A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-06-12 / 24. szám
Tavaly Erdélyben jártam. Mi tagadás, egy kicsit Tamási Áron székely világa is vonzott. Kíváncsi voltam, valóban úgy beszélnek, gondolkoznak-e a székelyek, ahogyan írójuk ábrázolja őket, valóban olyan mesés szépségű-e a táj s olyan szemérmesen csendesek-e a galambdúcos, cifra kapujú falvak, ahogy Tamási novelláiból és regényeiből megismertem? Furcsán hangzik, de az író őszinte és gyermekien egyszerű realizmusával Székelyföldön járva lépten-nyomon találkoztam. Több helyen megfordultam. Megtekintettem Marosvásárhelyen a világhírű Telekikönyvtárat, a Bolyai múzeumot, s a Magyar Autonóm Tartomány székhelyétől nem messze megcsodáltam egy Árpád-korabeli templomot; sétáltam Székelyudvarhelyen, ahol Tamási Áron 1917-ben érettségizett, megszálltam egy székely faluban a Hargita alatt, ahol vendéglátómmal fenyőpálinkát kortyolgattunk és beszélgettünk az ország és a világ dolgairól hajnalhasadtáig. Mintha most is itt ülne előttem a székely, amint ezeket a sorokat írom, úgy emlékszem legfogasabb kérdésemre és vendéglátóm feleletére. Elkeseredett ember lehetett, valamilyen nézeteltérése támadhatott az üzem vezetőivel érkezésem előtt, mert arra a kérdésemre, mi a különbség szerinte a kapitalista és szocialista üzem között, nem válaszolt egyenesen, történet elmondásába kezdett, így hozta tudomásomra, amit akkor haragjában ő is gondolt. — Amikor már nagyon eljött az államosítás ideje, egyik barátom, Gergő, nagy biztatásra felállt a gyűlésen, amelyen a tulajdonos szónokolt és kijelentette, más szelek fújnak, a gyár a miénk, ezt vegye tudomásul! — Tudomásul veszem, Gergő — mondta a tulajdonos. — De mi lesz a különbség? Eddig is nektek fújt, ezután is nektek fúj! — Ismeri Tamási Áront? — kérdeztem. — Hallottam róla. — Ö ismerte magát. — Az lehet, sokan ismernek engem Csíkszeredától Székelyudvarhelyig-Ennyi, amit szürkületbe nyúló tereferénkből megjegyeztem, s ezt is csak azért, mert tetten értem a Tamási novelláiból ismert székely észjárást, a friss és utánozhatatlan nyelvi szellemességet, a gondolkozásbeli kitérőt, mellékvágányt. Sehol másutt magyar nyelvterületen nem beszélnek így, ennyire képletesen, senki más nem használ írásaiban annyi természetes jelzőt, költői képet és hasonlatot, mini Tamási Áron. fis ez érthető, hiszen Erdély egyik székely falucskájában, Farkaslakán született, itt töltötte el gyermekéveit, itt szívta magába az anyatejjel mindazt, amiből egész életében táplálkozott: a nehéz életkörülményekből, a keserves szegénységből fakadó humort, s a móriczi értelmű „hétkrajcáros“ könnycseppeket is itt vette észre. Sok mindenben hasonlít az a föld a tátraaijaihoz, vagy az árváihoz. A meredek hegyek, a kicsi, nadrágszíjnyi parcellák verejtékes küzdelem, erőfeszítés ellenében adták meg magukat. Szegényen terem a föld ezen a vidéken s gazdagon a fantázia. A magyar mesevilág kincseinek nagy részét a székelyek adták, örökszép balladáink sok-sok forrása található azon a tájon. jókora tenger Székelyföld s benne Farkaslaka egy csepp. S ebben a cseppben gyökerezik Tamási Áron novelláinak és regényeinek szinte minden tárnája. Pedig bővíthette volna érdeklődési körét, hiszen három évet Eszak-Amerikában élt, de ő soha nem hagyta cserben a székelyt, vitte magával Amerikába is, s ha szerénytelen lett volna, nyugodtan adhatta volna legértékesebb műve, az Ábel trilógia címének az Áron nevet. 0 maga is elismeri, s nem szégyenkezve, inkább büszkén: „az én írói természetemre különösen jellemző, hogy székelynek születtem“ S ha tovább szőnénk gondolatait, azzal toldhatnánk meg ars poeticának is beillő vallomását, hogy író lett a székely és nem is akármilyen! Ismerik az egész magyar nyelvterületen, de a határokon túl is, és nem úgy, mint Romániában induló írót, hanem mint számottevő és egészen eredeti alkotó művészt Móricz Zsigmond és Tersánszky j. Jenő mellett, tehát a huszadik század magyar irodalmának élvonalában. Es ez az ember, ez az író az elmúlt hetekben tragikusan elhűnyt, a magyarországi lapok és a rádió fájdalommal közölte a hírt, s mi is döbbenten vettük tudomásul a megmásíthatatlan tényt, egy fénylő, tündöklő csillag hirtelen letűnt az irodalom egéről a semmibe és nem nyomtalanul. Egy pontosan körülhatárolható és elemezhető életmű zárult le szíve utolsó dobbanásával. A lapok bizonyára sokat foglalkoznak majd művei értékelésével, írói arcképének megformálásával, a hovasorolással, mert hiszen a naiv realizmus csalhatatlan mestere volt s a magyar nyelv nagyszerű ismerője. Móricz elbeszéléseit, regényeit szenvedély és indulat fűti, alakjai lázadnak, összecsapnak, már-már forradalmiakká válnak az urak Magyarországán. Tamási hősei másképp viselkednek, lázadnak ellenszegülnek. Otjaik tekergősek. inkább kikerülik a buktatókat szellemességükkel és furfangos székelv észjárásukkal felül tódnak emelkedni a bajon, mindig győzte sen kerülnek ki a rájuk kényszerített küzdelemből. Tamási novellái azt példázzák, hogy egy ilyen fantáziában, nyelvi kifejezőkészségben és adottságban gazdag népet semmilyen önkény nem tud eltiporni, ez a nép végül is győzedelmeskedik. Budapesten a nekrológokban ilyen és hasonló szempontok szerint alkotnak képet a súlyos betegségben elhúnyt hatvankilenc éves íróról, ilyen szempontok szerint olvassák újra balladás hangvételű, költői telítettségű novelláit, regényeit, az 1922-ben induló s 1966-ban lezárult életművet, az Ábel-trilógiát, a Bölcső és bagoly című életrajzi regényt, amelyben Tamási Iíraian és szenvedéllyel vall arról a „felnevelő tájról és közösségről, amelynek hűséges követeként elérkezett a tágabb világba“, a Hazai tükör, az 1848-as események székely szemmel megírt történetét, melyben az író a „székelyföldi szabadságharcnak és forradalomnak állít emléket“, a Szirom és bolyt, a „Dunántúlra áttelepült öreg bukovinai székely történeteit egy állami gazdaságról s arról, hogyan alakult meg, milyen viszontagságok és remények között a baglyodi termelőszövetkezet" stb. Az irodalomtörténet szempontjai ezek s Tamási Áron szíve utolsó dobbanásával átadta magát a jövőnek. Mi, más országban élő magyarok azonban más szempontból is értékelhetjük Tamásit. Életműve példája a nálunk oly sokszor hiányolt írói pálya állandó felfelé ívelésének, a megtorpanások és zsákutcák, a „nics tovább“-ok nem ismerésének, a szerény, de nagyon is céltudatos alkotómunkának, a hűségnek Farkaslakához, falujához, az egyszerű székelyek világához és küzdelmes életéhez stb. Ogy is fogalmazhatnám, azért emelkedett fel, azért került az egyetemes magyar irodaiam élvonalába, mert szülőföldjétől, derék, szorgalmas és leleményes székely népétől soha nem akart elszakadni. Ot soha nem zavarta a provincializmus vádja, a kisebbségi író örökös kísértője és réme, a küzdés értelmét és célját tagadó Lucifer. Székelynek született és utolsó leheletéig az maradt! S azzal, hogy ismételten hivatkozom székelységére, még véletlenül sem akarok glóriát fonni alakja köré. Székelységét, a székelysors vállalását másért hangsúlyozom. Ha egyenként és sorban megvizsgáljuk novelláit és regényeit, akkor nem nehéz rájönnünk, hogy hősei mind szívósak és kitartóak céljaik elérésében, nem félnek a természet mostoha viszonyaitól, az emberi társadalom igazságtalanságaitól, hiszik és vallják, hogy az igazság az ő oldalukon áll, s azt a maguk módján, a maguk jellegzetes észjárása szerint magyarázzák: — Most megyünk a hivatalba. Hárman megyünk. Te, én és az igazság! Hány novella, hány regény és hány székely Tamási életműve? Mindez matematikai pontossággal megállapítható. Azt sem nehéz kideríteni hátrahagyott írásaiból, hogy műveivel a székely nép is felemelkedett, az a székely nép, amely, ha százszor elesett, újra felkelt, ha százszor meg is torpant, újra csak nekiindult a göröngyös útnak. Ne feledjük. Tamási Áron is székely volt. S ha másoktól nem. hát bőseitől tanulta meg a küzdés értelmét és célját, a határtalan optimizmust és munkakedvet, amely őt a magyar irodalom élvonalába emelte. Nekünk, más országban ténykedő magyar íróknak Tamási Árontól búcsúzva ezt keli szem előtt tartanunk. Ezt a küzdeni akarást és tudást! Mert az út előttünk is nyitva áll, akárcsak Tamási előtt. A cél eléréséhez azonban az is kell, hogy tudjuk, mit akarunk. Ö a székely népet, az erdélyi magyar társadalmat ábrázolta páratlan eredetiséggel. Ránk még mindig vár a nagy feladat: a szlovákiai magyar társadalom művészi megformálása. Ez az egyetemes magyar irodalom magaslatai felé vivő út legfontosabb állomása, s hogy közülünk végigjárja-e valaki, ez egyelőre még rejtélv Mindenesetre Tamási Áron lezárult életműve biztató és ösztönző példa! MÁCS JÓZSEF 9 a Hét irodalmi melléklete 24
