A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-06-12 / 24. szám
6<D8R Agyonpolitizált szerelem ITörténik a Margitszigeten. Ibolya, csinos, fiatal lány, egy pádon ül, és szerelmét várja. Napernyőfe hegyével köröket írna le a porba, ha volna napernyőié. De nincs. 1956-ot írunk.) Géza llihegve megérkezik): Ne haragudjék, Ibolya, elhúzódott az értekezlet. Ibolya: Nem baj, Géza, az a fontos, hogy Itt van. (Kezet nyújt.) Géza lleül): Sajnos, csak egy órám van, mert nyolcra várnak egy másik megbeszélésre ... Szép esténk van__ Ibolya: Nézze, milyen gyönyörűen • csillog a víz... Géza: Igen. Szeretem a természetet, mert megnyugtatja az embert. Azért kérettem magát, Ibolyka, mert úgy érzem, hogy a köztünk lévő érzelmi kapcsolat nem megfelelő. A múltkori hosszú kézcsők őta nem fejlődtünk eleget. Ibolya: Szeret, Géza? Géza: Szeretem. Ibolya: Akkor csókolj meg... (A fiú nyakába veti magát.) Géza (elhárítja az ölelést): Most átesett a ló másik oldalára. Én a fokozatos fejlődés híve. vagyok. Üljön csak egyenesen. A csókra is rákerül a sor, a maga idejében. Ibolya: Hát nem szeret? Géza: Dehogynem. Szenvedélyesen, izzón szeretem. De persze vigyázok, hogy ez a szenvedély ne uralkodjék el rajtam. Megőrülök, ha a száját látom, vagy megérzem a haja illatát. De persze, ez nem helyes. Ibolya: Hát mi a helyes, Géza? Géza: A szenvedélyesen higgadt, mértéktartóan őrült szerelem. Ez persze nehéz, de a tartós boldogságot nem adják ingyen. Ibolya: Szeretem a hangját. Olyan mély és férfias. A hideg futkos a hátamon tőle. Géza: Helyes, hogy szereti a hangomat, de a hideg futkosását túlzásnak tartom szerelmünknek ebben a szakaszában. Ibolya: Olvastam egy regényben, hogy egy férfi télen, húszfokos hidegben, a zajló Dunán, egy jégtábla tetején csókolta meg először szerelmét... Géza: Minden a helytől, az időtől, a körülményektől függ. Az ott, akkor helyes volt. Ez itt, talán most nem lenne helyes. Ibolya: Mondja, Géza, nem mafla maga egy kicsit? Géza: Lehet, elfogadom a kritikát, és igyekezni fogok a hibámat kiküszöbölni. (Megcsókolja a lány nyakát.) Ibolya: Jujj! nézze, Gézuka, milyen fényes az a csillag. Ha most a szemembe nézne, meglátná ott azt a csillagot.-.. Géza (belenéz a lány szemébe): Látom, valóban ott van. Ibolya: Szeretsz, édes kis maflám? Géza: Nem vagyok kicsi. Százhetvenöt centiméter voltam a sorozásnál. Ez a kérdés egyik oldala. A másik oldala az, hogy őrülten, fékevesztetten, rajongva szeretlek. De kezeljük ezt a kérdést óvatosan. Azt nem mondhatom neked, hogy nem szeretlek, mert szerelmem hangsúlyozása kell ahhoz, hogy irántam való érzéseidet felkorbácsolja. Viszont nem is hangsúlyozhatom szerelmemet egyoldalúan, mert akkor rögtön tiszteletlen leszel, és azt mondod, hogy mafla vagyok. Ibolya (türelmét vesztve): Tehát? Szeretsz vagy nem szeretsz? Géza: A probléma nem olyan egyszerű. Négy kérdéscsoportra bontható: 1. Szeretlek, mert vágyódom rád. 2. Nem szeretlek, mert más nőkre is vágyódom, bár kevésbé. 3. Jól érzem magam veled. 4. Néha órákig nem is gondolok rád. E kérdéscsoportok közül kettő-kettő dialektikusán kiegészíti egymást. Ibolya: Eredj, Géza a megbeszélésre, és soha többé ne is lássalak ... (Pityereg.) Géza: Valóban, mindjárt nyolc óra. Távozom. Ibolya: Hozzájárulásommal. Géza (felkel, de rögtön újból leül): Ibolya! Te Nem gondolkodói perspektivikusan. Ha egy bizonyos idő múlva el akarnálak venni feleségül, anyád nem adna hozzám, mert utál engem, és én is utálom öt. Ibolya: Ne beszélj így a mamáróll Géza: A múltkor is kidobott az a sárkány! Ibolya: Te! (Pofon üti a fiút.) Géza: Ez az ellenség keze volt. De erről majd máskor. Én megyek. (Tesz két lépést.) Hagyod, hogy így elmenjek? Ibolya: Még csodálkozol, ezek után? Géza: Holnap ilyenkor itt várok rád. Itt leszel? Ibolya: Itt leszek: De persze, lehet hogy nem leszek itt. A leghelyesebb az lesz, ha elvben itt leszek, és gyakorlatilag nem. Géza: Mit akarsz ezzel mondani? Ibolya: Azt hogy az elmélet és a gyakorlat között szakadék van. Géza: Én átugrom! (Odaugrik a lányhoz és átöleli.) Ördög vigye azt a megbeszélést! (Hevesen megcsókolja Ibolyát.) Ibolya (nyöszörög). Te őrült... Megesszük a jövőnket... (Az este már leszáll. A Duna lassan, unaU kozva hömpölyög. Látott már Ilyet.) ——i«iw—i m— ■niih n 1—<HT—— A (jhcrs JcTSiz/a Ismét Prága utcáit járjuk. Harmadik napja nem ettem. Szédülök. Ha az utca sarkán árulgatok, úgy érzeip, a járókelők tekintete a fejemen motoz. Képzelgés. Kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy velem törődjenek. Idegenség. A Vencel-tér sarkán német hadifoglyok takarítják a romokat, tíz cigarettáért adnak egy falat kenyeret. Koldústól veszem el a botot. — Vegyenek cigarettát! Házalunk, kínálgalunk. Egyetlen gondunk, hogy összekolduljuk a hazautazáshoz szükséges pénzt. Ez már a koldulástól is alábbvaló. Kabátunk, alá rejtjük a vendéglői ételmaradékot. A zenész piszkos kézzel belemarkol egy félbehagyott tál zaftjába. Már.ismernek az állomási rendőrök, ha idejében észrevesznek a pincérek, kitessékelnek. Forgácsnak reszket a szájaszéle. Ideges. Beszéde már hasonlít az artikulátlan makogáshoz. A bizonytalanság óráról órára közelebb szorít bennünket a falhoz. Fapadokon ülünk, értelmetlen. szürke szemekkel bámuljuk az utasforgalmat. Mégegyszer elbandukolunk az Óvárosi-térre. — Vegyenek cigarettát. — Kiváncsi gyerekek fonnak körénk gyűrűt. Forgács marékszámra szórja zsebéből a cigarettaport. Galambok repülnek a lábainkhoz, földre csípnek néhányszor, majd szétrebbennek. Nem madárnak való eledel ez. A zenész kis szüneteket hagyva, állandóan köhécsel. — Enni, enni adjatok — mondja a gyerekeknek. Kezükbe nyom egy marék cigarettát. Azok nem értik, Elismétli, mutatja éhségét. Esetlen mozdulatain nevetnek. Bohócok vagyunk Húsz János lábainál. Figurák, pondrók, utcaszemetek. Jó lenne letérdelni a lábai elé. — Vegyenek cigarettát...! Szóljanak hozzánk! Fáradozásunk, éhezésünk hiábavaló áldozat. Rajtunk nem segít, másokat nem érdekel. Férgek mozdulata ez az életért. — Szóljanak hozzánk ... 1 Egykedvűen zsong körülöttünk a város. Petyhüdt arcú ember ólálkodik mellettünk egy idő óta. Forgács gyanakodva kapdossa felé szemét. Ebben a nagy forgatagban ő is olyan, mint a vak. Karihoz lép az idegen. Halkan magyaráz neki valamit, integet, hogy menne vele. A futballista nem is érti, tanácstalan is. Mégis enged az unszolásnak. Egy ideig követjük őke‘, majd eltűnnek egy boltíves kapu mögött. Álunk és számoljuk a perceket. A zenész a szobor talapzatához görnyed. Körbeállva nézik. Mozog a szája és tekintete az utca kövén kúszik. Lehet, hogy a kőkockákat számolja. Oldalról tekintve gubbasztó városi kiskutya. Forgács kis köröket írva rágja a cigarettát. Három méterről árad belőle a dohányszag. Ha kialszik a füstölője, megállít valakit és tüzet kér. Gyufája sincs. Ötöt ver felettünk a torony órája. Nagy tömeg gyűl a templom elé, a pléh apostolok vonulását figyelik. Reszkető mozdulatokkal jönnek és elmennek. Kondulásra támadnak és halnak meg. Ruháját gombolgatva elénk toppan Karai. Kezében pénzt lobogtat és mosolyogni próbál. — Mit akart? — kérdi szárazon Forgács. A futballista zavarban van. Arca sápadt. Szája szélein kis ráncokban folyik a nyál. Mosolya torz vtgyor. — Beszegődtem játékosnak — mondja és földre süti a szemét. — Hová? — hajol hozzá hitetlenül a zenész. — Ide. Hazudsz — csap le rá Forgács. Karai nem ellenkezik, önkéntelenül is az állomás felé 'ndulunk. — Mit csinált veled? — faggatja tovább. — Beszervezett — válaszolja hanyagul. — Strici — löki felé a szót Forgács. Megvetően köp egyet és tüntetőén elő>-e siet. Összeszámoljuk pénzünket. Karai kérés nélkül sapkámba hullatja utolsó filléreit is. A futballista alázatos és hunyászkodó. Hazáig csak egy jegyre telik. A zenész ajka megremeg. — Velem mi lesz? — kérdi Forgácsot. Sorsot húzunk. Karai közönyösen féloldalt fordul. Engem tiszte! a szerencse. Hangosan felnevetek. Gonosz, merev tekintetek fonódnak rám. Ellenséeeim lettek. — Mi lesz velem? ■== reszket a zenész hangja. — Én megyek — förmed rám Forgács. Farkasszemet nézünk. Most látom először tisztán hunyorgó szemeitä
