A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-08-07 / 32. szám
A CrhöS — Menyasszony, szép menyasszony =- hajtogatja az anyja —, Krisztus menyasszonya. — Halkan mondta, erőtlenül, mégis az idegek végéig hasított a szava. Rémítőbb volt a sikoltozásnál. Tanácstalanul állták körül, azt hitték, megzavarodott. — Szép esküvő — ismételgette — ártatlan volt. A vigasztalódás hajszálereit kereste még akkor is. A tisztaság, lányának érintetlensége mécsesként lobogott e nagy szomorúság közepén. Talpig fehérbe öltöztették Béréi Erzsit. A gyászolók feketeségében olyannak tűnt, mint havas mezőség darabja, amelyen még sohasem taposott emberi láb. Minden halállal megszűnik egy hajszálösvény. A test sejtekké porlad. Föld lesz belőle, fa, virág, levegő, napfény, és emlék. Mások sorsának keresztezője és Izgató árnyéka. A fiatal holtak nem távolodnak messzire. A Béréi családban Erzsi volt a harmadik tört virág. Anyja testvére, született Zsigái Borbála, negyedszázadot sem élt. Gyerek maradt utána, Anna, az meg tizenhatéves korában ment el. A nagyszoba fala tele van aggatva fényképekkel. Tucatnyi felvétel három mosolygós arcról. Évenként Járt hozzájuk a fényképész mintha érezték volna a közeli halált. Fehérbe öltöztek és mosolyogtak, ez volt a család színe, a fehér. Így öltöztek életükben és halálukban is. Valamikor régen megrepedt a nagyszoba homlokfala, alámosta az eső. Hiába festették újra, előttünk egy földszínü ér. Egy idő óta mosolygós képekkel próbálták takarni a vakolat hasadékát. A fiatal halottak nem távolodnak messzire. Széles országút felett repülünk, A nagy mezőségnek ez az egyetlen útja. Nemrég építették újjá, lenyesték a régi kanyarokat, elhordták a homokdombokat, s ha rásüt a nap. keletneknyujjatnak ezüstcsík éri az ég alját. Szeretném tudni, mit gondol magában a repülős? Mit érez. mikor e táj felett szálldos? Nem itt nőtt. legfeljebb megszokta. Erről még sohasem beszélt. Vajon eltud-e szakadni a földtől, saját gyermekkorától? Mindenki hord magában egy tájat, egy utat, fát. egy folyót.. . Hogy is van ez? Meddig hordjuk az első. a második, a harmadik tíz esztendő élményeit? Mikor kopik el az első öröm. vagy az első megaláztatás íze? Ezerszer fordul színéről fonákjára az élet mégis az első érintés, az első ütés emléke él tovább ... így ismétlődik az élet. igaz. de az Ismétlés is újrakezdésre csábít. — Leszállunk? — Nem — tiltakozom. Gúnyos mosoly rebben az arcára, s abban a pillanatban messze távolodik tőlem, mint az ég a földtől Orrára buktatja a gépet. Tudjam hogy a kezében tart, érezteti is velem. Nem haragszom, ebben a pillanatban neheztelni sem tudok rá. Nem veszek róla tudomást, a pilóta most nincs, csak képzelem, hogy itt ül mellettem. Ez most olyan, mint egy játék. Talált egy kisfiút, akit kedvére rémisztgethet. Játszunk. Csak túl komoly csintalankodás ez. Ormótlan a játékszer is. Mégis jő lenne szólni hozzá, ősszeillesztgetpi a gyermekláncfű szárait és 'mondani a versikét: mondani, folytatni ott, ahol valamikor abbagytuk. De a repülős most nincs, a föld van alattam meg a hasogató emlékek. Ezerkilcenszáznegyvenhét szeptemberében nem mentem Magyarországra. Hiába küldték a felszólításokat, hogy megkezdődött az Iskolai év, nem mentem. Féltem az úttól. Rémftő hírek keringtek az őriáratok szigorúságáról: akit elfogtak, büntették és munkára hajtották. Tizenhét éves voltam. Naiv, zavaros hitem kevés volt aljhoz, hogy dacoljak fegyverrel és hatalommal. A szökésekkel járó kalandos izgalom szorongássá változott. A hetvenkedésből fontolgatás lett. Várakozás, céltalan tengödés, olyan partjanincs élet. Feküdtem, keltem, az utcákat jártam, hallgattam a félénk találgatásokat, nézhettem a fokozódó rémületet és tanácstalanságot. Gond lett a nappal, gond az éjszaka, múlt és holnap is. A tétlenséggel félelem szívódott belém. Észrevétlenül rám'apadt. Féltem a szökéstől. rémített a maradás, a tétlenség a teheted enség. Tanulnék imádkozni, alázatosan .könyörögni. Béréi Erzsi emlékébe ütközöm. Még hallom az anya és lány összeimádkozását. Látom szájuk erőtlen mozdulatait. Próbálom visszaidézni az együtt töltött órák legszebbikét. Folyton csak a beteg arc sápad elém. Elhessegetem; nem ezt akartam. A másikat, a betegség előttit, a sima, ráncok nélküli lányt akarom, a kívánatosat. Kívánom még most is kívánom, talán még jobban, mint a remegve lopott éjszakákon. Test-melege, ez maradt bennem, meg leheletének forrósága. Az élőt csalogatom magamhoz, még közelebb, egészen közéi... Bőrének közelsége kell... Mindig közénk állt valaki, mindig volt egy harmadik is. Egyszer Katocs. aztán a kiskatona, később a bizonytalanság, a betegség, a félelem. A halál okáról sohasem beszéltek. De hallgattak róla. takargatták. Méltatlan halál volt .. . Negyvenhét októberében halottak napjára készült haza Erzsi. Náluk ez családi ünnep volt, az év legszomorúbb és legméltóságosabb napja. Magyar határőrök bekísérték. Vallatták, szidalmazták A ruhát is megtépték rajta. Rácsukták az ajtót, az ablakon át megszökött, menekült. Kabát, cipő és rendes ruha nélkül gázolt szántók és legelők jeges tócsáiban, rémület és félelem űzte. Magánkívül volt, mire hazaért. Meghűlt. Végzetes éjszaka volt ez. amire nem volt orvosság. Nem hiszem a halálát. Az értelmem mondja, bizonygatja. Az érzékszerveim nem hiszik, fülem, szemem, bőröm még érzi. Képzeletem szemérmetlenül követelőző. Két évvel ezelőtt láttam combjának egy csíkját. Félőn tapintottam is. Most ebből rakom össze a testűt, részekből, csíkokból, elesett darabkákból. A foltokból rakom össze az elérhetetlent. A kicsire zsugorodott lélek esetlen mozdulata ez, összerakja az emlékek morzsáit és felnagyítja. Halott lány élő mását fektetgetem magam mellé estenként, idézgetem, hívogatom: nem szól yissza, nem válaszolgat, tehetek vele, amit akarok. Nem számolom a napokat. Érzem, hosszúra nyúlnak az éjszakák. Béréi Erzsi hozzám jár. Én támasztom fel, én keltem életre. Velem alszik, csak reggel felé. kakas kukorékoláskor mozdul el mellőlem. Sok hajnal múltával gyengül a képzelgés, elfogy a lány szépsége, csitul testforrósága is. Ha hívom, már csak rémkép tűnik elém, ez pedig félelmetes. Aztán már a hasonmását keresem. Béréi Erzsi hasonmását, az ismerős vonásokat mások arcán. Élők mosolyára akaszkodom, keresem a társaságot. Mindegy, hogy kiül az asztal körül, ha maguk közé fogadnak. Szomorú idő. mégis minden szombaton mulatságoktól hangos a város. Kettőt is rendeznek egyszerre, egviket a kommunisták, másikat a demokraták. Versengenek, egymást előzgetik... Alakoskodó kortes hadjárat, úgy tesznek, mintha a báli asztaloknál dőlne el a helyi politika sorsa. Hetenként váltogatom a báltermeket. A demokraták mulatságai csendesen. Intim hangulattal kezdődnek. Itt cigány muzsikál, a legrangosabb cigányzenekar. Előkelő a társaság is: idekerült fiatal, gyerekarcú tisztviselők, iparosok, iparosfeleségek, partira éhes iparoslányok és szájtáti suhancok. Az ipartestület nagytermének mennyezete nemzetiszín szalagoktól roskfd. Az asztalokat abrosszal borítják, jutányos áron disznópecsenyét szolgálnak fel, és egy sarokban hordóból mérik a bort. Győztes párt, sokat mulató. Hangulatot teremt maga körül. Pártolóinak kedvezményeket ad. Olcsóbban méri a bort, az ennivalót is. Rég bevált trükkök: enni-inni adnak, s a jó kedvet zenével hevítik. „Nem tűrjük annak a nemzetnek kisebbségét, amely aláásta államunk és demokratikus rendszerünk alapjait" .. . így szónokol a demokrata párt vezére, naponta írja ezt az újság is. Ha bálba érkezik a jegyző, a helyi fődemokrata, tust húz a zenekar. Régi szokás ez itt. A hatalom emberét megkülönböztetik. Hajlongva tisztelték a magyar szolgabírót is, megkülönböztették a leventék parancsnokát, jegyzőt, írnokot. Mindenkit, aki csak egy vonással is többnek számit az utca poránál. Azelőtt a Rákóczi-induló járta. Most a szlovák himnusz soraiba kapdos a zene. Csend ... pszt... Tusst, megérkeztek a helyi hatalmasságok, ilyenkor asztallapjára kerül a pohár és mosolyogni kell. Az új uraknak kedveskedik, hízeleg a prímás. A himnusz hibás sorait mosollyal egészíti. A mulatság első fejezete ez, a mosoly. Aki teheti, köszön a jegyzőre, ajánlkozva mosolyog. A sarokban kuporgó suhanc szemével nézem a szívélyes maskarádét Első pillanatra igaznak és kedvesnek tűnik, de tudom, hogy félelmet takar. Valójában idétlen udvarlás ez, s csak addig kellemes, míg el nem mozdul a helyéről a mulatozó ringispil. A mosolygás hézagait koccintgatás tölti ki. Ez a bátorító. Fenékig isszák a poharakat. így szokás. Ez a rend. A férfinép örömmel tiszteli a törvényt. A hangulat nagyokat lép, hirtelen szökik fel: magvar nóták sorait törik az asztaloknál. Csend! Ezt nem szabad. Tusst húz a zene, hogy takarja a hangulat zavarát. De a ringispil már forog, elindult, aki felkapaszkodott, hangjával gyorsítja a körbeforgást .. Csak azért is: ez az első fejezet vége, a csapongó. hajladozó magyar nótázás. Hölgvválasz. ez a hangulat következő foka. Ez új divat itt. Senki sem tudja, ki találta ki. Egyszerűen megtetszett, valaki elkezdte, elkíáltotta magát: hölgyválasz. Rákaptak. Tizenegykor tusst húz a zene. asszony és leány rang szerint válogat. Szép játék ez. tetszetős, az új uraknak hízelgő. A bálbfró pódiumról nézi a fordított törvény rendjét. Melódia végét sem éri a zene. aztán egyszerre minden összezavarodik. Az ajtófélfáktól legények, háborúverte öregedő farkasok mozdulnak a táncgomolvag testébe. Idegenektől veszik a lányt, durvák és ellentmondást nem tűrőek. Eddig mintha itt sem lettek volna, tolakodnak, utat nyitnak maguknak. Mellőzöttek. sértettek. Rendszerint a jó hangulat közepére érkeznek, hivatlanu] és váratlanul. Lánvt és férőhelyet követelnek, folyosók sarkaiban és a sötét udvar szögleteiben, dugva isszák korsókból a bort. — Csend! ordított a legidősebb hajlotthátú farkas. ..Más nótát! Az a szép. az a szép ...“ Tusst húz a zene. A prímás megrettenve muzsikál. Rendcsináló szónokok ugrálnak a pódiumra. Fenyegetőznek. A jegyző már az ajtónál áll és vékony hangon próbálja tűlkiabálni a zsivajt. A bálbírót szemközt öntik borral. Kirobban a verekedés, az előbbi jó hangulat szilánkokra roppan. Az erélyeskedő csendőrök és katonák vörös posztóként lobognak az ittas szempárok előtt. Utcára folyik a mulatság vége, éjszaka szívja magába a véres gyűlölködést. Itt Falvak körül keringünk. Omladozó malom tetejéről galambcsapat rebben. Valaha itt mindent mocsár takart, öregek szája még most is őrzi a nádasok nevét. Egybefolyt három folyó vize, csak a hegyek emelték fejüket magasra. Itt fogődztak meg az emberek is először, a dombhajlatokon. Aztán legelőt foglaltak a vizek partján. A falvak most olyanok, mint a szerteágazó őszzsombékok, — nőnek, utcákat hajtanak magukból, lombkendőt terítenek a vállukra. Csak az utak mezítelenek. Hajdanában a vízhez, újabban az utakhoz igazodik minden. Nemzedékek vonaglanak a kövesedő utakon; felülről nézve földre terült emberi test hajszálerei az ösvények: sorsok ismételődfek. sorsok koptak porrá rajtuk Négyszázméter magasban erős légáramlás 12
