A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-06-26 / 26. szám
Petrőci Bálint ^ , ö z ep vagy Azt mondta: — Szép vagy... Nemet intett. — Nem vagyok szép ... r- Gyönyörű vagy! — Ha azt mondanád, hogy csak szép vagyok.. — Tündérszép vagy! A tükörbe nézett. — Ha azt mondanád, hogy csők gyönyörű vagyok ... — Szépek szépe vagy! A legcsodálatosabb! Újra a tükörbe nézett, és mosoly ült az ajkára. — Szépek szépe lennék? A legcsodálatosabb? Ö. te... I — kiáltott fel kéjes örömmel, és kedvese nyakába ugrott. Amikor a kedves lélegzethez jutott, könyörögni kezdett: — Az istenért, engedj! A karod szőrit, mint a hurok! r* Már nem vagyok szép? — Szép vagy ... — Csak szép?! — Nézz a tükörbe! — Elfelejtetted, mit mondtál? — Nézz csak a tükörbe! — Ó, te gyalázatos ... ! Ne is lássalak többé! A kedves elment. Ö meg a tükörbe nézett, és mosolygott. — Szép vagyok ... - suttogta maga elé. — Szépek szépe vagyok, nem érdemel meg engem... IIAzt kérdezte: — Szép vagyok? — Szép ... ■- Gyönyörű vagyok? — Gyönyörű . .. — Szépek szépé vagyok? — Az vagy ... — Még mindig szép vagyok? r- Szép vagy . .. r- Még mindig gyönyörű vagyok? — Gyönyörű vagy ...-- Még mindig szépek szépe vagyok? — Az vagy . .. — Mást nem tudsz mondani!? s- Mit mondjak? — Valami csodálatosan szépet! a szótlanságot, elmetszeni a kiszámíthatatlan gondolatok szálait. „Minek kezdeni elölről,“ védekeztem magamban a beszélgetés ellen. Ketten is egyedül voltunk az elnéptelenedett tér csendjében. — Elszóltam magam, hogy ez nem igazi menyasszonyság, csak úgy Játéknak szántam. Nelli ingerülten leszaggatta magáról a ruhát és durcásan az ágyra dőlt: „Becsaptál,“ mondta sírósan. Egyszerűen nem értettem a feleségem örömét. Ez is hiányzik belőlem, nem érzem az örömöt. Valami megrándul, vagy elfordul bennem, letompul: nem tudok őrülni, s olykor a mások jókedvére is teherként nehezedek. Micsoda nagy dolog egy menyasszonyi öltözék, mosolyogtam, de csak kényszerből. Ránéztem a repülősre, mintha egy ismeretlen hanghoz keresném az arc vonásait. Kényszeredetten vigasztaltam — folytaim. — Kedveskedve a tükör elé tuszkoltam, a haját Igazgattam, vállaihoz tartottam a földet verő csillogó selymet. Sirt. Mereven állt és sírt. Könnyei ráfolytak a szája szélére. Barázdákra törték a kisdarab örömöket, éppen úgy mint az előbbi kismenyasszony arcát... A menyasszonyok síró öröme egyforma. Éreztem, hogy tapintatlanságommal elrontottam valamit. Egy kedves, játékos pillanattal megloptam mindkettőnket. Kínos érzés az, amikor az ember utólag rájön, hogy az életéből hiányzik egy pillanat. Felnézett és kisvártatva tovább mondta: A Gallai lány szerelmet vágyó mohósága kielégíthetetlen volt. Ismerkedésünk első hónapjaiban határtalanul odaadó volt, hisz beszéltem már magának erről: Később számolni kezdte az elmulasztott örömöket. Rádöbbent valamire. Kárpótolni akartam. Zsolnán egy élelmiszerraktár vezetője voltam. Ebédszünet nélkül, délután háromig dolgoz-Hallgcu. — Már nem vagyok szép? — Olyan vagy, mint a rózsa ... — Édesem ... ! Kiugrott az ölelő karokból.-- Hová futsz? — A töviseket kiszedni... ! III. r- Azt mondtad szép vagyok ... r- Mondtam ... — Most is ... ? T- Most is ... — Hazudsz! — Hazudok ... ¥• Egyszerre csúnyo lettem? — Nem mondtam ... j- Ha nem vagyok csúnya, akkor szép vagyok! — Legyél szép ... f A te szemedben akarok szép lenni! — Szép vagy... — Ha azt mondanám csúnya vagyok? T- Hát__ — Nem vagyok csúnya! — Nem vagy csúnya ... j- Szép vagyok! — Szép Vagy ... — r- Most már elhiszem, hogy szép vagyok! — Hidd el.. . — Mást nem tudsz mondani? — Nem ... F- Nekem ez is elég! — Ennek örülök ... — A te örömöd az én örömöm! — Légy boldog vele ... — Veled vagyok boldog! — Légy boldog ... — Mert szép vagyok! — Mert szép vagy ... — örökké az leszek! — örökké ... — Ennél szebbet senki sem mondhat! — Ennél szebbet sosem mondtam ... — Visszhang vagy? — A te visszhangod ... — Míg meg nem halok.., — Míg meg nem halsz...' — És utána? — Utána ... tunk. Ha csak tehette, elém jött, megvárta ä forgalom összegezését és együtt Indultunk haza. Mérhetetlen értékek halmozódtak fel a kezem alatt. Az országban szigorúan dekáztak minden darab kenyeret, emlékezhet rá, még jegyeket sem kapott mindenki. Én korlátlanul dúskáltam mindenben és akartam, hogy Nelll örüljön ennek a gondtalanságnak. Végigvezettem a polcrengetegek között. Kínálgattam, csokoládé szeleteket raktam a táskájába. Mosolygott, de nem örült neki. Éreztem, hogy udvarias, elnéző, de nem örül igazán. Voltak dolgok, amelyeknek nem tulajdonított jelentőséget a Gallai lány. Ilyen szempontból furcsa ember volt. Egy semmitmondó szürke gombnak vagy hajtűnek jobban örült, mint egy drága bútordarabnak ... Szerette magát ékesíteni sohasem hivalkodva, hanem mértéktartó szerénységgel egészítette ki szépségét. Aprócska dísztárgyak megszépültek rajta, fényt kaptak bőrének melegétől. Üzletek kirakatai előtt hosszú percekig álldogált, s megmagyaráztatatlanul olyan dolgokra esett a választása, amelyekért más egy lyukas krajcárt sem adott volna. Egy éve laktunk Zsolnán. A társaságot és a nyilvánosságot kerültük, önként vállalt magányunk engem kielégített. Éreztem, Nellinek ez kevés. Célzásokat is tett: „magadhoz láncolsz“, mondta szemrehányó mosolygással. — így jő, most így jő — csitítottám kedveskedve. Viszolyogtam a vadidegen emberek társaságától. Életünk nyugalmát féltettem az új ismeretségektől. Féltettem Nellit, féltékeny voltam. Szürkületbe tört a délután. Valahonnan feketekendős öregasszonyok tűntek a térre. Egyikük hangos „áldás békességgel“ felénk köszönt, s szigorúan ránknézett, mintha útját Szirotyák Dezső rajza — Felelj! = Nyugodtan akarok meghalni. .. — Csak a búskomor emberek halnak meg nyugodtan! Te nem lehetsz pesszimista! — Nem lehetek az, mellettem vagy ... — Drágám ... ! . és újra kezdődik minden. — Szép vagyok? — Szép vagy ... állnánk az istenhez igyekvő lelkének. Szégyenkezve leültünk a templomkerítés betonpadkájára. Szemben öreg, rangos ház ablaka nyílik, őszfejű ember néz ránk csodálkozva. Aztán egy rövidnadrágos lány és egy magas fiú útját kíséri tekintetével. Mitha vigyázója lenne a templom előtti térnek. Meszszebb a város végén harang kondul. a lány aprózza lépteit: Bal, jobb, ahogy a harang kondul. A hegy felé mennek, sajnálom hogy gyorsan távolodnak. Mi ketten a tér kellékei vagyunk. Mozdulatlan, mozó szájú szobrok. Jó lenne a kőkockákra borulni és hallgatni a lépések visszhangját, a közelítőket és a távolódókat. Húsz évvel ezelőtt rabok kövezték ki a teret. Előbb legyalulták a szerteágazó utcák meredekeit, aztán különös alakzatú kockasorokat raktak. Azóta visszhangot vernek a kövek; a harangok visszhangját és a lépések visszhangját. Ezerkilencszázötven májusában mulatságra kaptunk meghívót — kezdte lassan a repülős. — Elmentünk. Nelli ragyogott. A nagyterem sarkainak félhomálya, a zene. a tompa zsibongás mind a termetére ragadt. Nevetésében láthatatlan ékszerek fényét éreztem. Hangulatában volt valami bujkáló öröm, egy kimondhatatlan felszabadultság,. amely megváltoztatja az annyira ismert arc vonásait is. Táncra kértem. Belém tapadt Körmeinek élét a kabát szöveten át is éreztem. Deréktól felfelé kissé eltartotta magát, szemeivel rámperzselt, őrizve testem minden rezdülását. — Minket bámulnak — mondtam kedveskedve és óvatosan lazítottam ölelésén. — Restelkedsz? — tapadt hozzám. — Nem, — válaszoltam, de jólesett az a mohó mozdulat. Mások is táncra kérték. Előbb rámnézett, majd tanácstalanul felállt. (Folytatjnkl 13
