A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-06-12 / 24. szám
DZ SONI Kényszerítette magát, hogy nézelődjék, újra megbámulja a lassú, bágyadt legyeket, és úgy, érezte, hogy szilárdan áll a napos oldalon, amelynek úgy látszik, se vége, se hossza. „Na jó, a napos oldalon fogom várni, és hem a könyvesboltnál, ha már egyszer így akarta ... “ Megtetszett neki az asszony szeszélye, de a saját engedékenysége még jobban. Ogy érezte, hogy kiderítette végre, mi hiányzott neki Danutében az utóbbi évek során f" a szeszély, egy csöppnyi kis hóbort, ami viszonyuk higgadt menetét egy kissé felborzolta volna. Hiszen kívánhatna Danutétől olyasmit is, ami nincs. Persze, csak nagyritkán. Vitautas összeszedte magát. Tőle akár most Is követelhetne. Már nem volt olyan biztos mindabban, amiben mindig olyannyira hitt. Körülvette a napos oldal, szépséggel, ifjúsággal, és szeszélyekkel telve, ami Itt nem ejtett ámulatba senkit — csak őt magát. Sietve elmosolyodott. Csak ügy, egyszerűen. „Lehet, hogy Danute már rég szeretett volna találkozni velem a napos oldalon?“ Csak jöjjön már minél hamarább, kereken megkérdezi tőle, hogy eltalálta-e a kívánságát. Nem. Most azt fogja neki mondani, amit még a ház előtt akart. Amit akart, és amit nem mondott el. Hogy gyakrabban nézzen ilyen szemmel... Nem, azt nem. Most már nem azt... Elszokott tőle. Már nem tud Ilyen szavakat kimondani... De lehet, hogy Dana nem Szokott el, némán mondogatta magában, valahányszor ő egyedül ment sétálni. Azért is vibrált úgy a hangja, belopakodva a szívnek olyan zugába is, ahová különben nem jutnak be szavak. És ezen a szívbe lopakodó hangon mondta: „Találkozunk a napos oldalon.“ S hogy ő ne ijedjen meg ezektől az ünnepi csengésű szavaktól, hát elszaladt kefirt venni. Pedig tizenhét évvel ezelőtt bizonyára odakiálthatta volna egész egyszerűen: „Találkozunk a napos oldalon!“ Vitautas úgy éreztie, hogy a nap vakítja a szemét. Tizenhét év után újra találkoznak a napos oldalon, jóllehet ők maguk sem azok már, akik voltak tizenhét év előtt. Távolról sem azok. Legalább ő valóban nem az.., És Dana? Dana sem... Mit mondjon neki ennyi év után? Vitautas nem régen várt. De egyre jobban elfogta az izgalom, nehogy az asszony túl gyorsan és váratlanul bukkanjon fel, mielőtt ő kiismerné magát saját gondolataiban, és eltudná határozni, hogy mit mondjon neki. Lehet, hogy ugyanígy izgult tizenhét évvel ezelőtt is, de csak akkor, ha késett Dana. Ahogyan késik ma is. Akkor is szórakozott volt, de ő akkor nem haragudott. Tetszett neki a lány szórakozottsága. „Nem tesz semmit, kivárom ... “ Egyenest megörült, hogy nyugodtan várhat. Már szaladt is Danute zihálva. Akkoriban is alig tudta kifújni magát, mivel rendszerint elkésett. De finom kis alakját nem húzta oldalra a táska súlya. A nap most is beragyogja a haját, a szemét, az ajkát, mint akkoriban ... — Te most is éppolyan vagy... — mondta tompán a férfi. — A cukor... Azt hinné az ember, tudod, hogy egy kiló cukrot lemérni, az semmi, de hát ezek a kiszolgálók... Vitautas kivette a táskát a kezéből, amit pedig sohasem tett azelőtt, és úgy pillantott az asszonyra, mint tizenhét évvel ezelőtt: — Te most is éppen olyan vagy... Mindig elkésel! Danutét szinte megrémítette férje felindult hangja, Mivel bánthatta meg vajon? — Értsd meg, nemcsak én vásárolok. A háztartási cikkeknél is tömeg van. Szappant, fogpasztát is kellett vennem ... A férfi nem is hallotta a magyarázatot. Értsd meg, olyan régen vártalak ... Vitautas hangja egészen körülfonta az aszszonyt, úgy érezte, mintha megölelné a vállát, és maga felé fordítaná. Valósággal elámult, milyen szép és fiatal a férje, itt a napos oldalon. — És én mennyit vártam rád! — Tizenhét évet... Danutét megütötte a gyors és engedékeny válasz, szinte jól esett volna hallani, hogy egy kicsit morog. A hosszú évek alatt még a dörmögését is megszerette. Mentek a napos oldalon, és olyan volt az egész, mintha így mennének már tizenhét év óta együtt: egyre vágyakozva egymás után. MAREK GUSZTÁV felvétele Aki ismerte Dzsonit, márpedig igen sokan ismerték öt, nagy jövőt jósolt neki. Nálunk már ritka dolog az akasztás, de Dzsonit jelakasztják, az nyilvánvaló, mondogatták az emberek kedvesen mosolyogva. Félelmetes jelenség volt, annyi szent: magas, fekete és marcona, lomha járású és villogó szemű. Szerette az illatos küljöldi szivarokat, a vodkát és a Duna partján unatkozó, ápolt fiatalasszonyokat, akik, saját állítása szerint jobbára brazil miniszternek, vagy mexikói filmszínésznek nézték őt s akikben a legcsekélyebb félelmet sem gerjesztette, sőt, akkor is követték, amikor megtudták róla, hogy szállása nem a Devín vagy Carlton szállóban vagyon, hanem a közeli, romantikusan elhanyagolt sikátor egyik omladozó házának padlásszobájában. A kávéházban és sörözőben, ahol szabad idejének nagy részét eltöltötte (idejének nagy része szabad volt) osztatlan tisztelet és hódolat övezte. Hódolat a nők. tisztelet a férfiak részéről. Asztaláról sosem hiányzott a sör és a vodka, szájából a jóillatú szivar — ha valamelyik mégis fogytán volt, összevonta bozontos szerAöldökét s egy fejmozdulattal magához intette a pincért. , — Szeretném tudni, meddig várjak még, főúr? — Oh, bocsánat, művész úr! Mit tetszik parancsolni? — Ha jól emlékszem, a mérnök úr rendelt nekem egy vodkát — s Dzsoni határozott kézzel mutat egy gyanútlan, csupán az imént érkezett vendégre — hozzák már kérem, nem érünk rá. — Parancsára, főmérnök úr! — hajol meg a pincér az ámuló vendég előtt és elvitorlázik. A vendég egy ideig mozgolódik, óvatosan körülnéz, majd tekintete megállapodik Dzsoni asztalra fektetett, hatalmas, csontos öklén s félénken elmosolyodik. Azután fizet, természetesen ... De mondom, az ilyen eset ritkán fordult elő, Dzsoni elé megrendelés nélkül is jött a sör és a vodka s ő szép lassan elszopogatta, anélkül, hogy akárcsak a szeme csillogásán meglátszott volna, hogy ivott. Egyébként azon a tájon elég gyakoriak még ma is a verekedések s néha bizony csúnya bicskázásokra is sor kerül. De az említett kávéházban csak ritkán lépett közbe a rendőrség, pedig hát itt sem angyalok gyülekeznek esténként. Am a tekintély az tekintély. Ha valaki már alaposabban „beszívott" s valami félreértés miatt szájon vágta asztaltársát, Dzsoni felállt és végigsétált az asztalok között. Lomhán és zsebredugott kézzel. A kávéházi ricsaj elhalkult s egy kicsit mindenki behúzta a nyakát. Dzsoni a pofozkodó mellé lépett s kezét a vállára tette..'. Ez általában elég is volt. Ha az illetőnek maradt még egy cseppnyi józan esze s némi pénze, azonnal hozatott Dzsoninak egy féldecit, fizetett és elkotródott. Ellenkező esetben: — Te huligán, hát nem szégyelled magad! — sziszegte Dzsoni s hallani lehetett, ahogy a pofozkodónak ropog a vállcsontja, majd sírva becsúszik az asztal alá. Ezután ott termett két markos alak s kitámogatták a „huligánt“ az utcára. Dzsoni emelt fővel, komor arccal ballagott vissza a helyére. Azonban téved a kedves olvasó, ha Dzsonit ezek után valamiféle geng-főnöknek, bandavezérnek képzeli. Nem, Dzsoni még ilyen értelemben sem volt a kollektivizmus híve s bár egykét talpnyaló alvilági alak mindig akadt az asztalánál, ő alig vett róluk tudomást, szélsőséges individualista volt, a „foglalkozás nélküliek“ gyanús társaságában éppen olyan roszszul érezte magát, mint a szocialista munkabrigádban, amelybe kábelgyári munkáskorában néhány napra beszervezték. • Nem vett részt semmiféle közös akcióban. Áfonyát után egyedül járta az utcákat, rejtélyes kóborlásairól nem számolt be senkinek, A belvárosban csak nagyon ritkán mutatkozott. Ilyenkor általában mindig egy-egy lehajtott fejű, „idegen márkájú" asszony suhant mellette az említett sikátor felé. Ejfél tájban az interhotel elől eltűnt a legelegánsabb külföldi kocsi csupán harmad-negyednapra került elő, teljes épségben, négy-ötszáz kilométer többlettel. Valamelyik félreeső utcában talált rá a rendőrség. Néhányszor kihallgatták őt, megfenyegették, aztán bizonyítékok híján szabadlábra helyezték ... — Akasztófán végzil — mondják az emberek jóindulatúan mosolyogva. Letartóztatása előtt egy nappal találkoztam vele kedvenc kávéházában. Szokatlan kedves hangon üdvözölt: — Ahoj Dzsoni! — mondotta (ő ugyanis mindenkit Dzsoninak szólít) — búcsúzni jöttél? — Nem értelek, Dzsonikám ... — Nem, mi? Hát kérlek, várom a hekusokat. — Mi történt? — Összetörtem egy hatszázhármast. — Hogyan? De hiszen te nem szereted a hazai kocsikat...?! — Persze hogy nem! Nem is én csórtam el, hanem az a hülye Maki. Ismered őt, mi? Így van az, ha az ember pancserrel kezd. — Te nem szoktál közösködni senkivel... — Nem is. Csakhát most felszedtem két istent bécsi mamit, akik mindenáron együtt akartak feljutni a paradicsomba. Az istennek nem tudtam őket szétválasztani, olyanok voltak, mint a sziámi ikrek. Haverra volt szükségem, így aztán telefonáltam Makinak. Már hatszázhármassal érkezett a Kristály elé. Szene után beleszaladt egy cseresznyefába ... — Dehát akkor nem te törted össze a kocsit ...? — Nem mindegy? Makinak eltörött a bal lába, be kellett őt hoznom a kórházba ... — Hogyan hoztad be? — Szerencsére a motornak nem lett semmi baja, csak a lámpát meg sárhányót törtük össze. A nőket Szencen felraktam a vonatra, Makit meg behoztam az orvoshoz. Azután elvittem a kocsit a rendőrségre. — Ejha...! — Ahogy én ismerem Makit, úgyis beköpne. Így meg lesz legalább valami „enyhítő körülmény is", nem igaz? — No és elengedtek? — Felvették a jegyzőkönyvet és el. Előbb persze megbeszéltem velük egy randevút, itt a kávéházban. — Mikorra? — Ma vagy holnap főnnek értem... Iszol valamit? — Szegény a kasszaDzsoni... — Hagyd-el! A mérnök úr amúgy Is régen készül fizetni nekem valamit — mutat egy imént érkezett vendégre — most itt az alkalom: — Főár. ! Két fél decit parancsol a mérnök artdrs. Sörrel, ha lehet... — Parancsára, vezérigazgató úr! — hajol meg a pincér a megrökönyödött vendég előtt, s gS. NAGY LAJOS
