A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-06-26 / 26. szám

Petrőci Bálint ^ , ö z ep vagy Azt mondta: — Szép vagy... Nemet intett. — Nem vagyok szép ... r- Gyönyörű vagy! — Ha azt mondanád, hogy csak szép vagyok.. — Tündérszép vagy! A tükörbe nézett. — Ha azt mondanád, hogy csők gyönyörű va­gyok ... — Szépek szépe vagy! A legcsodálatosabb! Újra a tükörbe nézett, és mosoly ült az ajkára. — Szépek szépe lennék? A legcsodálatosabb? Ö. te... I — kiáltott fel kéjes örömmel, és ked­vese nyakába ugrott. Amikor a kedves lélegzethez jutott, könyörögni kezdett: — Az istenért, engedj! A karod szőrit, mint a hu­rok! r* Már nem vagyok szép? — Szép vagy ... — Csak szép?! — Nézz a tükörbe! — Elfelejtetted, mit mondtál? — Nézz csak a tükörbe! — Ó, te gyalázatos ... ! Ne is lássalak többé! A kedves elment. Ö meg a tükörbe nézett, és mosolygott. — Szép vagyok ... - suttogta maga elé. — Szé­pek szépe vagyok, nem érdemel meg engem... II­Azt kérdezte: — Szép vagyok? — Szép ... ■- Gyönyörű vagyok? — Gyönyörű . .. — Szépek szépé vagyok? — Az vagy ... — Még mindig szép vagyok? r- Szép vagy . .. r- Még mindig gyönyörű vagyok? — Gyönyörű vagy ...-- Még mindig szépek szépe vagyok? — Az vagy . .. — Mást nem tudsz mondani!? s- Mit mondjak? — Valami csodálatosan szépet! a szótlanságot, elmetszeni a kiszámíthatatlan gondolatok szálait. „Minek kezdeni elölről,“ védekeztem magamban a beszélgetés ellen. Ketten is egyedül voltunk az elnéptelene­dett tér csendjében. — Elszóltam magam, hogy ez nem igazi menyasszonyság, csak úgy Játéknak szántam. Nelli ingerülten leszaggatta magáról a ruhát és durcásan az ágyra dőlt: „Becsaptál,“ mond­ta sírósan. Egyszerűen nem értettem a feleségem örö­mét. Ez is hiányzik belőlem, nem érzem az örömöt. Valami megrándul, vagy elfordul ben­nem, letompul: nem tudok őrülni, s olykor a mások jókedvére is teherként nehezedek. Micsoda nagy dolog egy menyasszonyi öltö­zék, mosolyogtam, de csak kényszerből. Rá­néztem a repülősre, mintha egy ismeretlen hanghoz keresném az arc vonásait. Kényszeredetten vigasztaltam — folytaim. — Kedveskedve a tükör elé tuszkoltam, a haját Igazgattam, vállaihoz tartottam a földet verő csillogó selymet. Sirt. Mereven állt és sírt. Könnyei ráfolytak a szája szélére. Barázdákra törték a kisdarab örömöket, éppen úgy mint az előbbi kismenyasszony arcát... A meny­asszonyok síró öröme egyforma. Éreztem, hogy tapintatlanságommal elrontottam valamit. Egy kedves, játékos pillanattal megloptam mind­kettőnket. Kínos érzés az, amikor az ember utólag rájön, hogy az életéből hiányzik egy pillanat. Felnézett és kisvártatva tovább mondta: A Gallai lány szerelmet vágyó mohósága ki­elégíthetetlen volt. Ismerkedésünk első hónap­jaiban határtalanul odaadó volt, hisz beszéltem már magának erről: Később számolni kezdte az elmulasztott örömöket. Rádöbbent valamire. Kárpótolni akartam. Zsolnán egy élelmiszerraktár vezetője voltam. Ebédszünet nélkül, délután háromig dolgoz-Hallgcu. — Már nem vagyok szép? — Olyan vagy, mint a rózsa ... — Édesem ... ! Kiugrott az ölelő karokból.-- Hová futsz? — A töviseket kiszedni... ! III. r- Azt mondtad szép vagyok ... r- Mondtam ... — Most is ... ? T- Most is ... — Hazudsz! — Hazudok ... ¥• Egyszerre csúnyo lettem? — Nem mondtam ... j- Ha nem vagyok csúnya, akkor szép vagyok! — Legyél szép ... f A te szemedben akarok szép lenni! — Szép vagy... — Ha azt mondanám csúnya vagyok? T- Hát__ — Nem vagyok csúnya! — Nem vagy csúnya ... j- Szép vagyok! — Szép Vagy ... — r- Most már elhiszem, hogy szép vagyok! — Hidd el.. . — Mást nem tudsz mondani? — Nem ... F- Nekem ez is elég! — Ennek örülök ... — A te örömöd az én örömöm! — Légy boldog vele ... — Veled vagyok boldog! — Légy boldog ... — Mert szép vagyok! — Mert szép vagy ... — örökké az leszek! — örökké ... — Ennél szebbet senki sem mondhat! — Ennél szebbet sosem mondtam ... — Visszhang vagy? — A te visszhangod ... — Míg meg nem halok.., — Míg meg nem halsz...' — És utána? — Utána ... tunk. Ha csak tehette, elém jött, megvárta ä forgalom összegezését és együtt Indultunk ha­za. Mérhetetlen értékek halmozódtak fel a kezem alatt. Az országban szigorúan dekáztak minden darab kenyeret, emlékezhet rá, még jegyeket sem kapott mindenki. Én korlátlanul dúskáltam mindenben és akartam, hogy Nelll örüljön ennek a gond­talanságnak. Végigvezettem a polcrengetegek között. Kínál­­gattam, csokoládé szeleteket raktam a táská­jába. Mosolygott, de nem örült neki. Érez­tem, hogy udvarias, elnéző, de nem örül iga­zán. Voltak dolgok, amelyeknek nem tulaj­donított jelentőséget a Gallai lány. Ilyen szempontból furcsa ember volt. Egy semmit­mondó szürke gombnak vagy hajtűnek jobban örült, mint egy drága bútordarabnak ... Szerette magát ékesíteni sohasem hivalkod­va, hanem mértéktartó szerénységgel egészí­tette ki szépségét. Aprócska dísztárgyak meg­szépültek rajta, fényt kaptak bőrének melegé­től. Üzletek kirakatai előtt hosszú percekig álldogált, s megmagyaráztatatlanul olyan dol­gokra esett a választása, amelyekért más egy lyukas krajcárt sem adott volna. Egy éve laktunk Zsolnán. A társaságot és a nyilvánosságot kerültük, önként vállalt ma­gányunk engem kielégített. Éreztem, Nelli­­nek ez kevés. Célzásokat is tett: „magadhoz láncolsz“, mondta szemrehányó mosolygás­sal. — így jő, most így jő — csitítottám ked­veskedve. Viszolyogtam a vadidegen emberek társaságától. Életünk nyugalmát féltettem az új ismeretségektől. Féltettem Nellit, féltékeny voltam. Szürkületbe tört a délután. Valahonnan fe­­ketekendős öregasszonyok tűntek a térre. Egyikük hangos „áldás békességgel“ felénk köszönt, s szigorúan ránknézett, mintha útját Szirotyák Dezső rajza — Felelj! = Nyugodtan akarok meghalni. .. — Csak a búskomor emberek halnak meg nyu­godtan! Te nem lehetsz pesszimista! — Nem lehetek az, mellettem vagy ... — Drágám ... ! . és újra kezdődik minden. — Szép vagyok? — Szép vagy ... állnánk az istenhez igyekvő lelkének. Szégyenkezve leültünk a templomkerítés be­tonpadkájára. Szemben öreg, rangos ház abla­ka nyílik, őszfejű ember néz ránk csodál­kozva. Aztán egy rövidnadrágos lány és egy magas fiú útját kíséri tekintetével. Mitha vi­­gyázója lenne a templom előtti térnek. Mesz­­szebb a város végén harang kondul. a lány aprózza lépteit: Bal, jobb, ahogy a harang kon­dul. A hegy felé mennek, sajnálom hogy gyor­san távolodnak. Mi ketten a tér kellékei vagyunk. Mozdulat­lan, mozó szájú szobrok. Jó lenne a kőkockák­ra borulni és hallgatni a lépések visszhangját, a közelítőket és a távolódókat. Húsz évvel ez­előtt rabok kövezték ki a teret. Előbb legyalul­ták a szerteágazó utcák meredekeit, aztán kü­lönös alakzatú kockasorokat raktak. Azóta visszhangot vernek a kövek; a harangok vissz­hangját és a lépések visszhangját. Ezerkilencszázötven májusában mulatságra kaptunk meghívót — kezdte lassan a repülős. — Elmentünk. Nelli ragyogott. A nagyterem sarkainak félhomálya, a zene. a tompa zsi­­bongás mind a termetére ragadt. Nevetésében láthatatlan ékszerek fényét éreztem. Hangula­tában volt valami bujkáló öröm, egy kimond­hatatlan felszabadultság,. amely megváltoztat­ja az annyira ismert arc vonásait is. Táncra kértem. Belém tapadt Körmeinek élét a kabát szöveten át is éreztem. Deréktól fel­felé kissé eltartotta magát, szemeivel rám­perzselt, őrizve testem minden rezdülását. — Minket bámulnak — mondtam kedvesked­ve és óvatosan lazítottam ölelésén. — Restelkedsz? — tapadt hozzám. — Nem, — válaszoltam, de jólesett az a mohó mozdulat. Mások is táncra kérték. Előbb rámnézett, majd tanácstalanul felállt. (Folytatjnkl 13

Next

/
Thumbnails
Contents