A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-01-16 / 3. szám
Mi a szép, a hangulatos, Ha a lakásban elhelyez az ember egy szobrocskát, annak nyilván alkalmazkodnia kell a lakás higiéniai szintjéhez. Márpedig egy érdes felületű, groteszk terrakottáról nem törölhető le a por, csakis azzal a kockázattal, hogy egy-két orrot, fület vagy pipát letörnek. Nyilvánvaló, hogy nem csak a rodini eszmény, hanem a háziasszony szempontjából is egy szobor megítélésénél döntő a felület. De ez csak a kiinduló pont. Mert ha valaki egy karcsú porcelán-táncosnőt szeretne a lakásba beállítani, azt hiába próbáljuk rábeszélni egy végleges tömörséggel megalkotott fekete bika megvételére. És ha valaki tündért akar, azt céltalan erőlködés meggyőzni arról, hogy a vajákos asszony közönségességét, ostobaságát, nevetségességét leleplező kisplasztika sokkal értékesebb. És itt érünk el a lényeghez. A nippek többsége esetében a vevő szempontja ugyanis ez: bájt, finomságot, emelkedettséget vinni a lakásba. Természetes, ha nem kapja meg ezt olcsón, művészi színvonalon, megveszi még akkor is, ha művészieden. Nem igaz, hogy a művészietlent keresi. Ö ebben az esetben a bájosát, a finomat és természetesen az olcsót kereste. Ezért aztán az a modern kisplasztika (alkalmazzon bár zománcos felületet is), amely nem akarja megérteni, hogy a vevő a „nem-közönségest“ keresi, az hiába akarja a közönségest leleplezni vagy eszményíteni. (Sőt, a modern plasztika egyes válfajai sznobizmusból magát a szépet akarják abszurdnak, nevetségesnek nyilvánítani.) Ugyanígy állunk képek dolgában is. Tény az. Hogy a tömegek esztétikai képzettsége sohasem fogja elérni a művészekét és a műkritikusokét, azokét, akik hivatásszerűen foglalkoznak a művészettel. És ilyen, értelemben a modern művészet bizonyos irányzatai, amelyek a művészi látás algebrájának tekinthetők, éppoly érthetetlenek a széles rétegek számára, mint Max Planck vagy Einstein fejtegetései. Ez azonban ne ringasson abba a tévhitbe, hogy a tömegek azért fordulnak el bizonyos műalkotásoktól, mert rossz az ízlésük. Mert (sajnos csak elméletben végezhetjük el ezt a próbát) fogadást ajánlok: bármilyen esztétikailag képzetlen néző elé odateszünk egy Boucher, Csók István vagy akár Modigliani aktot és melléje a képkeretezők vagy az ószer fertelmes, kontár giccseit, nincs olyan műveletlen néző, aki ne az előbbieket választaná. És arról is meg vagyok győződve, hogy bármelyik falusi öregasszony szemében egy Raffaello-madonna szebb, mint egy szent-giccs festőé. Én magam akaratlanul is jellegzetes kísérletet végeztem e téren. Mattisse egyik legismertebb képének, egy aranyhalas csendéletnek eredeti nagyságú másolata van a birtokomban. Számtalanszor megfigyeltem, hogy esztétikailag képzetlen emberek (gépkocsivezetők csakúgy, mint pesztonkák) elragadtatva álltak meg előtte, kérdezgették, honnan van, mennyi volt és milyen szép. Ezzel szemben rendkívül művelt, egyetemet végzett embernek kell lennie valakinek ahhoz, hogy megálljon előtte és elszörnyűlködve (mivel mind az aranyhalak, mind a virágok pontosan felismerhetők és akár faj szerint is azonosíthatók) kijelentse: ilyesmit nem tart az ember a lakásban. Persze, ahogy a romantikumnak is csak második lépcsőfoka az illúzió, a belőle fakadó szükséglet, úgy a giccs sem áll meg ennél a foknál, hanem következik a fantóziacsapongás, sőt a kaland. Ennek megfelelően a nippek, festmények, gobelinek tárgya a továbbiakban nemcsak az (érzékien vagy másképpen) sejtelmes, nemcsak a bájos, hanem a rendkívüli. szokatlan, egzotikus tehát mindaz, amit a képzelet a maga felfokozottságában követel: az óriás, a törpe, a ritka (még okkor is. ha ez a ritka ipari-szériagyórtmány) és végül az áltrófea, vagyis a kalandok emléktárgya. Mondani sem kell, hogy a hamisság, az álromantikusság itten érvényesül a leginkább, mert a legtöbb embernek ilyen értelemben vett igazi kalandban nem volt része, ezért gyűjti a mű-paradicsommadarokat, műszerecsen babákat, távoli nagyvilági fürdőhelyek emlékeit (montecarlói zseton vagy nápolyi hamutartó). És ebben a vonatkozásban már elméletben is nehezebb, bonyolultabb a megoldás útja. Mert ha a bájos, a finom kategóriájába tartozó dísztárgyakat megtervezheti művész, s a porcelán üveggyárak termelhetik is sorozatban — a fantasztikus a groteszk és a különleges emléktárgy esetében a sorozat mindenképpen, elméletileg és gyakorlatilag is, nevetséges eredményeket szül. Itt valóban csak az a megoldás, hogy minden táj, vidék valóban művészi értékű, a helyi ornamentikát vagy egyéb jellegzetességeket felhasználó emléktárgyakat készítsen. Sajnos, világméretekben egyre nkább szabványosodik, felületessé válik az ilyen emléktárgyak formavilága. S ez ellen szinte nem is lehet hadakozni. Vannak emberek, akik vesznek egy vitrint, és mielőtt egy kilométert is utaztak volna, megtöltik egzotikus emlékekkel. E téren nem is esztéikaiiag, hanem etikailag kell küzdeni a hamisság, a hazugság ellen. Azonkívül felvetődnek más kérdések is, melyeket lehetetlen csak esztétikai nézőpontból megoldani. Például: a gyermekek az óvónő vagy a tanítónő buzdítására nők napján, év végén vagy más alkalmakkor emléktárggyal lepik meg a szülőket. Ilyenkor tapintatlanság volna a négy-ötéves gyermek ajándékát azzal kihajítani, hogy micsoda Ízléstelenség, legalább egy-két évig látható helyen kell őrizni. A legérdekesebb jelensége azonban e problémának, hogy éppen ezekben a kategóriákban az utóbbi évtizedek alatt megszületett és terjedőben van az „ellen-giccs". Ellen-giccs, mert pontosan az ellenkezője azoknak a sablonoknak, amivel a giccs operált, azonban ugyanannyira felületes és tartalmatlan, továbbá már „nem a legszélesebb tömegekhez“, hanem a félműveltekhez vagy a művelt, de önálló ítéletre nem képes kultúr-sznobokhoz szól. Műbáj helyett műbájtalanság, műkidolgozottság helyett mű-kidolgozotlanság, sablon helyett műrögtönözöttség, arányok helyet mű-aránytalanság, balett-táncosnő helyett bálnaszerű szírfarúság és gyufafejűség, konstantinápolyi ornamentika helyett ócskavasdombon-keresettség és így tovább . . . Még szerencse, hogy a nagyobb tömegek valóban el nem rontott jó ízlése ezt visszautasítja. Csak aki hallott már valamit harangozni a modern művészetekről, az dől be neki. A kiút e téren csak egy lehet. Az, hogy neveljük, szoktassuk rá a gyerekeket (akár a felnőtteket is,) ha valami mélyen személyes természetűt akarnak, azt maguk készítsék el. Hiszen egy-egy gallyból, láncdarabból vagy uborkásüvegből s kis olajfestékből a legbizarabb, legeredetibb hangulatvilágítást rendezheti be bárki magának. S az ilyen dísztárgy, noha művészi értéke nincs is, hangsúlyozott szubjektív érzelmi tartalma s a kivitel elkerülhetetlen egyénisége miatt valóban hozzájárul az illúziókeltéshez. A legtöbb embert rá lehet vezetni arra, hogy ha egy eredeti hamutartót akar, akkor vegyen egy darab rézlemezt, és alkalmazza, görbítse úgy, ahogy az neki legjobban megfelelő, és ne dobjon ki pénzt műrögtönzésekre. Itt azonban el is érkeztünk a kérdés második lényeges fordulatához. Ahogy fentebb is sokszor céloztunk rá, minden illúzió és minden romantika elkerülhetetlenül hamis, ha az őt hordozó tárgy nem képvisel semmi funkciót. Az erkély, amire nem lehet kimenni, vagy kényelmesen heverészni rajta, a torony, ahová nincs hová és miért kilátni, és az emléktárgy, amely nem emlékeztet semmire, egyformán üres és céltalan. A meghittség és (a fentebbiek értelmében vett) romantikus légkör megteremtése csakis olyan tárgyakkal érhető el, amelyek valamilyen funkciót is betöltenek. Persze funkció már az is, ha egy helyiség vagy fadarab látványát változatosá tesszük. De mint a lakás beosztásánál mondottuk, a belső tagolásnak okvetlenül alkalmazkodnia kell a lakó életformájához és lehetőséget nyújtani a célszerű berendezkedéshez, ugyanígy egy olyan faliszőnyeg, amely csak porfogó, de nem arra szolgál, hogy a fal hidegét elvegye, a mellette levő heverőn fekvő személy fejének koppanását a falon csökkentse vagy hogy a hangszigetelést erősítse, egy ilyen faliszőnyeg csak kacat a lakásban. Úgyszintén a lámpaernyőnek, csillárnak, kép-, gyéraz ízléses ? tya-, virágtartónak és számtalan más elemnek is alkalmazkodnia kell a szükségletekhez. Hányszor látni olyan nevetséges lakásokat, ahol az íróasztal mellett egy szál dróton lóg egy csupasz villanykörte arra az esetre, ha az ottlakók olvasni is akarnak, tudniillik a drágán megvett pergamen lámpaernyő vagy csillár erre nem alkalmas. Hamis dísz, hamis hangulatkeltés egyfelől, sivár prakticizmus másfelől (ráadásul ügyetlen, nem praktikus prakticizmus) a leggyakrabban együttjár. Ugyanehhez az esztétikai-etikai tekintetben egyaránt hamis felfogáshoz tartozik az a - sajnos - roppantul elterjedt gyakorlat, amely a lakást felosztja egy sivár, dísztelen, közönséges használt részre, ez rendszerint a konyha, és egy giccsekkel, silány díszportékákkal telezsúfolt, dohos „tiszta" szobára, amelyet anynyira kímélnek, hogy soha a lábukat sem teszik be, legfeljebb a vendéget körülvezetik benne, de cigarettára már csak a konyhában gyújthat rá, holott a díszszobában legalább negyven hamutartó van, a konyhában pedig gyufásskatulyát használnak erre. Az esztétikai nevelésnek tehát elsősorban abban az irányban kell hatnia, hogy a szépet ne válassza el a gyakorlatiastól. Hogy a mindennapi élet használati tárgyaiban ne érje be a lehető legközönségesebbel, a lehető legkezdetlegesebbel, másrészt ne adjon ki pénzt használhatatlan dísztárgyakra, mert hiába van a tiszta szobában gyönyörű tiszta abrosz (legyen az vásári portéka vagy valódi flamand kézimunka a XVI. századból), ha ugyanakkor letakaratlan, piszkos konyhaasztalon fogyasztja el ebédjét. A szép, a hangulatos, az ízléses csak akkor „igazi“ ha valóban szükségletet tölt be, részt vesz a mindennapi életben. Tehát a lakás megtervezésénél (akárcsak az épikezésnél) sohasem járhatunk úgy el, hogy előbb csak praktikus (mint láttuk, nagyon is szegényesen felfogott praktikus) szempontokat tartunk szem előtt, s akkor ráaggatunk kívülről egy megmaradt kis felületre valami kultúrát, művészetet. Az ilyen mindenképpen hamis, sekélyes lesz. s e téren néha őszintébbek a giccs-gyűjtő. mint a művelt vagy félművelt sznob érzései. Mert az előbbit örömmel tölti el a szóban forgó tárgy szemlélése, az utóbbi azonban csak tettetéséből aggatja falára a nem értett modern csendéletet, vagy tartja íróasztalán a willendorfi Vénusz utánzatát. Mint ahogy az operettet (a sekélyes híg, polgári operettet), sem fogja kiszorítani soha a filozófiai dráma, hanem csakis egy ízlésesebb, zenés-táncos színpadi műfaj, ugyanúgy a glccset sem fogjuk legyőzni ál-modem groteszk vagy absztrakt tárgyakkal. A giccs elleni harc csokis akkor lesz eredményes, ha a nagy tömegek érzelmi szükségleteit, szebb utáni vágyát, képzelőerejét és kaland utáni érdeklődését kielégítjük, ugyanekkor mindezt olyan berendezési elemekhez kötjük, amelyek valóságos hasznos feladatot töltenek be környezetünkben. SZÖCS ISTVÁN a Hét irodalmi melléklete 3.' »
