A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-01-23 / 4. szám

Rhys Davies walesi író. Regényeinek és novelláinak walesi táj a színtere, tárgya pedig a mai idők walesi népének élete. Tudjuk, Wales különleges színfoltot képvisel az angol szigetország néprajzában. Nyelvi sajátosságai, történeti és népi hagyományai továbbélnek, fejlődnek a modern időkben is, és sajátosan színezik azt a különleges léqkört, amelyben a walesi nép dolgozik, gondolkodik. Rhys Davies ennek a népnek az életét, örömét, gondját áb rázolja, hol szenvedélyes együttérzéssel, hol humorral, sőt keserű szatírával. Zöldellő völgyek, kormos bányavárosok, termékeny szántóföldek, eldugott kis tanyák, unalmas szürke kisvárosok jellegzetes típusai kelnek életre drámai cselekményekben gazdag, jellemet, atmoszférát teremtő, hangulatos, friss prózájában. Legnagyobb sikerű művei: Vörös dombok, Daisy Matthews, Méz és kenyér, Nevetni való idő. Későbbi regényei közül A fekete Vénusz, A festett király és hét novelláskötete érdemel említést, közöttük A mama kedvence című 1958 ban megjelent kötet, amelyből az itt közölt elbeszélést kiválasztottuk.

RHYS DAVIES:

Ember

Amikor férje tetemét leszállították Mari Lloyd tanyáján (tizenhét esztendeje nem látta a férjét), ez az esemény kínos felfordulást okozott.

Aratás utolsó napjaiban voltak, legnagyobb dologidőben, lányai mind kint serénykedtek a földeken, s ő egyedül volt otthon; meg aztán zavaré bűntudat ütötte fel a fejét rejtekhelyéből, s elevenül bukkant ki lelke mélyéből, mihelyt túljutott első megütközésén, hogy a tetemet ilyen ellentmondást nem tűrő módon szállítják házához. Nem értesítették róla, hogy férje útban van hazafelé, akár élve, akár holtan. „John Lloyd felesége az asszonyság?“ — mindössze ennyit kérdett az egyik zöldegyenruhás ember, amikor Mari Llovd kinyitotta az ajtót kopogásukra. Mögöttük, hordágy-félén, fényezetlen olcsó puszpángfa-koporsó feküdt. A dülőúton veszteglő teherautójuk motorját le ■én állították.

— Egy szó sem sok, annyi értesítést sem kaptam! — támadt az emberekre, mikor bevitték a házba a koporsót, amely határozottan piszkosnak látszott.

— Nincs szívük azoknak odabenn? — Bűntudata csak fokozta kitörése hevességét. Még Otvenesztendős se volt. Pirospozsgás arcával érett szépségű özvegyasszonynak mondhatta akárki. — Így hozzák nekem haza? Ebben?

— Levelet is hoztunk az igazgatósági irodából — mondta az egyik elmegyógyintézeti ápoló közömbösen.

Letették a szegényes koporsót két székre a tiszta szobában, ahová az asszony bevezette őket, s a másik ember tovább magyarázta, nem sejtve, hogy olajat önt Mari Lloyd bűntudatának tüzére:

— Az iroda telefonon érdeklődött az itteni rendőrségen, hogy a férje családja itt él-e még a faluban. A rendőr azt mondta, hogy Mrs. Lloyd változatlanul itt él a lányaival, azért egyenesen lehoztuk a megboldogultat, a levéllel együtt, amit máskülönben tegnap adtak föl a címére. Hirtelen halt meg, úgy tudom.

Hogy az özvegy iszonyodva meredt a koporsóra, az ápoló az asztalra helyezte a levelet s hozzátette, immár bocsánatkérö hanghordozással:

— Az Igazgatónk szabadságon van ebben a hónapban, és az igazgatónak nagyon sok a dolga. A levélben a koporsóról is szó esik:

mindig ezt szoktuk használni. — Azzal máris az ajtó felé oldalogtak, mint afféle alárendelt személyek, akik nem felelősek az emberi érzések e hivatalos semmibevevéséért, és eltávoztak.

Megérdemelte ezt Mari Lloyd? Még egy pillanatig a koporsóra meredt, de már hátrálva. Aztán felkapta a sublóton álló ósdi gramafón tölcsérét és kiszaladt vele a hátsó udvarra. A tölcsért egymásután keletnek, északnak, nyugatnak szegezte és születési sorrendben belétrombltálta öt lánya névéi: Cadi, Marged, Gwynneth, Ceinwen, Efa.

A lármára varjúcsapat rebbent fel a közeli rétet szegélyező szilfákról; a réten legelésző három tucat walesi-pofájú berbécs méltatlankodva nézett fel, elítélve a csendháborítást. Mari Lloyd, aki zsarnok módjára uralkodott a gazdaságban férje megbetegedése óta, de már azelőtt is, úgy festett most, mint egy háborgó Boadicea királynő, amikor éppen csatára hívja harcosait.

Elnyomott leányai a szokatlan idejű hívásra besiettek az érett búzaföldekről, ahol keményen dolgoztak, mint a férfiak, ha megkapják a szakszervezet kikötötte teljes bért. Csak Efa, aki ábrándos természetű volt, akáf édenkertbeli druszája, csak Efa andalgott, mintha övé volna a világ és még két nap: tizenkilenc esztendős volt, és tette magát, hogy a tájat csodálja, míg anyja a macskaköves udvaron várt, kezében a gramafontölcsér. Magános, gyönyörű táj volt, a kéken ködlő messzeségben embernemlakta dombok törtek a magasba, lenn pedig az emberlakta falu. Miskin volt látható, csalóka közelben és békességben.

Cadi érkezett meg elsőnek.

— Azt hittem, ég a ház — lihegte.

Anyja mozdulatlanul állt, merengve nézte a szilfacsoportot.

Marged, az egyetlen az öt közül, aki nadrágot viselt, mérgesen kérdezte:

—■' Mi történt? Űjabb háború? — Mert a tölcsért utoljára akkor használta az anyjuk, mikor a háború kitört, aminek a hírét a biztosítási pénzbeszedő vitte meg az isten háta mögötti tanyára. Mari nem volt hajlandó rádióra pénzt költeni, mert ledér műsoraival könynven megfertőzhetné leányai szellemét. Nézete szerint kényeztetéssel, semmittevéssel nem lehet férj-nélkül öt lányt fölnevelni, gazdaságot vezetni.

Végre Efa is besétált a kapun, és Mari még mindig némán, bevezette ötöket a házba, az alkony bíborában pirosló folyosón, végig a tiszta szobához.

— Látogató jött? — találgatta Ceinwen és előrefurakodott, hogy elsőnek pillanthassa meg a ritka tüneményt.

özvegyen maradtam! — nyögött fel Mari, és drámai gesztussal mutatott a koporsóra. — Drága apátokat holtan hozták haza ... ebben!

Az elárvult lányok nem osztoztak az özvegy megrendülésében. Apjukat oly régen „bedugták“ az elmegyógyintézetbe, hogy számukra jóformán megszűnt létezni, csak sötét, ki nem mondott emlék, a családot megbélyegző szégyenfolt maradt. A négy nagyobbik lány még homályosan emlékezett szagára, viselkedésére, de eltűnt előlük, mielőtt valamiféle szeretet kifejlődhetett volna. Efa pedig egyáltalán nem emlékezett reá.

Most sem az apjuk érdekelte őket elsősorban. hanem anyjuk viselkedése. Sosem látták ennyire magánkívül, sosem hallották nyöszörögni, jajveszékelni, mint más közönséges embert, aki ki van szolgáltatva a kegyetlen világ kényének-kedvének.

Gwynneth tátogott, szaglászta a változott légkört; a kemény, erélves Marged pedig hirtelen ráparancsolt, hozzon csavarhúzót. Cadi, aki nyúlánk és rőt hajú volt. akár az anyja, elgondolkozva jegyezte meg: ..Ki tudja, hátha jobb neki így“. A puha gömbölvded idomú Ceinwen. aki munka közben is örökké szomjazott, ki kacsázott a konyhába, teát főzni. Csak a csinos, könnyelmű Efa. a kurta, göndör hajával, a rozsdaszínű krizantémhoz hasonlatos Efa ült le s húzta le ormótlan csizmáját: azt hitte, tévesen, hogv az anyja fájrontot rendel, aratás és tartósnak ígérkező ió idő ellenére.

Marged megragadta a csavarhúzót:

— Nézzük meg — mondotta.

Amikor elkezdte lecsavarni a koporsó vékony deszkafedelét, anvia sikoltozásba tört ki, szemlátomást megrémült. Mi lelte? Lányai sokatmondó pillantásokat váltottak, úgy lesték, de nem is próbálták vigasztalni. Túlságosan eltávolodott tőlük, fensőbhséges. zsarnoki tekintélyébe zárkózott, s az efféle cézárok nemigen kapnak részvétet, melegséget, ha súlyos csapást mér rájuk a sors.

Marged fölemelte a koporsó födelét, és kihívóan odaszólt anyjának:

— Itt van. Tessék megnézni. — De anyja nem közeledett.

— Összezsugorodott — jegyezte meg, miután megnézte — és kihullott a haja. Milyen sovány, milyen szigorú! Olyan, mint aki nem tartozik senkihez.

— Nyilván éheztették — folytatta Marged kíméletlenül. — De hát mit várjunk egy ingyenes bolondháztól, ami örökké zsúfolt, akár a szentmihálynapi búcsú?

Gwynneth és Efa kiérezték nénjeik szavából a diadal halk felhangjait, ők is vetettek egyegy pillantást a koporsóba, és sopánkodó „Ö“-kkal fejezték ki benyomásaikat. Egyikük sem hitte, hogy anyjuk rémülete, lelkifurdalása nagyon mélyreható. Ceinwen behozta a teát, meg egy jókora adag ptispökkenyeret, ő is megnézte futólag az apját, s azután ugyancsak gúnyos cinizmussal fordult anyjához:

— Tessék jönni, egy csésze tea jót tesz.

Efa szelíd szarkája is berepült a szobába, a

koporsó szélére telepedett s bekukucskált a halottra.

— Vajon mi ölte meg? — folytatta Marged. Káromkodásra kész, férfias lényével az öt közül a legnehezebben tűrte anyja zsarnoki uralmát. — Talán a magánosság?

Az osztó igazság néha későn érkezik, de sohasem marad el. Mari Lloyd a szoba sarkába bújt, egy karosszékbe roskadt, a teát visszautasította.

— Ö, 6, minden héten meg kellett volna látogatnom! — jajveszékelt. — Mindig azt mondtam: „Jövő héten viszek neki friss tojást, hideg csirkét.“ És aztán valahogy mindig elmaradt.

— Sose hallottam, hogy ezt mondta volna — jegyezte meg Marged, elhessegette a szarkát és visszatette a koporsó födelét.

— Csak magamban mondogattam — zokogta Mari, mert hogy, hogy nem, képtelen volt szokott, fennhéjázó modorában visszavágni. Aztán az asztalon heverő levélre esett a tekintete, és megkérte elsőszülött leányát, hogy olvassa fel. Mari Lloyd ugyanis nem tudott olvasni, írni is csak a nevét tudta, pedig — zsenge kora óta a jó gazdasszony szemével hizlalván jószágot és termést — tekintélyes vagyona volt a bankban, és a ház egyik eldugott tetőgerendáján öreg, aranypénzzel tele disznóhólyag lógott. Cadi teát szürcsölgetve olvasta a levelet.

— Csak azt írják — mondotta — hogy John Lloyd hirtelen halt meg. coronaria trombózisban . .. vajon mi lehet az? És itt még valamit mond a koporsóról, „A koporsóért öt guinea-t számítunk fel, ha felhasználtatik a temetkezéshez, ha azonban nem szükségeltetik, kérjük szíves értesítését, amely esetben teherautónkon elszállítjuk “ Owen Williams írta alá, az igazgató titkára.

Mari átmenetileg megélénkült, felpezsdítette a sértődöttség.

— Ki a csudának kell az uraságokról levetett koporsójuk? Ki tudja, hányszor használták már mielőttünk. jaj, de szívtelenek abban a bolondházban!

A bolondokházában szívre semmi szükség — mormolta Ceinwen.

Efa vállára odatelepedett a madara; azon a nyáron fogta, szelídítette, nem lévén egyebe, amin kitölthette volna szerelmes hajlandóságát. Efa megsimogatta, falat gyümölcskenveret dugott a csőrébe, s eközben megjegyezte:

— Temetést kell rendeznünk.

Nővérei ölükbe eresztették teáscsészéjüket. Még Mari gyásza is alábbhagyott egv pillanatra. A szarka jóllakottan elrepült, a koporsó födélre szállt és izgatottan táncolt, csörgött; okos madár volt, mindig átvette a ház uralkodó hangulatát, és amikor viszály volt a levegőben, éppoly mérgesen rikácsolt, mint a lányok vagy házsártos uralkodójuk.

Gwynneth bólintott.

— Ruha kell meg kalap. Cipő, harisnya. Mind fekete.

Anyjuk lesújtva, megalázkodva tekintett a koporsóra. Végül odament és remegő ujjait szétterpesztve a födelére fektette: a szarka, amelv még mindig torkaszakadtáből rikácsolt, mintha isten tudja, milyen fontos mondanivalója lenne, ijedten hátrált a koporsó széléig.

— Arany — nyöszörögte a bús özvegy — színarany van ebben a ládában! Temetést, azt rendezünk neki. Ezt hívják koporsónak? Koldus ládája! Olyan temetést rendezünk neki, hogy évekig arról beszél majd Miskin meg

10