A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-06-26 / 26. szám
^ filozófiai általánosításokhoz gyakran a leghétköznapibb valóság kínál kézenfekvő lehetőséget. így gondolkodom és figyelem a lányomat. Hathetes lányom pólyába csomagolva heverész a fotelben és ragyogó szemmel cumizik. Csettintget a cumival, mint egy ínyenc, aki nagyszerű osztrigát szippant éppen be egy nyelésre. Nyög is hozzá a kéjes gyönyörtől. Fogatlan ínye fürgén őrli a sárga gumit, orcácskái kiduzzadnak, homlokára enyhén gyöngyöző verejtéket csal a komoly feladat gyakorlása. Még a füle is mozog. Két rövid karjával elragadtatva kalimpál a levegőben. Aztán ezt teszi: Jobb keze apró kisujját bedugja a cumi kék műanyaggyűrűjébe, egy pillanatra töprengve abbahagyja a gyönyörök gyönyöre élvezését, aztán határozott mozdulattal kirántja szájából a cumit. Ugyanabban a pilanatban utána is kap a szájával, de a cumi már ott lóg kalimpáló keze kisujján, számára immár elérhetetlen messzeségben. Visszatenni nem tudja. Ilyen bonyolult munkamozzanatokra képtelen. Ez már tudatos gondolati és akarati koncentrálást kívánna tőle. Néhány másodpercig kétségbeesetten nézi az elvesztett kincset, homlokára ráncok gyűlnek, a ráncok elvörösödnek, megtelnek vérrel és a lányom bőgni kezd. Oá ... oá ... mondja fájdalmasan panaszkodva, oá ... én most nagyon szenvedek... Visszateszem szájába a cumit. Homloka kisimul, szeme már ragyog, csettintget, mint egy osztrigaevő. Két keze vígan kalimpál. S ez így megy már jó ideje. Következetesen bedugja ujját a karikába, kirántja a cumit, meglengeti a levegőben és siránkozva bőg utána. Teljesen ésszerűtlen perpetuum mobile. Logikátlansága elkeserítő. — Kérlek, fiam — mondom a feleségemnek ez a gyerek még csak hat hetes és már meglepően következetlen ... Együtt figyeltük tovább a lányomat. S ö következetes maradt a következetlenségéhez. Kaszáló kisujj a karikába, cumit ki... lobogtatni, mint egy diadaljelvényt, homlokon piros ráncok, keserűség ... oá, oá, oá ... — Tulajdonképpen nem értem, mi ebben a következetlenség — így a feleségem —, mi ebben a bírálni való .. ? 01V6K I t/ T Hát persze, ö szülte. A vak anyai szeretet elveszi a kritikai érzék élét, és eltompítja, következetes bírálatot csak a férfi képes mondani. Még ha apa is. — jól figyeld meg, fiam — magyaráztam higgadtan —, mit tesz a lányunk. ..! Cumizni akar, egész teste, összes érzéke reszket a cumi után. Csettlntgetni kíván, nyögni a gyönyörűségtől, nagyokat fújni. S mindez ott van a szájában. De ha a kezébe kerül, elvesztette, A keze már nem az övé, azt más erők mozgatják, az előbbiekkel homlokegyenest ellentétes erők. Klasszikus példája ez annak az esetnek, amikor a kéz nem tudja, hogy mit akar az agy. S az agynak sejtelme sincs, mit, miért csinál a kéz. A kezet az ösztönök mozgatják, s az akarat fészke, az agy csak keseregni képes ennyi következetlenség és hebehurgyaság láttán ... — De hiszen még pólyás csöppség.., — Lám, már itt kezdődik — folytattam tovább filozófiai jellegű fejtegetésemet, — a pólyában. Nem lát, nem hall, nem beszél és már logikátlan .. . Bizony, mélyek a gyökerek. Feleségem hevesen védte a bírált jellemét. — Alig hat hetes ... mit vársz tőle, orvosi disszertációt... ? — Ez nem tudás kérdése fiam, itt alapvető emberi magatartásról, a léthez való, komolytalan viszonyról van szó. Nézd, kirántja a cumit a szájából, pedig kell neki. S azonnal sír utána, Hol itt a logika? Eles asszonyt ösztönnel taktikát változtatott és elejtette az előbbi témát, másról kezdett beszélni. Engem támadott. Mindent csak kritizálok. Honnan veszem ehhez az erkölcsi alapot? En talán tökéletes vagyok? Különben is, milyen apa vagyok? Nem átallom bírálni a saját gyerekemet, ahelyett, hogy büszke lennék rá? Van még valahol hasonló apa .. ? A kérdések mögött feszülő szenvedély előtt meghátráltam. Örök gondolkodó sors. A filozófus feladata az általánosítás és az igazi ság megformálása. Az érte való harc nem az 6 dolga. Igazát kimondja, de nem fog fegyvert, hogy megvédje. — Kérlek, fiam... — engeszteltem —, ne vedd a dolgot tragikusan. Gyermekünket nem kritizálom, csak személyével kapcsolatban összegezek egy tanulságot nemzedékek gyengeségeiről és botlásainak ősokáról__ — Hogy lehet ősok, ha egy gyerek cumizik? Ne akard kiforgatni, amit az előbb mondtáll Igen is, bíráltad a gyereket, szívtelenül és minden apai szeretet nélkül... Lányunk csettintett, kaszált a kezével, a cumit a földre dobta és sírni kezdett. — Szegényke, mintha érezné, hogy szidták... i — Nem szidom — kiáltottam megrendülve —, más a szidás és más a filozófiai általánosítás. Ismertem egy szövetkezeti elnököt, aki hasonló gesztussal dobálta szét a szövetkezete pénzét, éppen ilyen nagyvonalú mozdulatai voltak, ahogy ez a szájához kap.. — Ö nem szövetkezeti elnök ... még csak csecsemő... — Mindegy ... teljesen mindegy ... — Es beszéltem őszhajú cégvezetőkről és kopaszodó igazgatókról, akik valamikor ugyancsak kisdedek voltak, pontosan így kapkodtak a levegőben, s lám, ma nagyszerűen teszik tönkre a vállalatukat, gazdasági csődöket idéznek elő és zűrzavart keltenek ... Szavaim nyomán, víziószerűen, szemüveges és bajszos csecsemők merültek fel körülöttünk, féktelenül kapkodtak a cumijuk után, nagyokat csettintettek és eldobták, hogy a következő pillanatban bőgve kapjanak utána és keservesen siránkozzanak. Hol lennénk ma, ha nem adták volna tanújelét már a pólyában következetlenségüknek? ... kérdeztem patétikusan, mert ki akartam engesztelni a feleségemet. így lassan megnyugodott. Lányunk két kezét bedugta a pólyába és lekötötte, hogy ne lehessen következetlen. — Nem tehet róla szegényke ... hiába, embernek született — mondotta megbocsátó anyai lágysággal. Tovább beszélgettünk az elhamarkodott mozdulatok törvényszerűségeiről, s közben lányunk izgett-mozgott és valahogy kiszabadította a jobbkezét. Legyintés, csettintés s a cümi a sarokba repült. Oá ... oá ... oá ... mondta panaszosan. Akadozva dülöngélnek egymáshoz a szavak. Már képtelen vagyok figyelni. Jó lenne azt álmodni, hogy reggelre a házunk elé kanyarodik velem a vonat. Elalszom. ..Pirkad, mire zökkenve megáll a szerelvény. A hátizsák eltűnt alólam. Ellopták. Forgács nincs sehol. Álmosságtól kábultan tapossuk az utat. Ruhánk, arcunk gyűrött, mintha most jönnénk a fertőtlenítőből. — Forgács vitte el — mondja köhécselve a zenész. Összébb húzza magán a zsírosvállú fekete kabátot. Oldalt fordul, védi magát a szembefújó hűvös széltől. Karai szokása szerint mögöttünk rugdossa a köveket. Megkönynyebbftő érzés ölel körül, jó hazafelé gyalogolni. Mint egy tehetetlen fadarabot, ismét partra vetett a víz De ez csak a mai nap nyugalma. Jó lenne most arról beszélni, ami nem fontos. Nincs ilyen. A holnapi nap sorsom gondját adja a kezembe. Két part között vergődik az életem: az idegenség és az otthon. Mindkettő bizonytalan. Nincs állandóság egyikben sem: estéről reggelre kelünk. Aztán várjuk, mit hoz az éjszaka sötétje. Reménykedünk és félünk egyszerre. Kinek van igaza ebben a kavargásban? Az idejött Idegeneknek? Ki lesz ítélőbírája a vésztjósló fenyegetéseknek? A fegyver, avagy az értelem? Nehéz Itt lélegzőn! is, Indulatot és a bosszú tüzét szívom magamba minden lépésen. Talán mégis annak lesz igaza egyszer, akinek minden jobban fáj. • * » Egy hétig nem találkoztam a repülőssel. A sárga fedelű gép minden nap ott berregett a hegyoldal hajlatai fölött. Leszállás előtt a farkát emelgette, startolás után az orrával mérte a levegőt. Kerekei mereven követték a szárnyak mozgását, mintha egy láthatatlan hullámvasút vágataiban gurulnának. A pilóta ösvényt taposott az ég végtelenjébe. Lehet, hogy nem is gondolt erre; hisz alulról sohasem láthatta magát. A gép a kertekalji nyárfátór balra tűnik fel, visszafelé a főutca legmagasabb házkéményének Irányába repül. A repülős sem kereste a találkozást. Véletlanül egy esküvőn akadtunk össze Ismét. Utcahossznyi násznép kísérte a menyaszszonyt. A templom bejárata előtt karikába fonódott a kíváncsiak serege. Ö Is köztük volt. Zavartan fogadta köszöntésemet. Kint a templom előtt pogány imádságként hangzott az esketés ceremóniája. Az orgona akkordjai áldást osztogató kézként terültek a térre. — Szeretem az esküvőket — mondta felém fordulva. Vőlegény és menyasszony már a lépcsők tetején állt. Egymás kezét tartva esetlenül fogadták az ölelkező jókívánságokat. Könny csörgött a menyasszony arcára, s belefolyt sírással küzködő mosolyába. — A Gallai lánynak nem volt ilyen szép öltözéke — motyogta maga elé. e-■ Nem azon múlik, Maga elé meredve gondolkodott, és csak aztán válaszolt: A szerelem előbb leegyszerűsíti a külsőségeket, aztán a kicsinységeknek is megnő a jelentőségük. Lábuk hegyével a lépcsők fokait keresve lépdelt lefelé a fiatal pár. Hátuk mögé húzódott a szombat délutáni embergyűrű. A repülős folytatta: — A Gallai lány első panasza az volt: „Miért nem volt nekünk szép nagy esküvőnk? Menyasszony ruhát sem vettél, pedig az jár.“ — Asszonyi szeszély. — Magam is annak véltem ... de amikor már sokadikszor ismételte, elment a kedvem a vigasztalásától. Mindkettőnk számára kölcsön vettem' egy-egy esküvői öltözéket. Tréfának szántam. Nelli két napig a tükör előtt 11- lesztgette magára a fényes selymeket. Feltette a mirtuszkoszorút is, pedig azt tartják, az csak szűz lányok fejére való. Engem is odaállított maga mellé. Játszottunk. Kétéves házasság után így fogtuk egymás kezét a tükör előtt, mint ezek a templomból jövet. Elvonult előttünk a násznép. Ketten maradtunk a téren; egymáshoz hajló szürke verebek. Kettőnk magányát árulta el ez a tanácstalan álldogálás. Magányt és emlékek sokaságát: húsz esztendőt és a mostani pillanatot. Minden menyasszony megöregszik, lapozgatom visszafelé az időt. Jó lett volna akkor egy hangos társaság közepébe merülni, leporolni u
