A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-06-05 / 23. szám

CSONTOS VILMOS:

Győznöd kell, ész!

Egyik nap szelíd szóval,

A másik nap haraggal Vitázom önmagommal.

— Elég volt — érvel a testem, Roskadtan, elernyedten.

A gondolat: nincs igazad. Hiszen hallható még szavad.

Kevés a szó, fáradt a kar.

Pedig ki eredményt akar Itt falun, ahol élni kell:

Csak a kéz nyomán van siker.

Legyint az ész: régi nóta! Változott a világ rendje.

Saját indulásod óta,

S pegazusod még befogva:

Fogd a gyeplőt feszesebbre!

— Megpróbáltam nem is egyszer, A vakmerőn tornyot tetézni Szárnyakat is növeszthettem, Mégse tudtam — csak újjal se Fénylő csillagokhoz érni.

Ez volt a te tévedésed:

Léptedet ne fény felé tedd!

Hisz emberek vesznek körül, Társaidat azok közül Válaszd, kik a barázdáknak Göröngyein veled járnak,

S veled érzik:

Nem a talpuk — szívük vérzik!

Érted-e már, mit kell tenned?

A gyógyítást

Itt neked kell elvégezned!

— Legyint a kéz. ’

— Érvel az ész:

Ez az önbizalom kevés! Megmutattad, ha akarod,

Szárnyad nő, s nemcsak a karod Lendül, ha terv, s a tél kívánja:

Az értelem is kitárja Ablakát, s madara röppen ...

Ne hidd: elvész a közönyben Az a dal, mit a barázdák Fölött dalol, — szivek zárját Nyitva az ki:

Simogatni,

Gyógyítgatni.

— Ha az olyan könnyű volna:

Az a madár csak dalolna.

Csak dalolna, csak dalolna,

— De nézd szárnya megtéoázott,

S ott vergődik lent a porba.

— S temet a por, az a szürke, Elszunnyad parazsam üszke.

Marad csak vitázó kedvem,

S azt mindennap újra kezdem.

Ész — mert győznöd kell a testen!

Csodálkozva az arcomba néz, majd elmosolyodik.

— Szétbontom.

— Barbárság — szólt közbe a zenész.

— Nekünk is szabad egyszer élni — mondja nyomatékkal.

— És a hatóságok? — érdeklődik Forgács.

— Kutya se őrzi... Kísértetekkel ijesztgetnek.

A zenész alulról nézi az embert. Az állomások bevillanó fényeinél tanácstalannak tűnik az arca.

— Aki fél, az maradjon otthon — mondja kurtán és maga elé fújja a büdös cigarettafüstöt. Ridegen, érzéstelenül nézi a folyosó deszkáin ringó emberhurkát A sejtelmes félhomály egybeolvasztja a rendetlenül szertedűlő emberalakokat. Keskenyke rögös földdarab a vonatfolyosó.

Forgács az indulás óta még nem ült le. A szemben lévő fülke utasait vizslatja. Ha fény villan az ablakra, kinéz, aztán ismét az emberek koponyájára fordítja tekintetét. Halotti mozdulatlanság, a gubbasztó arcoknak csupán kiálló részeit lehet látni: homlokot, orrokat, s támasztékot kereső állakat. A szemek gödrében sötétség ül. Görnyedő stroszlopok. néhány órára tetszhalottak, ébredésük a gonosz ravaszkodás reggele lesz.

A futballista Órmőtlan szavakat morzsol ajkai között.

— Elmegyek ... Passz, hülye bíró... Pénz kell...

Senki sem figyel rá. Titokban mindenki a saját álmát mondja. Nyögve elszellenti magát. Keserves erőtlen hang, akár egy egér panaszkodó cincogása.

Forgács arca meg sem rándul. A Zenész tápászkodva feláll, markába fogja ajkát és rázkódva köhög.

— Szegény — mondja a feketeképű ember.

Á fülke túlsó sarkában szemérmetlenül ölelkeznek. A férfi alakját zöldes kabát takarja, a nő háttal ül nekünk. Villogó combja olvkor kicsúszik a kabát szárnya alól. Nem érzi meztelenségét. A bőr fehérsége erősebb a lámpa sápadt fényénél. Bevilágítja a fülkét.

— Bagzanak mondja Forgács. A zenész meredt szemmel nézi őket. Rebeg a szempillája és nagyokat nyel. A pirkadat alakúkra igazítja a kabátot. Egyre ritkábban emeli meg a szövetet egy-egy kereső mozdulat.

Tizenkét órás utazás szövi belém a fáradságot. Térdeim a földre rogynak. Feltápászkodom. Tűlvilági játéknak tűnik a napkelte. Minden szín egyforma. Tulajdohképpen a táj és az emberek arca unalmasan szürke. A sátán képére kiül az tdegennyelvű világ.

Forgalmas utacasarkon állva bátortalanul kinálgatom a cigarettát. Forgács állított ide. Karai és a zenész száz. méterrel odébb teszi ugyanezt. A jőnapoton kívül csak ezt a két szót tudom csehül: vegyenek cigarettát. Ezt is törve, nevetségesen ejtem.

— Vegyenek cigarettát — lépek közelebb a járókelőkhöz.

Kora reggel van. Munkába sietnek az emberek. Nem érnek rá társalogni.

— Vegyenek cigarettát — ismétlem reménykedve. Ogy érzem, különös jó tettet végzek ezzel a kínálgatással.

Egy ötven körüli ember megáll mellettem és az árát kérdezi. Meghökken, aztán mosolyogva otthagy. — Vegyenek cigarettát — hajtogatom gépiesen.

Mutatom, kóstolják meg. Beleszippantanak. Torz arcot vágva visszaadják. Erős. Délig tizenöt cigarettán sikerül túladnom. Ebből megebédelhetek.

Forgáccsal találkozunk. Délután már fele áron kínálgatom. Így is csak a vacsora ára kerül elő. Éjszaka az állomás pad lain alszunk. Reggeltől a külvárosi utcákban házalunk.

— Vegyenek cigarettát — mondjuk egyszerre hárman is. Sehol sem engednek a házba. Gyanakodva végigmérnek, elutasítanak, legfeljebb tanácsolnak valamit. Ismét az állomás nyújt szállást.

Harmadnap Ghocénba utazunk. Ogy mondták, ott nagy keletje van a dohánynak. Házalunk, kopogtatunk. Fukar szerencse kisér. Ötszáz cigarettáért viselt bakancsot, katonanadrágot és hátizsákot kapok. Számomra ez vagyon. Birtokában azt is elfelejtem, hogv másodnapja nem ettem.

Keserű öröm, csupán egy pillanatnyi villanás. Az állomáson rendőrök Igazoltatnak. Bekísérnek. Egy napig ott tartanak és próbálják kideríteni csavargásunk okát. Nyögve, izzadó homlokkal magyarázunk: „Rokonokat várunk amerikai fogságból“. Az őrmester gúnyosan mosolyog, felettese, aranycsillagos rangjelzéssel, figyetmessen hallgat.

Ismétlődnek a kérdések, a feleletek. A mosolyok és a figyelés. Itt minden a szavak ismétlésén múlik. Egy kezünkön meg lehet számolni a szókincsünket Az őrmester is egyre csak ugyanazokat a kérdéseket teszi fel. Rákényszerltettük a körbeforgásra. A szélseperte senki embernek is van kényszerítő ereje.

A rendőr jegyzőkönyvet ir rólunk. Továbbítja azt. Elolvassa a városi főrendőr. Az is tovább küldi, a járásra, a kerületre . Minden feljebbvalónak tudnia kell, hogy 1947. május 28-áii Chocénban, az állomás előcsarnokában... Ha szerencsénk van, még a miniszter is kénytelen elolvasni a neveinket. Aztán: ad acta. RánK zárják az irattartó vastag fedelét.

jöhet a következő. Ismétlődnek a kérdések, feleletek. A mosolyok és a figyelés. Az őrmester már ordít ránk. A futballista reszkető kekezekkel eléje tart egy csomag cigarettát mosolyogva kínálja. A rendőr eltolja maga előL Karai nyájasan mosolyog, erőszakos. Rágyújtanak. Köhögnek, a szemük is könnyezik, de végigszivják Többet nem kérdeznek. Utunkrá engednek, anélkül, hogy a csomagjainkat Is megnézték volna.

Visszautazunk Prágába. A vonaton leplezetlenül árulunk:

— Vegyenek cigarettát! — Válogatnak, beletúrnak. Most látom, hogy a sok törődéstől a cigarettavégekből kihullott a dohány.

Negyedik napja vagyunk úton. Az indulás nagy reményei semmivé váltak. A gazdagodás hamisan festett képe nincs többé.

— Vegyenek cigarettát! (Folytatjuk]