A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-08-07 / 32. szám
Szél A kötetben 14 szlovákiai magyar költő 133 verse sorakozik fel. A gyűjtemény válogatója és kiadói szerkesztője Roncsol László még az előkészületek Idején az Oj Szó hasábjain úgy összegezte az antológia célját: „... legértékesebb alkotásokat jelsorakoztatni s az egyéniségek színein túl az egészen a szlovákiai magyar Urát mint egységet, mint kolektív vívmányt, egy kis emberi közösség tudatos művészi megnyilatkozását ...Ügy tükrözi majd a jelent, hogy egy kicstt a jövőbe is mutat, az eddig elért legmagasabb művészi szinten mondja el mindazt, amit rólunk el kell mondania“. Hasznos vállalkozás, biztató Ígéretek. Nem csoda, hogy a kötetet kíváncsian vesszük kézbe. És azzal az Igénnyel, hogy az ígéretek valóra váltását kérjük rajta számon. Mindenekelőtt a hitelt, minden valamire való alkotás legelső s talán legfontosabb Ismérvét keressük benne. Ez esetben Dedig többszörös hitelt várunk: az egyes költők hiteles bemutatását és a válőgató azonosuló megmérni is tüdő munkájának hiteles kézjegyét Mert hisz egy antológi'nak — ha határozott célra tör, ha valamilyen szükséges feladatot vállal — bizonyos önálló egységet is kell alkotnia, amit a válogató átérző képessége és ízlése hoz létre. Olyan egységet, persze, amely ösztönösen és tudatosan is követi anyaga belső törvényeit, tartozékait. Illyés Gyula idézi és kommentálja egyik tanulmányában Babitsnak ezt a tréfásan tömör versdefinícióját: Minden vers három részből áll, úgymint: a címéből, a törzséből és az aláírásból". Más szavakra fordítva: a cím a tartalmat a törzs a formát, az aláírás a hitelt jelenti. a. Nos, a „Szélkiáltó“ című antológia a maga keretei között általában értő és találó képet mutat fel abból, amit költészetünk eddig kiérlelt. A lírát alapjában szervesen költészetünk belső életelvéből és fejlődéséből igyekszik kibontani. S ezzel az egyes «gyén! képek hitelességén túl az antológia mint mű magának is hitelt nyert, összeállítása — a rostálást és az elrendezést illetően — néhány részletvonatkozásban megkérdőjelezhető, de ezt jóval felülmúlja az az alapvető erénye és érdeme, hogy a válogatás elevenen ad fel Igen élő kérdéseket a mának és a jövőnek, fgy a „Szélkiáltó olyan közvetítő állomás is amely a további út felé irányítja a figyelmet. Ez pedig abból ered, hogy az antológia túlnyomórészt az utóbbi 6—8 év költészeti anyagából épül fel, annak az időszaknak a terméséből. amelyben költészetünk személyibbé vált. így természetszerűleg adódott, hogy a minőségi Igény, a szűrés főleg ezeknek az éveknek a verseiben^ talált lírát. Ennek következtében a „Szélkiáltó elsősorban in médiás rés költészetünk mai világába és mozgásába visz be. Szinte tetten éri azt. Rokonszenves vonása a kötetnek — s hozzátartozik az elmondottakhoz - hogy címében Is igazodik anyagához, amikor a hivatalosan hangzó „antológia“ helyett Ozsvald Árpád egyik verseimét kölcsönvéve a „Szélkiáltó“ címét tűzte élre, s fgv mintegy költői oldalról közelíti meg a tartalom kifejezését. S talán a lírai atapielleg némi előlegezését Is vehetjük belőle: „Vihar jöttén, amikor a fák /meghajolnak térdbe, jellegtornyok inognak!, csak a szélkiáltó futkos a kihalt mezőkön ijedt szemét felveti az égre. !A réti madarak már mind elültek,) a szélkiáltó hova menekülhet?j Vadvizek hátán végigver a zápor . . * A ml tájainkon a szélkiáltó madár emlékét főleg árván és fájdalmasai! csengő hangja őrzi, mint Ozsvald fenti verssoraiban Is. Mintha ez a ritkán látható vándormal<é kiáltó dár másfajta, a fuvolaszóhoz hasonló hívogató trillázását nem nekünk tartogatná. A szimbólom: a szélkiáltó magányos jelenléte a viharban vagy a kihaló éjszakában a magyar líra egyik mindenkori alapvonását, fő jellegét sugallja. A valóságnak: mozgásnak, időnek, térnek borzongató élményű személyi megélésére hangolja fel lelkünket. Ugyanakkor a „Szélkiáltó“ törzsében, a testet öltött formában másfajta dallamtípus Is hangzik, összeálítója bizonyos nyomatékkai (viszonylag elég nagy helyen] juttatja benne érvényre a kötet alaphangjától elütő ellenpontot, Sajnos azonban egy másik, főleg költészetünk előkorszakából ismett szólam elkerülte szerkesztői figyelmét (vagy nem tartotta méltónak arra, hogy a „Szélkiáltó“ zenéjében felhangozzék?). E megjegyzéseimhez a későbbiekben szeretnék visszatérni. Előbb lássuk a törzset a maga egészében. Alapjában két fő vonulat — a háború utáni első költői nemzedéké és a kíjtet legfiatalabbjaié, a ma harmincéveseké — rajzolódik ki rajta. Köztük helyezkednek el az időben is köztük jelentkezett nevek“ Farkas és Veres és a maguk intim hangolású verseivel, Rácz és Ozsvald költészete. Az utóbbi költői világa azonban szorosan — mlndannyluk közül a legszorosabban — az első vonulatéhoz kapcsolódik. A kötetben rendezői, elvként nem az antológiáknál általában szokásos időrendi besorolás érvényesül, hanem az alfabétikus sorrend, minek következtében a két jellegzetes vonulat különös asszimetrikus képmozaikká növekedik. Az olvasói képzelet azonban, miután befogadta a „Szélkiáltó“ verseit, egyberakja magának a szétszórt vonulatokat; erre készteti a világosabb áttekinthetőség igénye, de végső soron maguk a versek, amelyek az elsőknél mással és másként terhesek, mint a kötet legfiatalabbjainál, Az elsők /Bábi. Dénes, Gyurcsó és a hozzájuk kapcsolható OzsvaldI mögött többkötetes munkásság múlt áll. S bár a „Szélkiáltó“ gyűjteményében javarészt újabb köteteikből válogatott verseikkel szerepelnek, bemutatásuk nem nélkülözheti s nem is nékülözi a szükséges „kitekintéseket“ fejlődésük összefüggéseire — a nyitányt mai művük elé. Ezen az egy-egy költő útját bevezető versek küzdések, kaoudöntögetések, sokszor görcsösen feszülő akarat és szenvedélv hangját elevenítik fel. Hon és hontalanság közötti nagyon válságos vergődések, szegényparaszti sorból a szellemi szférák felé törés kínjai, mély gyökerű szeretet, amely a költőket falusi és vidéki közösségükhöz fűzi — indulásukban ez a mag életereje, mellvel nekifeszül burkának, hogy világra törhessen. És ezek az indító erők érzelmi alapállássá rögzítődtek; belőlük bontakozik ki e költők mai, nagyobb és gondolati viszonylatokba ívelő költészete és — jellegzetesen — ismét feléjük hajlik vissza. Így mint mozgató, sarkaló erők mindenütt éreztetik Jelenlétüket: a költő a maga valóságos talajából indul nagyobb, átfogóbb útjaira és rakományával egvre oda tér vissza — Ozsvald egvik, a kötetben nem szereplő versével mondva — „mint a fecskék halk szavára a barna rögnek". Kötöttségük és ragaszkodásuk talajukhoz, a röghöz annyit ér. amennyire e legvökerezettség szorltóiból és melegéből rá tudnak eszméltetni egyetemes kínokra és távlatokra. Nem mondva csináltan. hanem belülről iövő érvénnyel. Szerves életű felszökeléssel. ahogv a fa nő fel a magból. Költőinknél a földközelség értéke és értelme /Dénes Ozsvald. Gyurcsó) vagy a gondolati és erkölcsi szenvedély lobogása fBábi) Jelent ilven érvényű növekedést, feltörést. Ez erősen gyökereikben élő költők kórusából elég bizarrul cseng ki a dallamttpus. amelyet az antológiában Monoszlóy M. Dezső versel képviselnek Mint amazoknak ellenpontja mutatkozik be: korszerű gondolati tematikával megtöltött verseit általában lebegő talafnélküliség és hideg, kombinatlv szerkesztésmód jellemzi. „Barlangietemben idegen könyvtár véqtelen sorú sora parancsol" — mondja a költő Is „Elidegenedés“ c. versében. Az átnyújtott közölnivaló nem fakad élő érzésvilágból. élménvfeleslegből. Ahol pedig valamilyen szenvedély felcsarödását várnánk, ott ennek rendkívül lefojtott groteszk mását találjuk csupán. E kétféle dallamttpus egyidejű hangzása a kérdések egész komplexumát Idézheti fel, amelyek lényegében két központi sarkalatos probléma: a már előbb is említett kötöttség és egyetemességl igény és a költészet és elidegenedés viszonya köré tömörülnek. Noha itt elsősorban költészetünknek a „Szélkiáltóbban bemutatott összképéből felvetődő nyílt kérdések közvetítését tekintem feladatomnak, a kötöttség és egyetemesség viszonyát illetően már tulajdonképpen fentebb állást is foglaltam annak hangsúlyozásával, hogy kötöttség és egyetemesség nem egymást kizáró, alternatívák, hanem egymást alátámasztó, kiegészítő mozzanatok. Eszerint pedig költészet nehezén képzelhető el valamilyen kötöttség nélkül, értsd anélkül, hogy a költőnek honos területe, saját világa ne legyen — ilyen vagy olyan, csak a maga lélegzetével éltesse és a maga tüzével fűtse át. Ennélfogva nem hiszen — s ezzel már a másik kérdéscsoportot: költészet és elidegenedés viszonyát érintem — hogy az elidegenedettség mint olyan egymagában költészethordoző forrás lehet. Hisz a költészet és általában a művészet lénvegileg az elidegenedés ellenlábasa és az elidegenedéssel küzdő ember mentsvára, tápja, reménye, záloga. A nagy kérdés: a küzdelem módja ma még e. művészetek megoldásra váró. nyitott problémája. v A „Szélkiáltóbban Bábi, Dénes, Ozsvald főleg az el nem idegeneden ember egészséges életérzésén keresztel vetítik ki az elidegenedés kísérletét. Monoszíóy első személyben szólva is tulajdonképpen személytelenül, valami guignoljátékhoz hasonlóan állítja' fel az elidegenedés jeleit. Megint másfajta viszony* tükröz versében a fiatalok közül Tőzsér, aki nagy hevülettel kever ki palettáján egy torzítőn ellentétes elemekből elképzelt létformát. Kísérletezések, próbálkozások, keresések. Van bennük valami a mágikus szellemidéző tánc kábulatából. És annak veszélyéből is, hogy mechanikus forgásba fulladhatnak. A költészet jó szellemét nyilván csak egy új teljesség magját viselő feszülés kelti majd életre. A sok kérdés után hadd kerüljön most sor a „Szélkiáltóbból hiányolt dolgokra is. A több dallamra szerkesztett antológia nem vette be magába azt a szólamot, amelyet izzó tetterő és tetrekészség gyűjt a költő szívében. Ez (a magyar lírától egyébként nem idegen daliami az ötvenes években a szocialista országokban, sajnos, mindenütt annyira sablonos énekelgetéssé merevedett, hogy ma már akkor sem halljuk lírának, amikor tisztán önmagát megvalósítón hangzik fel az énekes ajkán. A mi költészetünkben így: az egyéniségére szabottan Gyurcsó István néhány régi versében hallik. Ha ma talán túl egyszerűnek, problémátlannak tűnik. Is azt hiszem, a tettnek és a tényes valóságnak ezt az áhitatos dalát azért nem tekinthetjük alapadt forrásnak, hisz a múltban is a történelem vágta csapásokon, megtorpanásokon túl újból és újból megeredt. Sajnos, a kötetben mozaikszerűen elszórt második vonulat ismertetésére már kevés hely marad. A „Szélkiáltó“ legfiatalabb költői fCselényt; Gál, Zs. Nagy, Tőzsér, Tóthi általában oldottabb. görcstelenebb lélegzetvételt éreztetnek ott, ahol — akárcsak Idősebb társiak — gyökereznek. Magatartásuk következtesebb, alanyi, szubjektív. Ugyanakkor velük egy új líratermő szenvedély vonul be költészetünkbe, amit talán érzékelni vagy költői antropogenezlsnek lehetne nevezni: az ősforrások sejtelmesen homályos vidékei kötik le figyelmüket vagy kínokban fordulnak feléjük fCselényi, Tőzsér. Zs. Nagyi, hogv önmaguk s az emberi megnyilvánulások eredetét, mindennek kezdetét „utolérve“ próbálják felépíteni vágyaik, eszményeik világát, A „Szélkiáltó“ feifigveltető képet mutat arról, amit a mi fiatal, még nem is egészen húszéves költészetünk hordoz, őriz és. keres. S ha ebben a mi sajátos összetételű (s bizonyára még sok kifejtésre váró réteget rejtői talajunkban az idősebbek világuk őrzésében s a terhek hordozásában vállalják a nagyobb részt, a második vonulat fiatalabbjaira a keresés szüksége és súlya nehezedik — s ennek felelőssége is vár ráiuk. FUKARI VALERIA
