A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-06-12 / 24. szám
— Ha vársz egy pillanatot, én is veled jövök! — Sietek, szivem. Ä „szívem“ türelmetlenül, hidegen hangzott. Vitautas sehová sem sietett. — De hát már kész is vagyok! Egy perc az egész... Várjál egy picikét! Vitautas nem felelt. Dana különben még sokáig könyörögne. Aztán fésülködik egy óra hosszat, közben elhullajtja a hajtűit. És amikor már lemennek a lépcsőn, az utcán kap majd észbe, hogy otthon hagyta a sálját, vagy a kesztyűjét. Mindezek tetejébe még a harisnyáján is leszaladhat a szem. Akkor tipegni kezd lábujjhegyen, gyámoltalanul, közben minduntalan hátrakapja a fejét, mint akinek kést döftek a hátába. Végül pedig térdét behajlítva lépked, mintha nem is széles járdán, hanem rugalmas kötélen táncolna, amelyről minden pillanatban lezuhanhat... A hibás persze ő, csakis ő, és a legrosszabb az egészben az, hogy hangosan nem tesz szemrehányást neki, csak boldogtalan, feldúlt képével adja értésére. Ő pedig a végén megsajnálja, hogy nem képes arra sem, hogy kiöntse a mérgét... — Jő — egyezett bele kelletlenül. A vasárnapi sétának mindenesetre befellegzett. Dana ezúttal gyorsan belebújt a cipőjébe, meglepő gyorsasággal rűzsozta ki ajkát és púderozta be az orrát is. A sálról lemondott, és csodák csodája — a harisnyáján nem szaladt le az az átkozott szem — egyelőre. Vitautas elbámult felesége fürgeségén, az pedig majdnem bocsánatot kérőén mosolygott és elpirult. Jólesett neki férje udvariassága. Vitautas hangsúlyozott udvariassággal előre engedte. Vidáman kopogtak a vékony cipősarkak a lépcső cementjén, mintha örültek volna, hogy gazdájuk megszabadult attól a kis gondtól hogy bezárja maga után az ajtót, és kipróbálja, hogy be van-e zárva. Az utcán csodálatosan mámorító meleg őszi napsugár, bíborszín juharfák és az olvadt aszfalt izgató, nyári illata rohanta meg őket. — Nézt csak mii ven a nap, Vituska! Szép, ugye? A szavak, a hang homályosan valamire emlékeztette Vitautast. Dana ajkát és szemét mintha kifényesítette volna a nap. Az arc és a homlok bőre pedig elevenen lélegzett a púder alatt. „Vituska“ — azt mondta neki. Máskor egyszerűen csak: „Vitautas“, vagy legfeljebb „atya“. Ö meg, miközben egyre az járt az eszében, hogy milyen különösen cseng most az asszony hangja, fel sem fogta azonnal szavai értelmét. Egy percig hallgatott, majd a szokásos „igen, igen“ vagy „aha“ helyett megérintette Dana köpenyének ujját és bólintott: “ Nagyon szép, Danuté. Az asszony elpirult, mintha a bők nem a városnak meg a szép időnek, hanem neki szólt volna. Pedig Vitautas tudott volna neki is kedveset mondani: milyen dallamosan kopog most a cipőd sarka, mint egy hangszer, amelyen rég nem játszottak már, de most előszedték és gondosan felhangolták ... Vitautas nem mondta ki, amit mondhatott volna. De megtoldotta valami kedvessel, amitől az asszonynak kipirul az arca: — Többet kellene a friss levegőn lenned, Danute! — Ugyan, hisz én sokat mászkálok, Még vásárolni is többször megyek ... Ha Dana nem értette meg, azt jelenti, hogy nem azt mondta, amit akart — valami egészen mást, még maga számára sem világos dolgot akart mondani. Az asszony szavaiból a hétköznapok prózája áradt, és újra nem találtak visszhangra benne, csak hangjának remegése késztette rá makacsul, hogy emlékezzék valamire. De hát mire? Egy ilyen tiszta, verőfényes napra, vagy épp ellenkezőleg, borongós, esős időre talán, vagy nem Is egy napot és nem is valami megtörtént dolgot, hanem egy elillant, szertefoszlott, eltékozolt érzést Juttat az eszébe? Már a belváros felé jártak; egyre több volt az autó, az ember és az utcai zaj, és ködösen az is összeolvadt Vitautas ki nem mondott szavaival. A sűrűn épült házak, a lármás tömeg és az ablaküvegek sem bontották meg a nap harmonikus szépségét. Ragyogott az aszfalt, lángoltak a falevelek, a nők szépek voltak és fiatalok. — Beszaladok egy kis kenyérért meg húsért. Megvársz? Na persze, rögtön gondolta! Dana most futkosni kezd az üzletekbe, aztán cipeli az élelmiszerrel degeszre tömött, dagadt táskát. Cipeli, félpldalt dőlve súlya alatt, elrontja vele az egész sétát, mikor pedig olyan jó lenne gyönyörködni ezen a derűs napon. Vitautas összeráncolta a homlokát, s csak azért fojtott vissza egy ingerült megjegyzést, mert zavarta a bennerekedt szavak furcsa hatása. Dana pedig, akit a vásárlás gondja kötött le —• mivel eszébe jutott, hogy a hűtőszekrény félig üres —, már a háziasszonyi gondjaiba merülve, sietősen vetette oda: — Sétálj egy kicsit, vegyél addig újságot. Találkozunk a napos oldalon... Nem felejted el? — Hol, a napos oldalon? — morgott szemrehányóan, de Dana szavai váratlanul a leikébe hatottak, és tovább csengtek a fülében. Nem tudott megszabadulni a szavaktól, mintha valami titkos értelem rejtőzött volna mögöttük. De még annál is jobban izgatta Dana hangjának remegése, amit csak ő talált ki talán, vagy valóban hallotta volna a távol csalóka ködéből? — A könyvesbolt előtt? — kiáltott még egyszer utána, hogy megszabaduljon a homályos, nyomasztó érzéstől. Dana nem hallotta szavait és megismételte: — A napos oldalon! Találkozunk a napos oldalon! Átszaladt a másik oldalra, cipősarkai ismét, mint valami frissen hangolt hangszer, vidám dallamot kopogtak. Most ez a muzsika ismételgette a csacska szótársítást: „a napos oldalon“. A csemegeüzlet kirakatánál Dana megfordult. Csillogó szemmel pillantott vissza, tekintetével könyörögve, hogy várjon rá a megjelölt helyen. Ez az! Az előbb csak úgy kiszaladt a száján,, hogy többet kellene sétálnia, holott nem is ezt akarta mondani. Most, csak most világosodott meg benne, hog$ mi az, amit nem mondott ei ott a ház előtt. Kedveset akart mondani Danuténak, megmondani neki, hogy szép a szeme, és hogy gyakrabban kellene így néznie, kitágult pupillával, mintha többet látna, mint amit látni lehet. Dana eltűnt, már nem lehet utólérni, és már nem mondhatja meg, pedig mennyire örülne neki. Hirtelen belehasított a gondolat, hogy milyen keveset látja a feleségét, meg is felejtkezik róla, és van úgy, mint most. hogy nem sikerül megmondania neki, amit gondol. Mindig meggátolja valami. S az asszony buzgalma, hogy az ő kedvére tegyen, s hogy legalább egy kevés dicséretet kiérdemeljen, mint valami láthatatlan kis kalapács kopácsolt most a férfi túlfeszített idegein. Rég nem szólította feleségét Danuténak, még gondolatban sem nevezte így. Miért? „A napos oldalon“ — Vitautas igyekezett emlékezetébe vésni, hogy ezúttal ne bántsa meg az asszonyt. — „A napos oldalon“ ... Tekintetével végigfutott a házakon, az embereken, a gépkocsikon, de nem látta a napos oldalt. Közvetlenül előtte széles, sűrű árnyék nyúlt el sötéten és hűvösen, mint egy folyó. Miért nem beszélték meg úgy, hogy az árnyékban találkoznak. Hol az a napos oldal? De hisz ő egész idő alatt a napsütötte járdán áll! Mellette piros szénsavas-szörpös automata, a ragacsos poharakon dongók mászkálnak. Nem volt értelme megijedni. A napos oldal is egyszerű dolog, még ha rossz is nézni ezeket á dongókat itt, ahogy mászkálnak a poharakon ... Á, dehogy is rossz, ellenkezőleg! Hiszen ezek az utolsó őszi legyek ... az utolsók ezen az őszön, akárcsak a meleg napsütés, az olvadó, meleg aszfalt illata. Megvárja a könyvesbolt előtt, elolvassa addig a könyvcímeket. Még jó, hogy sok a könyv a kirakatban. Tarka-barka ünnepi köntösben vannak, akár az emberek az utcán ... Danute tudja, hogy ő szereti a könyveket, és mondhatta volna így is: találkozunk a könyvesboltnál. De másképp mondta: „Találkozunk a napos oldalon.“. No jó, hát neki mindegy... s mégis, nem egészen ... Ez ugyan csak hóbort, valami bogara Danának, ami persze nyugtalanítja az embert; a hangja is olyan szeszélyesnek tűnik ma folyton, de valami rég elfelejtett boldogság rejtőzik e mögött a szeszély mögött. A meg nem fejtett hóbort izgatta Vitautast» 10
