerül, másodszor elfognak. Megszégyenítve kísérgetnek Csap romhalmaz utcáin. Mutogatnak, mint a halálos ellenséget. Elvisznek a cigánysorra és kényszerítenek, hogy a tiltott csomag tartalmát osszam szét a nincstelenek között. Kínomban ordítani tudnék: élesztőt osztogatok fél kilós csomagokban. Süthetnek, főzhetnek, nőhet a kovász... Harmadnap üres kézzel utamra engednek. Megbízóim mesének veszik a történteket: utolsó fillérig vissza kell fizetnem a küldemény árát. Ellenkezem, szabódom, végkimerülésig amgyarázkodom. Hiába. Könyörtelenül behajtanak rajtam minden fillért. Egy lépcsőfokkal ismét lejjebb kerültem. * * * Leszálltunk. Kis ideig úgy éreztem, hogy talpam alatt imbolyog a föld. Bizonytalanul tettem néhány lépést, csak úgy, céltalanul, mintha a levegőnek íartoznék ezekkel a mozdulatokkal. Alaktalan kék síkság szélén álltam, gyámoltalanul valami láthatatlan láb nyomait kerestem. A földet akartam érinteni közelről, úgy, ahogy a halál pillanatában érintkezünk vele. Mereven, mozdulatlanul a föld-nyílásba borulva befejezni az emlékeket. Folytatni és befejezni... Nem maradnék halva, csupán a földet nyomnám meg, karjaimmal, a görbült hátammal. Aztán felkelnék, és tovább mennék az ég szélén, csak reszketésem hagynám emlékül a földnek, nagy lomha teste hadd nyelné magába életem kísértő remegését. Bőkezű akarok lenni, az embereknek hiába is kínálnám valamikori félelmem, a földnek ajándékozom, mit a tegnapi és az azelőtti napot az idő gonosz múlásának. * * • Belesodródtam egy csempészbandába. A társak közül egyenlőre csak háromnak ismerem az arcát. A többiek láthatatlanok. Ismét megbízatásokat teljesítek. Tiltott küldeményeket cipelek féltve őrzött rejekhelyekről. Minden nap új izgalmat hoz. Az országhatár ellenség, de ha sikerül, haszon is. Pallai Jánosnak hívják a bandavezért. Keveset tudok róla. Egyszerű, földhöz ragadt senki. Nem szívesen beszél magáról, de ha elkezdi hol mindenütt járt már „kenyér után“, nem győzőm sorát várni mesterségeknek, városoknak és éveknek. Okos, fekete szeme van és ezerráncú homloka. Monoton történeteinek van egy ismétlődő mondata: „élni kell. kérem“. Se kevesebb, se több okosságot nem tud mondani ennél. Számára ez az élet írott és Íratlan törvénye. Ősz van. Hideg, novemberi napokkal közelít a tél. Reggelre gyenge fagy csípi a pocsolyák tükrét. Délfelé havas eső záporoz, estére köd száll, sűrű, átláthatatlan ősz végi köd. Az utcákon alig jár ember, s aki mégis oda kényszerül, siet, szedi a lábát, hogy minél előbb behúzhassa maga mögött az ajtót. A csempészvilág föld alatti labirintus. Földtúró emberállatok ezernyi ravaszsággal létrehozott műve. Járatai vannak, szűk folyosói, láthatatlan ablakmélyedései és hatalmat félrevezető jelrendszere. A város két végén, a posta és az iskola előtt katonai őrszem strázsál. K.-ból, a határ menti faluból szekér hozza minden reggel a gondosan csomagolt cigarettás dobozokat. Úgy tudom, hogy a szovjet határ túlsó oldaláról jutnak hozzánk nagy kerülővel. Ezt Pallai mondta a múlt héten. Kíváncsian kérdeztem, faggattam volna a bandavezért, de szigorúan leintett. „Jobb, ha semmit sem tudsz,“ mondta lassan és elfordult tőlem. Az a feladatom, hogy kijátsszam a város alsó végén vigyázó őrszemet. A szekér mindig pontosan érkezik. Alig hajnalodik, ostornyél vége kocog a konyha ablakán. Hárman fuvarozzák a csomagokat, minden nap más ember szekerezik a városba. Ez is Pallai ravaszsága. Nagybajúszú, sovány parasztarc tapad az ablak sötétjére. Most ez jött, a bajuszos. A nevét nem tudom; csak arcvonásaik és alakjuk szerint ismerem a fuvarosokat. Míg nem hallja az ajtónyitás zaját, mozdulatlanul áll. Miközben a ruhát kapkodom magamra, lopva az ablakot figyelem. A kocsis vézna alakja belefér a keskeny ablakkeretbe. Jobb kezében az ostor áll földre eresztve, fején kopott kucsma, aminek a tetejét nem látni. Kintről fojtott köhécselés hallatszik. Ilyenkor már tudom, mi következik; a zsebébe nyúl, dóznit kapar a kezébe és cigarettára gyújt. Méregerős füsttel tiltja, fékezi az ingerlő köhögést. Olyan ez, mint egy rémesztő mese. Ismert, nehéz mozdulatok kavarnak a hajnal szürkeségébe, mintha szobor mozdulna, hogy sötétséggel védje és takarja magát. A szekér a szőlők alatt vár. Az öreg felhajtott az útról, és egy roskatag kunyhó elé állt. Így alulról nem látni, a hegy felől pedig takar a cseresznye és szilvafák sűrűje. — Mennyit hozott? — Százezret. Lerakodunk. Ahogy adogatja a csomagokat, látom, reszket a keze. Kissé csíp a hideg, de ezt is csak a leheletünk érzi. A felém nyújtott csomagok remegésén át érzem az öreg félelmét. Számára ezek a veszély utolsó pillanatai. Siet, kapkodva szedi a levegőt. A szénacsomót Is csak úgy hagyja kupacba túrva a szekéren. Maga alá húzza az ülődeszkát és indul. Idegesen a lovak közé csap, mintha menekülne. Köszönni is elfelejt. Már az országúton jár, mikor a hegy felé emeli kalapját, egyszerre búcsúzva kunyhótól, hajnaltól, a szőlők karórengetegétől és a rámruházott veszélytől. Zsákba rendezem a csomagok egyharmadát. Felülre negyedzsáknyi korpát öntök, lazán bekötöm és indulok. Le kell térnem az országúira, a városvégig innen csak ez az út vezet. Erre járnak a határ menti járőrök is, de azok később jönnek be. Időnként megállók, s mintha a zsákot igazgatnám, félkört fordulva az utat kémlelem. Senkit sem látok. A szőlők alján rendszertelenül, egymástól messze.épültek a házak. A malomig nyolc ablak előtt kell elmennem: öt fehér, kilométerkő, négy ház nyolc ablaka néz és vár. Lépéseim zaja felerősödik, cipőm talpa egyre hangosabban morzsolja az országút kavicsát. „A házakból biztos látnak, figyelnek,“ gondolom félve. „Reggel van és ilyenkor megnézik a járókelőket.“ A szemem sarkából figyelem az ablakokat, csak a középső házból világol valami gyenge fény. „Baricséknál már fenn vannak, vagy virrasztónak. Balázs, a legnagyobb fiú halálán van, tüdöbajos. Kertek és szőlők tiszta levegőjén nőtt, mégis meghal. Elmegy az apja után.“ Napjában járok e házak előtt. De talán csak most érzékelem igazán a falakon túli sorsok gondját. A magam szorultsága az ablakok sötétjéhez kényszerít, mintha leskelődnék. PiU lanatonként úgy érzem, rámdől a vályogfalak egyike, és arcomba csap a szobák reggeli bűze. Már hallom a malom dohogását. Egyenletes időközökben vaskalapács dobbant a földre. A városszéli .őrszemig innen alig százméternyi a távolság, két fehér kilométerkő köze. Ha s katona megkérdez, azt mondom, a malomból jövök. Erre már felkészültem. Ha elhiszi, tovább enged, ha gyanút fog, kérdezősködik. „A malomból jövök,“ ismételgetem magamban. A mentegető hazugságoknak csupán az első mondatát fogalmazom meg előre; „a malomból jövök“ ... Ennyi a remény. Görcsösen váltamra markolom a zsákot, orromba csap a korpa és a dohány erős szaga. „Őrölni nekem is van jogom,“ vigasztalódom. Felöntik a búzát. Előbb a tisztítóba kerül, aztán a garatra viszik a kanalak. Szép tisztán folyik a fehér liszt. Balázs mindig a malomajtóban ácsorgott, nézte a szekereket. Segíteni akart a gazdáknak, görnyedve fogta a zsákok végét, hogy jutalmul a saroglyába ülhessen. Csak a város széléig engedték szekerezni, ha feléje fordultak, segítségét kínálta, mégis, leszállították. Féltek tőle, attól tartottak, hogy nyakukon ragad az idétlenül mosolygó sápadtarcú fiú. Lehet, hogy már meg is halt. „Jő lenne összeszámolni, mennyi pénz törik itt a vállamon.“ gondolom egy pillanatra. Ötezer, tizenötezer, húsz ... „Én a malpmből jövök.“ Ezt a mondatot sokféleképpen tudom mondani... Aztán elszakadnak egymás mellől a szavak, összezavarodnak: ..a molnárok ruhája fehér a tiszttől, télen is fehér, de a hó az fehérebb" ... Ha Balázs lány lenne, biztos fehér ruhában temetnék. Így csak az arca világit majd. Már látom a katonát. Az út másik oldalán egy kapufának támaszkodva áll. A dombon lefelé lovas postakocsi zörög s ahogy elém ér, a kocsis ravaszul, mosolyogva rám köszön. — Állj! — int felém a katona. A szekér zörgése hirtelen megáll. Feketeruhás ember ugrik a kerekekhez és a küllők között motoz valamin. Látom, hogy az őr elmozdul helyéről és a kocsihoz megy. Kilépek és halkan motyogom magam elé; a malomból jövök... Minden pillanatban várom, hogy megrántják vállamon a batyut. Harminc lépés után belépek a kapun. Képtelen vagyok megállni, hogy viszsza ne forduljak; a postakocsi már elindult, hátsó kereke hersegve szántja az országutat. Földre eresztem a zsákot és félszázméternyi távolságból farkasszemet nézek a katonával. Néhány határozatlan lépést tesz felém, meg-: fenyeget, majd elfordul a malom felé. Lábam reszket, zsákot tartó kezem is idegesen rángatózik. Jó lenne megpihenni, s levetni a görcsös izgalmat. Nem tehetem. Fél nyolcra a bankház előtt kell lennem két csomaggal. Itt iskolás diáklány veszi át tőlem a küldeményt. Eddig szól a megbízatásom, a bankház sarkáig. Innen visszafordulhatnék, nyugodhatnék kis időre. Inkább követem a lányt, már háromszor láttam, de a nevét nem tudom még. Csak az arcát ismerem, sápadt, fehér, tiszta arcát, meg szigorú, fegyelmezett tekintetét. Jobb kezével hóna alá fogja a két csomagot. Húszezer cigarettát visz. Ismét számolni kezdek. Mi lenne, ha megszöknénk? Ketten. Öt, tíz, negyvenezer... A lánynak szép lábai vannak. A járása is szép, kiegyensúlyozott. Balkezében hanyagul himbálja táskáját. így nyugtatja magát, izgul, biztosan fél, vagy talán nem is érzi a veszélyt? A posta előtt sétáló katonától alig választja el néhány lépés. Egyre közelebb kerülök a leányhoz, kettő, már csak égy lépés köztünk a távolság. Izgatott szavak tolulnak a számba1; .......megállítom, megmondom, forduljon viszsza, mert szigorú büntetés jár“ ... Már egyvonalban lépek vele. látom szemében a megrökönyödést. Talán kérdezne is, de a katona alakja rohamosan közelít A fülembe hirtelen zúgás tör, az izgalmak okozzák. (Folytatjuk) 12
