A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-06-05 / 23. szám

Europa elrablása

B

I fl H Az eddigi Fábry könyvek sorá- I I § ban talán az Európa elrablása a legnagyobb hatású politikai és eszmei vádirat a német mllitarizmus ellen, s a vád, amelyet ez a könyv emel, rendkívül súlyos — hiszen egy népet állít benne az olvasók demokratikus ítélőszéke elé, mégha ez a nép egyben Európa legproblematikusabb nemzetét jelenti is. De nem kevésbé súlyos a vád hangneme sem, amit viszont Európa legjobbjainak, Romain Rollandnak, Heinrich Mann-nak, Ilja Ehrenburgnak, Henri Barbusse-nek, Ludwig Renn-nek és Arnold Zweignek — s kiérezhetően a weimari idők expresszionistáinak — harcos intellektualizmusával rokon szenvedély színez át olyan eksztatikussá, hogy helyenként szinte az ószövetségi átkokra emlékeztető hév csap ki belőle.

Előre kell bocsátani, hogy nem holmi triviális németellenesség dolgozik a szerzőben, s a könyvét sem a német nép ellen írta, hanem a rá annyira jellemző konok céltudatossággal és páratlan közírói erkölccsel annak a legkorszerűbb európai szellemnek akar érvényt szerezni, amely mindig is kész

□ volt szembeszállni a germán komplexumból folytonosan előtörő tnilitarízmussal, de amely ma, húsz évvel a nácizmus véres bukása és a nürnbergi per nemzetközi érvényű ítéletei s konvenciói után, az egyre jobban fenyegető neofasizmus veszélyeire kénytelen felhívni a világ figyelmét.

Legújabb könyve nyomán olyan budapesti sajtóvisszhangok is kelnek már, amelyek végre oda állítják Fábry Zoltánt, ahová illik: az európai humanista szellem képviselői és az antifasizmus élvonalbeli harcosai közé, Ilja Ehrenburg, Curzio Malaparte, Miroslav Krlezsa és Julius Fuőík mellé — éppencsak az alkalomszerűen kiragadott neveket említvén. Aminthogy valami ilyesminek tartja immár negyven esztendeje a kelet-európai és dunatájí haladó irodalmi közvélemény is.

Igaz, Fábry Zoltán nem könnyen felmérhető Író, s könyvei sem olvasmányos tanulmányok. Nem is tart számot céhbeli irodalmár, esszéista, kritikus vagy történész címére, de minden ilyen pontosságra törekvő kategorizálást felülmúlóan roppant felkészültségű, tudós igényű és marxista ihletettségű közíró — harcos antifasiszta. Saját írói műfajára is ennek a jelzését üti rá: „... aztán elhangzott egy megállapítás, mely átmeneti műfaiként összegezte írásaim jellegét. De mi ez átmeneti műfaj neve, szerepe és lényege? Kimondom: antifasizmus." Sőt Ismert jellegzetességként kifejezésmódja is elüt a mai irodalmi publicisztika hangfekvéseitől, sok benne az expresszionizmus stílushordaléka: a pillanatfelvételek zaklatott hatásosságát idéző intenzív kifejezéfchalmozás, a hagyományos nyelvi törvényeket lazító szóösszetételek, az egyéni dialektikával kezelt szójátékok és paradoxonok, erőteljes, szinte nyers fordulatok — mint az expresszív gondolatformációk nyelvezetet meghatározó stílusjegyei és motívumai. Mellékesen érdemes megjegyezni hogy, jóllehet, ez a toluló mondanivalója miatt dekomponáltnak és már-már formaellenesnek látszó puritán stílus sohasem vált tömegigényűvé, mégis ez az áramlat kiáltotta a legnagyobb tömegekhez a szovjeten kívüli európai szocialista gondolkodás és forradalmár szellem hangjait. S nem kell túl nagy szellemtörténeti jártasság annak megállapításához sem, hogy a kierkegaardi egzisztencialista filozófián és a nitzschei tömeggyűlöleten felserdült heideggeri nyílt fasizmust vagy az újkori jaspersi antikommunista ködös pacifizmust a maga idején, s talán ma Is az expresszionizmusban rejlő fegyverekkel, de legalábbis szellemi hagyományainak birtokában lehetett és lehet a leghatásosabban és leglátványosabban támadni. Mindenesetre ezt tőlünk jobban jobban érzi és tudja Fábry Zoltán, aki a német Imperializmust támadó mondanivaló és forma szintézisét már régen megtalálta önmaga számára.

Korunk történelmi esszéírójaként is szokás őt emlegetni. Azt hiszem, írásai természetére még ez a meghatározás illik legjobban. A Fábry-életművet áttekintve a Korparancstól kezdve az Európa elrablásáig — kevés könyve kivételiével — politikai, filozófiai, publicisztikai, szépirodalmi vonatkozásokkal gazdagon átszőtt történelmi tanulmányok, lényegileg a német militarizmus egész morfológiáját magában foglaló dokumentációs, kortörténeti tanulmányok sorát látjuk. S bár a szerző a maga Sturm und Drang-ját még az első köztársaság idején, a Korparancs és a Fegyver s vitéz ellen megírásával elvégezte, láthatóan az Európa elrablása jelenti a felsZöbadulás után megjelent szabadabb lélegzetű művek, A gondolat igaza, A béke igaza, Ady igaza, a Hidak és árkok, a Palackposta kongeniális összegezését — az életmű tetőzését.

A könyv prológusában azt olvashatjuk, hogy a művet az a hatalmas morális töltésű aggodalom hívta életre, amelyet a náci bűnök elévüléséről szóló bonni törvényjavaslat keltett minden becsületes emberben. Európai felelősségérzet kifejezője ez az aggodalom afelett, hogy az elévülést sürgető politika a nemzeti szocializmus eszméivel, s majdan gyakorlatával való azonosulást eredményezheti — és magyarul szólal meg Ady — versidézetet röppentve a szemérmetlen titkokat, a fasizmus tegnapi és mai kulisszatitkait tartalmazó monográfia élén: „Őrzők, vigyázzatok a strázsánl*

Félelmetes tudással fejti meg Fábry ezeket a szemérmetlen titkokat, amelyeket annak idején maga a náci sajtó, a Hitler-hű egyetemi katedrák professzorai, a fajelmélet nemzeti szocialista irodalmárai — sőt már előbbi is: a fasizmus filozófiai előfutárai és persze a Bismarck — Vilmos — Ludendorff Hitlerig tartó hadfivonulatában megszólaló militaristák kürtölték világgá gyalázatos exhibicionizmussal. Óriási dokumentum-anyagot mozgatott meg hozzá, a fasizmus leleplező vallomásait és a német imperializmus ellen védekező európai szabad szellem publikációt egyaránt — s egyúttal olyan izgalmas feldolgozó folyamatnak vagyunk szemtanúi, amely a gondolat fölényét és nemességét sugárzó intellektussal tárja elénk ezt a kegyetlen tényanyag-tömeget.

Kísért a gondolat, hogy a tőle ismert módszerrel próbálják betekintést nyújtani a könyv eszmei köreire — azaz: újfent citálni azokat, akiket gondolatai, nézetei, elvei revelációjaként jelesül maga idézett.

Vegyük talán korunk egyik legszédítőbb hazugságát, a ‘fasiszta fajelméletet alátámasztó germán mitológiát, amiről már Goethének is megvolt a véleménye: „Az egész mitológia

olyan versatíl /kiforgatható], hogy úgy használhatjuk fel, ahogy nekünk a legkényelmesebb és legszebb"

Leleplezi Fábry továbbá a német államraison eszméjét, ezt az eredendően porosz képződményt, amelyben a hitleri államtípus is csak mint „szenvedélyes utánérzés“ fordult elő.

Számunkra talán érdekesebb az a vonatkozás, amely a német-Európa hitleri víziója nyomán létrejött csatlós államok egész rendszerének kiszolgáltatottságát teremtette meg ennek az említett porosz államraisonnak megfelelően. „Ez az Európa a führer Európája, a „Führerstaat“ fa vezérállami Európája /ahogy Alfred Bauemler cCefinálta], a csatlósok Euró pája, a „nemzetvezérek" a „poglavnikok", a „vodcák" Európája, a Quislingek, Pétain ek, Paveltöok, Antonescuk, Zankoffok és Szálasik szervilis nyomorultsága! És e nyomorultság eredményeképpen: elárult nemzetek, elárvult népek nyomorultsága, kiket a német szoldateszka mint kifacsart citromot hagy az útszé■ len!" — írja Fábry.

Nekünk, magyaroknak is van erről egy kemény tanulságunk: a Szovjetunió ellen értelmetlen háborúnk pokla, a Voronyezsnél feláldozott második magyar hadsereg, Budapest és Magyarország feldúlása. Az a keserű iróniát kiváltó történelmi tanulság, amit mindig nehezen akartunk magunkévá tenni. Pedig hányszor lehetett volna memento a szállóige: „Ne higgy, magyaf, a németnek!" S milyen jó lett volna Adyra is jobban odafigyelnie a magyarnak: „Kellesz a nagy arénára. Akkor ts. ha életednek, Életed lesz majd az ára." — Akkor

bizonyára Ehrenburg sem írta volna ezt: „Vannak itt /tehát orosz földön] magyarok is, vérbe szédültek, akiket ostor és honvágy korbácsol: valaki megbántotta őket, nosza, rajta, lövik, akit érnek.

De fényt derít Fábry Zoltán a németség anomáliás lelkületéből fakadó szemérmetlenebb titkokra is, mint pl. a fasizmus egyetemes érvényű ideológiai alapelvére, a „hatalomhoz vezető akarat“ misztériumára. Ezt viszont a legalkalmasabban Nietzsche tetemrehívásával tudta végbevinni: „Ha az ember a hatalom érzetében él, akkor jól érzi és jónak tudja magát... Mi a jó? Minden, ami a hatalmi érzetet, a hatalmi akaratot, magát a hatalmat fokozza az emberben. Mi a rossz? Minden, ami gyengeségből keletkezik. Nem béke kell általában, de háború. ■. A gyengék és nyomorultak pusztuljanak: emberszeretetünknek ez

az első parancsolata. És e pusztulást még siettetni is kell." Hitler már csak mint jó tanítvány szajkózza Rauschningnak: „Annyi század óta beszélnek a szegények és nyomorítottak védelméről, most talán itt van a pillanat, hogy megvédjük az erőseket, akiket a nálunknál alacsonyabb rendűek fenyegetnek." Nyilván ezért találták ki geopolitikusai az Eurázsia- és Eurafrika — fogalmakat — „a sorsszükséges kinyúlást“ —, s ezért alakították ki a Narviktól Tobrukig és Chérbourgtól Sztálingrádig húózódó frontvonalakat nagy expanziós hadműveleteik során, hogy minél nagyobb területeken gyakorolhassák az „erősek védelmét“*

Ilyen ideológiát és politikát, amint- azt Fábry, egyebek mellett, alaposan kifejti: csak az egyetemes emberi kultúra semmibevevésével lehetett kialakítani; a német és a nyugat-európai kultúra nagy antitézisei alapján. Ami miatt — Fábry szerint — Thomas Mann és Goebbels idegenebből és ellenségesebben meredt egymásra, mint az eszkimó a hottentottára.

S lehetne tovább barangolni a sötét titkok ijesztő erdejében, ha idő és hely volna rá. Az olvasó ezt már ráérőbben megtehetné — kettesben a szerzővel, illetve: könyvével. De egy összefüggő gondolatsor lezárása kedvéért még egyet a titkokból ide lehetne idézni, mivel napjaink külpolitikai helyzetalakulásaival kapcsolatos: a német változatlanság kérdését. Ezt Rilke fogalmazta meg először nagyon maradandó szépséggel, még az első világháború után: Egy hiteles pálfordulás aktusával Németország az 1918-as összeroppanás pillanatában megszégyeníthette és megrendíthette volna az egész világot... "Akkor úgy hittem, hogy az oly különösen egyoldalú és akaratossá vált német arcba megint bevésődik az alázatnak az az elveszett vonása, mely Dürer rajzaiban oly konstruktívan hat... De Németország a változás helyett megmakacsolta magát. S így az embernek az az óhatatlan érzése támad, hogy itt valami kimaradt. Egy fok hiányzik a létrán; ezért a leírhatatlan gond és félelem bennünk: a hirtelen és erőszakos zuhanás előérzete."

A második világháború után ugyanilyen változatlanságot konstatált a németség másik nagy ismerője, Thomas Mann is: „A nyugatnémet viszonyok nemcsak egészségtelennek tűnnek fel a szememben, de szolidtalannak, excentrikusnak; az emberek viszonyaikon felül élnek, úgy, ahogy az egy olyan nép állapotának. amely ilyen katasztrófális háborút vesztett el, nem felel meg. Félő, hogy ezt a tejfeles, habos kávé konjuktúrát egyszer vérrel, német vérrel kell majd megfizetni."

Megdöbbentő és elgondolkoztató, hogy ezt az éleslátást mennyire igazolni látszanak a nemzetközi politika bekövetkező eseményei és a hátborzongatóan alakuló konstellációk, amikor Adenauer nem sokkal e sorok kelte után már a változatlan német militarista hangszerelésben közli a pápával: „Azt hiszem, hogy az Úristen ezekben a viharos időkben a német népnek egy különleges feladatot jelölt ki: Nyugat őrzőjének lenni a Kelet egyre lobban ható befolyása ellen. Isten azért teremtette Németországot, hogy megmentse Európát." Ettől már csak Strauss, az egykori bonni hadügyminiszter fogalmaz pontosabban: „A német egységeknek különleges fegyverekre van szükségük, s megszerezzük őket, akár tetszik az amerikaiaknak, akár nem."

S itt tulajdonképpen már úgy is érezheti az olvasó, hogy ez a német imperializmus megjött hangja: maga a változatlanság, aroelv ellen Fábry Zoltán nagybecsületű könyvét írta Várjuk a folytatását, mert az emberek antifasiszta lelkiismeretének felébresztéséhez liven művekre van most szükség.

MIKUS SÁNDOR

14