A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-08-21 / 34. szám
Egy társaságban, amelyben az eperjesi Biss Éva festőművésznő is jelen volt, Szinyei Merse Pált emlegettük. Ekkor legnagyobb meglepetésünkre Éva egészen közelünkbe hozta Jernyét, és magát a nagy mestert, Szinyei Merse Pált:- Néhány évvel ezelőtt a Szvinyka patak partján jártam. Festeni voltam arra. Ahol leállítottam az állványomat, egy pásztor legeltette a nyáját. Amint észrevette, hogy festek, hozzám jött. Bizony van erre - mondta, sok olyan hely, amely szebb mint a maga választotta. Sőt olyat is tudok, melyet a nagy festő, Szinyei Merse Pál is megfestett. Az öreg pásztorember Szinyeinek volt valamikor kocsisa, együtt járta gazdájával a jer* nyei határt, Valahányszor a mester iernyén tartózkodott, ő volt a famulusa s ahogy büszkén vallotta: „hát bizony festettük a képeket Szinyei úrral". Igen, hát ez volt tulajdonképpeni oka, hogy egy februári hajnalon gépkocsival útra keltem iernyére, tisztelegni a mester sírja előtt. A legnagyobb viharban kaptattunk felfelé a Branyiszkói hágó szerpentinjén, melynek északra eső vége Siroka felé ereszkedve, a Tarca völ* ?yébe vezet és onnan már csak egy ugrás a zvinyka patak völgye és Jernye. Engedjék azonban meg, hogy a Braniszkói hágó csúcsán egy pillanatra megálljunk. Tekintsünk csak le a mélybe. Számba venném a huszonkét kanyart. Mert történelmi hely ez. Több mint száz esztendőnek előtte, az 1848-as forradalomban nagy csata dúlt itt, amely végül is a forradalmi zászló győzelmét hozta. Ki ne emlékezne a régi elbeszélésekre, melynek egyik daliás alakjává vált a Sibri-huszárok Csősz bácsija, aki egy tucatnyi bajtársóval itt rohamozta meg a császáriak egyik hadállását. Coronldes mérnökre, aki szerszámait a forradalom idejére félretette, eszét, szivét, kardját a nagy ügy szolgálatába állította. Braniszkót megrohamozni, - ha jól tudom, Görgey mondta ezeket a szavakat - ezekben az időkben annyit jelentett, mint a bikát szarván ragadni. És hadd emlékezzek meg, ha már e történelmi napokat idézem, e történelmi helyen Pető Vilmosról, a rohamot vezető parancsnokról és katonáiról, akik közel 120 esztendeje egy havat hordó februári napon kanyarról kanyarra, huszonkét csatában verték ki állásaikból a császári vasasokat. Jernyére érkezve első utam a temetőbe, Szinyei Merse Pál sírjához vezetett. A temetőőr kísért ki odáig. Fenyőfák négyszögében, vagy másfél méteres fakereszt alatt, fiaitól és apjától körbevéve nyugszik a nagy mester. A temetőőr, foglalkozására nézve útkaparó, jól emlékszik még arra a bizonyos februári délelőttre - mennyi ideje is annak? - 46 éve - amikor ennek a temetőnek a földjébe helyezték Szinyei Mersét. Ministráns volt a temetésen. Erről a napról Így beszél Vachovsky Jakab temetőőr:- Kegyetlen téli nap voK. A szél csak úgy hordta a havat. Gyerek voltam még s ministrásként én is itt voltam a temetőben, a tömjénezőt vittem. A jernyeiek nagyon szerették Szinyeit. Apám, meg a barátai is mindig úgy emlegették, hogy nagyon magába zárkózott, de jó ember volt. Nem volt a faluban olyan, aki ne szerette volna. Itt a faluban csak a felesége volt hozzá hűtlen, három gyerekkel otthagyta, hogy a Ghillányi báró asszonya legyen. Vachovsky Jakab ma hatvanéves. Akkor még gyerekember volt, de jól Ismerte a határt járó Szinyeit, sokszor követte pajtásaival. A szakállas festő ilyenkor gyakran csúsztatott egy-egy krajcárt a gyerekek markába, cukorkára valónak. A temetőőr kalauzként mellettem tapossa az utat. Először az ősrégi ezüsttornyú hófehér templomba látogattunk el, ahol a márványtáblába vésett arany betűk hirdetik. „In memóriám familiae Merse de Szinyei". Ezek a sorok hirdetik a kései utódok számára, hogy itt a faluban élt, dolgozott, alkotott, élete végén keserű magányra kárhotatva a Szinyei család neves festőművész tagja, s ott kint fekszik a kis falu temetőjében s sírját — ahogy ő parancsolta utolsó szavaival -, csak egyszerű fakereszt jelzi. Egyszerű, csendes embernek ismerték itt a faluban őt. A 85. óv felé ballagó Kővári Kollár Mihály, aki 42 évig volt a falunak igazgató-tanítója s 1905-ben kezdte a gyermekek oktatását, ottlétemkor Így emlékezett visz* sza:- Még fiatal tanító koromban többször találkoztam vele. Csöndes, magába zárkózott ember volt Itt a faluban mindenki tisztelte és mindenki szerette. Velem szemben megtartotta a „három lépésnyi távolságot" - igaz, túl fiatal voltam, meg nem voltam falubeli. Szinyei Merse Pál sírkeresztje Járom a kis falut, a mezőt, a horhosokat, felkúszom a domb tetejére és találkozom azokkal a helyekkel, amelyeket már régebbről, a nagy festő vásznairól ismertem. Jártam a Szvinyka patak partján, amelyet Szinyei annyira s'zeretett. Megcsodáltam a templom és a kastély körül magasba törő, immár háromszáz éves hársat Bekopogtattam Sztankóékhoz, az öreg Ondrej bácsihoz és feleségéhez, Anna nénihez, Melecky Pál lányához. A férfi és a nő is rég túljutottak már a hetvenen, de szívesen emlékeznek Szinyei Mersére, a festőre. Hát hogyisne, hiszen szomszédok voltak. - Mintha minap lett csak volna - mondja Anna néni - amikor Szinyei félvak szakácsnője már ötödször elégette a kenyeret, az úr nagy sebbellobbal rohant hozzánk, hogy „Gyere csak, Anicska, hozzám kenyeret sütni I" - mondta s attól fogva én lettem gondozója konyhában, lakásban. Persze, felemlítettem a hires Szent Antal festményt is, melyet nem szívesen, apja egyenes követelésére festett meg Szinyei. Talán valami maró gúny, csúfondáros szókimondás vágya tölthette el, hogy az alkotás modeiljéül a héthatárban jólismert és nem éppen kellemes hirű, Kellemes nevű vadőrüket választotta. Még ma sem szeretnek erről a képről beszélni Jernyén. Anna néni azonban megvédi a festőt.- Hát, édes jó istenkém, valami mintát csak kellett választania az úrnak. Hát vajon én le tudnám-e magát festeni, ha nem látom? Ugye, nem. Hát valakiről azt a Szentantalkát csak meg kellett festenie, nos hát ő, istenem, a szélcsap, szoknyavadász és hamisságáról hires Kellemest választotta. No és? Jól tette. Anna néni, miközben Szinyei festő mivoltát emlegeti, mindig hozzáteszi ezt á szócskát, hogy „ruíny maliar", amivel a művész szó helyett az öregasszony öntudatlanul is bizonyos tiszteletbeli jelzőt kíván használni Szinyei mester neve mellé, Így, ezzel a szóval emeli őt művészi rangra. Kérdezgetem az öreg nénit, mit tudna még mondani róla. Büszkén válaszol, szinte gondolkodás nélkül röppennek az ajkáról a szavak.- Sose felejtem el azt a vasárnapot, amikor egyszer a templomból jöttünk ki. Lány voltam még akkor. Itt, a hárs előtt mentünk el, amikor Szinyei megállított bennünket. Itt a palánk, a kerítés mellett. Itt nil - És Anna néni megmutatja a nagy esemény színhelyét. - Nocsak, álljatok meg egy pillanatra - mondta Szinyei. Kezében ceruza volt vagy valami szénféle, ölében egy nagy árkus papir. - Álljatok csak megl - Megálltunk, ő meg lerajzolt bennünket. Aztán megmutatta nekünk. Elkérni nem mertük, pedig jó lenne, ha ma az a kép meglenne I Azt mondják, igen nagy művész lett. Nagyrabecsülik a képeit, mindent, amit csak píngált. Sok pénzt érhetne az a kép, ha meglenne? Mit gondol? Egy pillanatnyi csönd után Anna néni Így folytatta :- Hát igen, Szinyei elment, igaz, nem messze, csak ide a falu szélére, a temetőbe. Halálával a háza is üresen maradt. Az idő telt - múlt, a festőház is összedőlt. Búcsúzom, aztán újra a falut járom. Keresem az öreg embereket, mit tudnának még mondani Szinyeiröl. így tudom meg, hogy a mester nagyon szeretett és nagyon jól tudott főzni. A gulyás volt a specialitása. Azt is emlegetik még a faluban, hogy miután felesége elhagyta, a három gyerekkel magára maradt Ha a felesége átáthajtott Jernyére a gyerekeket megnézni Friesből, az új férjétől, Ghillányi bárótól, Szinyei a pincébe szaladt és ott bújt meg, nem akart a lilaruhás nővel találkozni a tragédia után soha többé. Érzékeny ember volt, és az élet sok-sok megpróbáltatáso magába zárkózottá, csendesbús emberré tette. Behorpadt sírjára gondolok, melyet felkerestem és valami furcsa, szorongó érzés fog el. Milyen hálátlan is az utókori Ott fekszik Jemyén, elhagyatottan...- Bizony elhagyatott - mondta az öreg nyugdíjas tanító, Ebben a dologban én nem intézkedhetem, nem bízták rám a sir gondozását... Búcsúzom Jernyétől, s talán a mester nem haragszik meg érte, ha mély tisztelettel saját szavaival köszöntőm, ahogy ő köszöntötte azokat, akiket szeretett, Így sárosiasan: Szervusz, braciskul ,. . Nagy Jenő SZINYEI MERSE PÁL Az öreg Sztankó néni Kővári Kollár Mihály nyugdíjas tanító
