A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-08-28 / 35. szám

Vámos tisztelendő űr néhány ál­matlan éjszaka után eltökélte, hogy megreformálja pedagógiai módszerét és a bibliai történetek jobb megértése érdekében bát­rabb kézzel alkalmazza a „hitre irt“ nebulók között a szemléltető okta­tást. A pedagógiai lépés úgy ért meg benne, hogy korábbi módsze­rét kritika alá vette, s imigyen rá­jött, hogy az elavult. E módszer abban áll, hogy a jobb bevésés ér­­dekében a legmesszebbmenő segít­séget nyújtotta a tanulóknak, fgy például a vízözönt mondatról mon­datra recitálta, a kis laikusok pe­dig kontráztak hozzá. „Az embe­rek mindig többen lettek és na­gyon . ..“ kezdte a napi leckét Vá­mos tisztelendő, mire a gyerekek egyből rávágták: „ ... megromlot­tak“. Majd megint ö: „De Noé és családja jó... „És a kórus: „ ... maradt“. Időközben Lajka kutya megjárta a világűrt, s ez is új módon ve­tette fel a kérdést. A tisztelendő úr rájött, hogy hagyományos mód­szerével a fejekben csupán fosz­lányok maradnak meg a tanulsá­gos történetekből. így került elő­térbe a szemléltető oktatásnak hit­életben történő hasznosítása. A világ teremtése körül még rendben ment minden. A kockás hittanfüzetben megjelent a krumpli alakú Nap, a gomolykó ősköd. a csillagok és néhány kificamodott lábú, ma már egyáltalán nem élő állatfaj. Első osztályosoktól ez na­gyon is szép dolog, csak dicséret járbat érte. Némi disszonanciára adott okot ugyan, hogy a csillagok között ötágú alkotások is kering­tek. de Vámos tisztelendő úr na­gyon okosan nem komplikálta a dolgot, elsiklott a figyelme az ágak száma felett. Az első emberek is kiválóan sikerültek, sőt a kiűzetés is. Az angyal kardjából sugárzó lángnyelvek realista felfogása azt mutatta: sikerült elültetni a gyér­l*og* ? au repülnek A«?í gya Lók meklelkekben az engedelmességet és istenfélelmet. jézus születéséhez már úgy ké­szült a tisztelendő úr, hogy a ka­rácsonyi hangulat szinte ott csi­lingelt a padsorok fölött. Jól sike­rült a lecke visszamondása, majd a betlehemi rajzok bemutatására került sor. A jászolban ott feküdt a kisded, s fölötte görnyedt a szent­család. A pásztoroknak csupán azért nem volt lábuk, mert térdel­ve hódoltak. A körül állók gomoly­­gó Iehelete a barlang feletti felhők­be kavarodott s e tisztes magas­ságban angyalok keringtek a gló­riával. Vámos tisztelendő úr már éppen általános dicséretre szánta el ma­gát, amikor az egyik rajz beime fojtotta a szót. Ez sem volt első tekintetre másabb a többinél, csu­pán az angyalok körül hamisította meg a bibliai valóságot az alkotó. A szárnyas lények furcsa módon előretolták házukat, melyen arasz­nyi légcsavarok pörögtek, s biz­tosították a szükségelt lebegést, a barlang felett. A tisztelendő úr némi vértódu­­lást érzett a fejében, mely rövid idő múlva a jobb keze markában bizsergett fel egy adandó pofon képében. Ám a betlehemi hangu­lat higgasztó hatására a kisülés el­­, maradt. Az óra végén azonban né­hány percre visszafogta a techni­kában jártas nebulót, s atyai mó­don fejére tette a kezét. — Tanuld meg fiam — mondta oktató hangon — isten angyalai­nak nincsen szüksége ember által kifundált segítségre, hogy fenn­tartsák magukat az égben. Gon­dolkodj józan ésszel és rajzold meg újra a gyermek jézus szüle tését. A következő órán első gondja volt a megismételt feladat ellen őrzése. A barlang képe lényegében nem változott, csupán az angyalok körül módosult a helyzet. Ott ültek a barlang nyílásának a tetején, s lábukat lógatták a szent történés felett. Ojabb fordulat nem történt. Ha csak az nem, hogy a tisztelendő úr megdicsérte a munkát, s a füzet e lapját, mint jól sikerült rajzot, emlékbe kérte alkotójától. A gye­rek így egyelőre leszereltetett. A tisztelendő meg óra után át­vetette lábát a Panni nyergén és gázt adott a motornak. A csípős decemberi szélben reverendája fe­kete szárnyként csattogott a háta mögött. Eddig ezt észre sem vette, de most mintha megfogta volna haladásában. Leállt hát egy percre az útszélen, s bő szoknyáját össze­fogva maga alá gyűrte. Elvégre a motorhoz szárnyak nem szükségeltetnek. Benkő Károly Agról-szegről rokonom. Nemré­giben valami ostoba pletyka miatt megorroltunk egymásra, és azóta csak egy kimért fejbiccentéssel vesszük tudomásul alkalmi talál­kozásainkat. Legutóbb ilyen alkalmi összejö­vetel történt a kórházban, ahol Etus asszonytársam fiúgyermeknek adott életet. Alighogy átnyújtod tam a csokrot, Imi néni toppant be a szobába, szintúgy csokorral a kezében, Etust megcsókolta, ne­kem kezet adott. Bosszantott a do­log, de hamar túltettem rajta. Néhány pillanatig kínos csend következett, én a betegágy egyik oldalán, ő a másiknál. Ez a feszült ség mindaddig tartott, amíg ba­rátnőnk meg nem szólalt: — Köszönöm a virágot, de a ki­csiben nincs örömöm — mondta Etus savanykás ízzel a hangjában, aztán kelletlen mozdulattal csen­getett, mire a nővérke a bepólyált kisdeddel megjelent a szobában. Nézzétek meg jól a babucit, orra normális, szeme az én szemem, aj­ka az apjáé, de a színe mint a pa­latábla. Félek, Berti jeleneteket fog csinálni. Imi néni viszkető állát megva­karta, neki is feltűnt a csecsemő túlárnyazott sötét színe, és ekkor a balsejtelem óvatosságával sas­szemét felém hunyorftotta. Szája grimaszba rándult, mintha forró pecsétviasz csöppent volna az élet viharáról megedzett ajkára. Közben a nővérke kiment a gye­rekkel. Berti alkalmasint a cigány­­kérdés rendezésével kapcsolatos tanácskozáson vett részt a Tátrá­ban, az örvendetes eseményt meg­táviratozták neki, és megérkezése minden percben várható volt. Egyébként Berti szegről-végről szintúgy rokonom, szerintem egy­általán nem mondható veszélyes férjnek, aki a gyermek palatábla Sok a magányos ember Olvasom az újságban, hogy milyen tömegsi­kere van a lapok ismerkedési rovatainak. Hosz­­szú évekig nem sejtettük, s lám, egyszerre ki­derült; társadalmunkban jelentős számú ma­gányos ember él. Zöldruhás erdészekt akik nap ról napra a rengeteget járják, falun élő taní­tónők, sőt orvosok, mérnökök és mesterembe rek. Nyugdíjasok, csinos betétkönyúekkel. Csa­lódott özvegyek, reménykedő szívvel. Aztán autóval, saját házzal, kerttel, motorcsónakkal, deli termettel, szép lélekkel és megnyerő mo sollyal rendelkezők. Egy közös tulajdonságuk van: nincs élettársuk. Ez úton keresnek hát egy szép, okos, őszinte, jószívű, becsületes, dolgos, absztinent és így tovább ... valakit. „A gránát­­virág halkan virágzik“ jeligére. Mindezt az íróasztal mellett ülve olvasom, az asztalon egy üveg tizenkettes sör, mert hőség van és a szomjúság a szobában is gyötri az embert. Feleségem sétálni ment a gyerekkel. Üres a lakás. Most én is magányos vagyok. Csak az írógép néz '■ám, szélesen mosolyogva fehér csontbillentyűivel. És olvasom alább, hogy az ilyen pár után vágyódó, magányos embereknek jelvényeket kel­lene kiosztani. Ízléses és nem hivalkodó, apró jelvényeket, melyeket bal oldalon, a szív felett kellene hordani, s melyről a magányos embe rek azonnal felismernék sorstársaikat, lelki ro konaikat. Felismernék és szóba elegyednének — a jelvény feljogosítaná őket egymás kötetlen megszólítására —, kinyújtanák egymás felé a lélek tapogatózó karjait, s talán sikerülne meg­szorítaniuk egy rókán kezet, egy melegségre vágyó lélek jobbját, megszorítani és megtartó ni. S a kicsi jelvény révén, állítja az ötlet gazdája, egyre csökkene a magányosok szá ma, mert meglepő biztonsággal megtalálnák egymást, hiszen minden társaságban, utazás közben, vagy az országos konferenciákon és színházak előcsarnokaiban csak ezt keresnék .. Az ötlet elgondolkoztatott. Megértem én a társtalanokat, akik nem találnak rokonlélekre szőkébb környezetükben. Nehézségeik jellegét is értem. A zárkózott ember, aki a társasá­got nem kedveli, néha valóban nagyon egye­dül marad. Ittam a sörből és erősen töprengeni kezdtem azon, hogy hogyan is lenne azokkal a jelvényekkel... S akkor az történt, hogy a meleg és a sör hatására egyszerre csak mel­lemre csuklóit a fejem és a szemem lehúnyó dott, de azért, érdekes módon, tovább láttam, valahogy a lelki szemeimmel láttam tovább Es a lelki szemeim előtt képek és események sorozata indult meg, mintegy víziószerűen, de élesen, hogy biztosan követhettem a fejlemé nyékét. Es úgy volt, hogy jelvényeket kaptak a ma gúnyos emberek. Apró. zománcozott jelvényt kaptak, égő piros szív vált rajta, melyen há­rom kristálytiszta nehéz könnycsepp gördült alá. S a szívnek két karja volt, melyeket szé les mozdulattal ölelésre tárt, mintha magához ölelné az egész világot. A tdrstalanok kérvé­nyezték a jelvényt, a kérvényhez hatóságilag lepecsételt .jnagányossági bizonylatot" és or­vosi bizonyítványt csatoltak. Mindezek mellett még „társialansáqt vizsgát“ kellett tenniük. A kávéházakban és parkokban, futballmecs­­cseken és filmszínházakban megjelentek — szívük felett a maaányossáqi jelvénnyel — a társtalan emberek Egymáshoz léptek, beszél­getni kezdtek, bizonyos udvariassági tíz perc elteltével már a kézszorongatásnál tartottak és a férfi, a nő fülét érintve ajkával, suttogta el a magányos élet pokolt keserveit. S a nő ragyogó szemmel suttogta vissza, hoqy nagyon Is érti az egészet és rúzsnyomokat hagyott a férfi fülén. Ligeti padokon és eszpresszókban elegáns nők ültek, mellükön a kezét esengve kitáró, könnyező, piros szívvel. A korzón, csakúgy, mint elhagyott erdei ös­vényeken, fiatal férfiak cserkésztek, ugyan­ilyen bánatos szívvel, jelezve, magányosságu­kat. Egy ideig — talán két hétig — nem is volt semmi baj. Akkor azonban feltűnt, hogy hiába ismerik fel egymást a társtalan emberek, számuk nem­hogy egyre fogyna, de valahogy növekszik. Amerre csak ellátott a szem, mindenütt ma­gányos emberek álltak, ültek, söröztek és né­zelődtek, még a strandokat is elfoglalták és úszónadrágjukon hordták jelvényüket. Erre már kitört a botrány. Kiderült, hogy a jelvények megszerzése és kiosztása körül ször­nyű és felháborító visszaélések történnek. Az emberek, a magányossági bizonylat megszerzé­se érdekében lepénzelték a nemzeti bizottság dolgozóit és soron kívül, minimális idő alatt tesznek társtalansdgi vizsqát. Egyes nemzeti bizottságok sokqyerekes családapáknak és csa-. ládanyáknak is adtak jelvényeket, miután jó • összeköttetéssel rendelkeztek. A zománcozott piros szív körüli korrupciótól visszhangzott minden. H

Next

/
Thumbnails
Contents