A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-07-03 / 27. szám
BEIRUT — NAPPAL (A szerző felvétele) derült ki, hogy egy csapáson jár a gondolatunk, Én szólaltam meg előbb. — Na mit szólsz a szomszédunkhoz? Éjszaka dolgozik, nappal az ágyán nyújtózkodik, készülődik a naplementéhez, mint a denevér. A miniszternek sincs különb dolga! — No jó — sóhajtott mélyen szobatársam és ezzel be is fejezte mondókáját. Soha nem be-, szélt, csak sóhajtozott mindenen és mindenkig, mint egy életúnt öregember, pedig még nem sokkal járt túl a harmincon. — Mintha nagy-nagy rokonsághoz érkezett volna a libanoni fővárosba — elmélkedtem a takaró alá bújva — és most kézről kézre adnák. Egyik este egyik úr, másik este másik úr! — No jó r— sóhajtott újból szobatársam, de most még hozzátette: a harmadik este harma-, dik úr ... S ezzel felélesztette bennem a reményt, hátha sikerül tartósan szóra bírnom, folytattam, amibe belekezdtem. — Bár, félhomály, parfümszag, cinkos sikoly, dermedt mozdulatlanságba feszülő tánc és .., — No jó — vetett közbe egy sóhajt gyorsan és frissen vegyész barátom, s én rögtön elhallgattam. Beszéljen ő, mondja el ő, amit akar. Ő azonban nem szólt többet, magára húzta égé-, szén a takarót és tetette az alvást. A csend mélyebbnek és félelmetesebbnek tűnt a tengernél. S ebben a dermedt pillanatban roppont a ezomszéd ajtó. A szokottnál korábban érkezett haza a nyugat-berlini hölgy. De a zuha-M ÁCS JÓZSEF: Tiszavirág örömű lepkék Libanonban Hatemeletes szállónk Beirut szívében fekszik. Az ötödik emeleten kapunk szobát egyik útitársammal, aki vegyészmérnök otthon, Csehországban, és nagy sportbarát itt, Libanonban. Mindig teljes búvárfelszerelésben jelenik meg a tengerparton. Mosolyognak is társai eleget, vélt bogarasságán, ö azonban fütyül rájuk, komolyan veszi a világjáró kirándulást, Hanzelka és Zigmund sem vehetik komolyabban nála. Kétágyas szoba a miénk, falba épített szekrénnyel, közös zuhanyozóval, kényelmes erkélylyel. A zuhanyozónak nagyon sok a dolga, megállás nélkül ontja a vizet a külföldi vendégekre. ránk is, az utánunk érkezőkre is. A szomszédos szoba rendönye félig leeresztve, mikor elfoglaljuk lakóhelyünket. Az erkélyről belesünk a másik helyiségbe, aztán gyorsan visszakapjuk a fejünket. Egy szőke, cinqár nő nyújtózkodik éppen az ágyán, ádámkosztümben, telefonkagylót szorít a fülére és mondja, be nem áll a szája egy pillanatra sem. Vegyészmérnök barátom elég jól beszél angolul, így mindent megért, miről van szó. A szőkeség Angliából ruccant el ide a tengerpartra, hogy míg nyaral, pénzért árulja szerel-, mét. Más költekezik, ha üdülni megy, ő megszedi magát pénzzel. Talán leghűségesebb partnerétől bucsúzko'dott akkor, amikor belestünk hozzá, mert másnap felszedelőzködött, fogta elegáns kis bőröndjét és továbbállt. Ki tudja, haza vezetett-e az útja, vagy egy másik, még érdekesebb fővárosba? Hiszen erre délnek egyre forróbb vérűek a férfiak S mintha ezt a szobát külön ilyen hölgyeknek tartanák fel, elment a szőkeség és mindi Járt beköltözött utána egy nyugat-berlini kisasszony, akit minden este más-más úr tessékelt be pompás kocsijába. Tudta, ismerjük, számont ártjuk, pajkos és 'cinkos mosollyal köszöntött bennünket, ha észrevett, s mintha mondta volna is: — Én ilyen vagyok. Nem tehetek róla. Bo-. 'csássátok meg nekem. Ilyen otthonos. Mindenütt feltalálom magam. Tudom, egyszer elköi vetkezik majd az életnek az a pillanata is, amikor már senkinek sem kell a csőkom, de addig az öröm és a kényelem az enyém, a pénz. nem számit, bor és zeneszó mellett töltöm estéimet, kiadós vacsora az asztalomon, a férfiak fizetnek és udvarolnak nekem. Eleinte furcsa volt alkudozni a partnerekkel a pénz miatt. Egyszer dollár, másszor font, harmadszor frank vagy drachma, értitek ugye? Ök igyekeznek minimumra lealkudni a taksát, én a lehető legnagyobb összeggel rukkolok ki. Most már nem jövök zavarba, a szobámból is kitessékelem a fukar urakat, menjenek a feleségükhöz, vagy az édesanyjuk szoknyája mellé, ne akarják potyán a testem. __egyébként nagyon szép itt minden. A házak, az autók a tengerparti sétányok és bárok, a hullámokból égnek meredő sziklák, a végtelen tömegű víz, a távolban csendesen cammogó óriáshajók, a percenként Bejrut fölé érkező repülők1. A vezetőm, ez az úr itt mellettem, a jótevőm. Most ö fizet nekem. Mindenért. Egész nap a tenyerén hordoz, lesi a gondolataimat. Hogy nem is csinos, nem is fiatal? Mit számít nekem! Hatvan év körüli, igaz, de gazdag, pénze van, így elég ha csak én vagyok fiatal. Huszonegy éves, na mit szóltok hozzá? — ... boldog vagyok, mert csak ti ismertek, ti a szomszéd szobából, senki rajtatok kívül. Csak ti tudjátok, ki vagyok, honnan jöttem. Múltam ismerete nélkül pedig én i s olyan vagyok, mint a többi nő. Ondoláltatok, manikűröztetek, havonta más színűre festetem a hajam, gondozom a szempilláimat. Ha majd sokan ismernek, csomagolok a bőröndjeimbe és tovább megyek. Az én életem: tovább, tovább, mint ahogyan a dalban is van, mint ahogyan a költők is írják: új nagy vizekre, ismeretlen vizekre irányítom vitorlám. Viszlát! Viszlát! Így köszöntött minket a nyugat berlini hölgy egyik este s eltűnt kocsija a fővárosi forgalom zűrzavarában. Mi meg maradtunk földbe gyökerezett lábbal, ámulatunkkal Libanon ege alatt. Hallgatagon jdrtunk-keltünk Beirut utcáin, amelyeken az autók, mint egy lávafolyam. Végigmentünk a sikátorokon, megálltunk égy-egy kirakat előtt, amelyek egyformán bővelkedtek áruban és drágaságban, majd szótla-> hül fogyasztottuk a vacsorát. Csak lefekvés előtt, szobánkban törtük meg a csendet. Akkor nyozó vízsugara nem üdvözölte, a villanykörte sem szórta rá a fényét, mint máskor. Készültén figyeltem és hallgatóztam. Hallottam is, ahogy rádobta magát az ágyra. Hosszú és izgalmas csend következett. Aztán zokogás. Keservesen és fájdalmasan sírt a német lány, senkitől és semmitől sem zavartatva ontotta könnycseppjeit a párnára, s mint a mohamedán az esti imádságát, ő is úgy ismételgette hallhatóan és érthetően: — A gazembert Ellopta a pénzem a gazember! Én bolond. Azt hittem, úriember! Közönséges tolvaj volt. A keresetem oda. Amilyen könnyen jött, olyan könnyen el is ment. — No jó — sóhajtott szobatársam és felém fordult. Lehet, a véleményemre volt kíváncsi. Lehet, tőlem várta a magyarázatot a sírásra. S nekem eszembe is jutott az ilyen lányok örömére és sírására a tiszavirág életű lepke, de már nekem sem volt kedvem a beszélgetéshez, A tolvaj nekem is ellopta a szavaimat. MIKOLA ANIKÓ Hetedik éjszaka A magány hetedik éjszakáján mikor a csönd már élesebb a késnél mikor a holdfény ráfagy a falakra és néma árnyak állják el utam mikor nagy fehér köveknek emberarca lesz s a kerítések rései közül bokor nyújtja felém csontkezét és tüskekarmok akadnak ruhámba a magány hetedik éjszakáján régi otthonomnak nincs mór-fedele. 14
