A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-08-07 / 32. szám
Babits Mihály: Játszottam a kezével Még most is látom a kezét hogy ágazott az ujja szét, oly szelíden, mint ágtól ág vagy halkan elvál öt barát, kik válton is segítgetik egymást egy messze életig. Még egyre látom csöpp kezét: úgy dolgozott, mint csöppke gép a hímzőtűvel vánkosán: tündérfogócska - igazán — s hogy gyenge ujját meg ne szúrja, arany gyűszűt viselt az ujja. Ó álmodom már csöpp kezét kerek a halma, völgye szép: a völgye selyem, halma bársony: ó arany á^nak arany ize, Ott jártak szomjas ajkaim: arany homokon beduin. Nem vágy, nem álom. hanem emlék: jaj milyen rég volt az a nemrég! Tíz gyenge ága nyúlt felém és én ízenkint tördelém: ó arany ágnak arany íze, arany fa arany ízű méze! van. Szél ellenében orrára fekszik a gép, ritkás felhőgömolyagba zuhanunk; a szárnyak reszketve közelítenek a föld felé. Az az érzésem, hogy leszakadnak a gép törzséről, hullámok vernek a levegőbe, táncolni, mozogni kezd alföld is ... Nagyokat zökkenünk és pillanatra emelkedünk, széttárt karú ugrás a kínálkozó hullámokba... Hullámzik alattunk a föld. már arcomon érzem a lapulevelek, füvek, tövisek durva ütését... Ilyen ostobában nem pusztulhat el egy földre hulló rög sem ... A mulatságokat még nem mondtam el, még nem fejeztem be... A demokraták báljából utcára verődtem egy falka legénnyel. Hangoskodtunk, kiabáltunk, rlkoltoztunk Árnyékunk idétlenül himbálódzik a lámpák alatt. Félúton vagyunk a józánság és részegség között. Buta. ostoba tántorgás ez, mégis éber, figyelő. A mozdulatokat nem lehet rendszerezni, semmi sem szabályos . .. Hajlott hátú farkas kezében korsó himbálódzik, amit kiszámíthatatlan időközökben a vállára fordít és tölt. Zsarunak szólítjuk a korsós fiút. Ez a csűfneve. Egv évvel ezelőtt átszökött Magyarországra. rendőrnek jelentkezett. Nem vették fel. Idegen állampolgár, mondták neki és hazaküldték. Előbb csendőr, aztán „zsaru“ lett a neve. Zsaru jó fiú, mindenkinek tölt. Érthetetlen szavakat hadar, ha iszik, gyorsan beszél és alig érteni egy-egv szavát. Zsaru nagylelkű, az utca kövére csorog az ital ... — Magyar vagy? — Magvar! — Nem sajnálom, tőled nem sajnálom... — Magyar vagy? — Lassabban beszélj... — Nem sajnálom, tőled sem sajnálom — dói bálta sebesen egymáshoz a szavakat. Iszunk és tovább sodródunk. Zsaru bádogpohárba tölt, ezt hordja magával a pincékbe és a bálokba Is. „Fogságban ebből ettük a levest, nem hagyom el“ — magyarázza röhögve. Megállunk és iszunk. Ez a két mozdulat Ismétlődik. Az ivás szünetéiben a kockaköveken rugdossuk a poharat. Ha csak a hangunkat hallaná valaki, megrémülne: röhögve hajlongó borzas fejek között valami csörögve verődik. A kommunisták mulatságában még jőval éjfél Hát a köröm, a kis köröm! Mennyi szépség, mily öröm: üveges kép selyemkeretbe, melyre a hajnal van lefestve vagy piros ablak méla esten vagy rózsaarc egy gyenge testen. Mert tündértest a pici kéz mely rózsás-meztelen igéz s a hely, hol összeomlik ága mint csöpp csípő hajlása, drága vagy ujja láb és íze térd s akkor hogy arca hol? ne kérdd, mert tündértest a kicsi kéz mely arca nélkül is egész. Még egyre álmodom vele: ó hogy oly messze közele s hogy minden e világon itt furcsa szíriekbe ütközik! Csak egyszer lenne még enyém s kedvemre csókkal önteném, szívesen halnék azután, nagyobb örömmel ontanám kis ujjáért a csobogó vért, mint száz királyért, lobogóért! után is tombol a hangulat. A bejáratnál álarcos tengerész állja utunkat. — Igazolványt — mondaná erélyesen, de esetlenül fordul a nyelve. Zsaru magasra emeli a korsót, tovább jutunk. A korsó és az italósüveg itt most jelkép. Az ivás íratlan törvény: vigasztaló, mulatságokon és mulatságokon kívül. Olyan, mint a repülőszárnyak reszkető zuhanása. Hullámzik, mozog a föld, táncol a látóhatár, a pincék, a báltermek ... Semminek sincs állandó helye ... A parasztházak konyháiban készen, töltve áll a butélia. Ha vendég nyit ajtót, sietős mozdulattal kapnak az üveg után. Isznak a vendéggel, isznak nélküle is. Borral kezdődik a nap, éhgyomorra, nagy pohárral. A félelem, a bizonytalanság csak így tompul el: az ivás félelem orvossága, jobbat nem tud senki. Hordókból pocsékolják, vizes kancsókból öntögetik. Nem számolják sem a literek, se a hordók számát. „Az a mienk, amit megiszunk“, ez most a napi köszöntő. Bőven termett, ürügy és ok van a részegségre. A részegség most olyan állapot, mint a halotti torok szótlansága. Ez az egyetlen megvalósítható elhatározás. Akarat sem kell hozzá, megtiltani sem lehet, mint a nótákat... A tehetetlenség legalább elfoglaltságot talál. Százötven méter magasan repülünk. A fák teteje mozdulatlannak tűnik, de a levegő még itt alacsonyabban sem nyugodt. Emelkedünk és nagyokat zökkenünk. Akárha göröngyökön bukdácsolnánk. Látom, vagy képzelem? A föld megsüllyedt, s az utak fennakadtak a fák koronájában és a bokrok szélein. „Szövevény“, formálom szavakká, amit látok, szövevény, amelynek szálai között alaktalan testek közelednek és távolodnak egymástól. En is belesodródtam az ivás örvényébe. Minden este ittunk. Előbb bort. majd pálinkát, aztán fordítunk, a sorrenden. Az esték és éjszakák egyetlen programja az ivás. Vasárnaponként borkóstolóba járunk pincéről pincére. Ostoba tréfákat űzünk: a legrészegebbeket ravatalra fektetve visszük hazáig. Az ablak alá teszszük és halottbűcsúztató zsoltárokat éneklünk a feje fölött. Aztán sorsára hagyjuk. Részeg állapotunkban szeretnénk valamit megtorolni, valami bátorító dolgot elkövetni. Ejfél után a temetőbe rándulunk és kiásott, sírgödrök után kutatunk. Beleugrálunk a gödrökbe, és méricskéljük, kinek meddig ér, artikulátlanul ordítozunk, összefüggéstelenül akár a pusztai sakálok. Ha ez nincs, ravatalt lopunk, vagy koporsóba fektetjük egymást. Boros állapotunkban lányokat cserélgetünk. Hordó borokért adunk és veszünk egy-egy szerelmet. Itt a bálban is táncolnak ketten, a múlt vasárnap szeretőt cseréltek. A lányok még nem tudnak az adásvételről. Hordók tetején ültünk, számszerint tizenegyen, s az alku pecsétjeként vért csepegtettünk egy pohárba. Halálos komolyan csinálunk mindent, tragikusnak, komornak érezzük a világ nagy bolondságait is. A bálteremnek pálinka és borszaga van. A dobogón orosz frontdalokat játszik a zenekar. Mást alig hallani. Szokatlan muzsika, új a harmonika; szaxofon, a dob egyszerűen kibővíti a cigánvmuzsikát. így hangosabb. Nincs itt szabály, nincsenek külön vonalak. Senki sem tart rá igényt. Az asztalok alatt korsók dülöngélnek egymáshoz, az emberi fejek és karok pedig összekuszálódnak. mint a szélborzolta rétifű. A kommunisták álarcosbált rendeztek. Elég volt egyszer meghirdetni: erre is rákaptak, mint két utcával feljebb a hölgyválaszra. Előbb divat, aztán szokás lett. A bortól hangos zsívajgás álarcot ölt. A százfelől összesereglett mulatónép takarja magát. Tetszik az új játék, már törvénye is van. A süldőlányok vénasszonynak, az idősebbek puskás rablónak, a frontot járt legények pedig tengerésznek öltöznek. Pompás maskarádé. Olyan, mint egy mese. Igaz mese, csak mire elhinném, elmozdul helyéről a bálterem. Fekete köpenyes alak állt meg előttem és táncba hívott. Karomnál fogva vezet az asztalsorok között. Djjainak tapintása erős. férfikézre valló határozottsággal betuszkol a táncolók közé. Fején széleskarimájú kalap, arcára a halál maszkja simul Megborzongok Sokat ittam már, arcok, alakok, maszkok egybefolynak előttem Ingerít a talpig fekete ismeretlen táncos Mérges mozdulattal szabadulni szeretnék tőle. még jobban hozzám bújik Folytatjuk 13
