A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-06-05 / 23. szám
a Mikes György Vitafórum A gazda szúrósan a beszélőre néz. Amaz hunyorogva folytatja: — Meggazdagodhatunk... — A dohánygyárak még nem dolgoznak — mondja vigyorogva a futballista. — Az én hátamon ne ugráljanak, hagyják Itt a részemet — ismétli makacsul. f— Mit kezd vele? — Az ón dolgom. Zománcát vesztett szedőkanállal pálinkát merít a zenész. — Ide is — tartotta vizespoharát Karai. A zenész sohasem néz senkire. Esetlenül tartja a pálinkát. Most is reszket a keze. Iszik és köhécsel. Félszegen rebeg a szeme, ha erősebben szól valaki, megrezzen, s az asztalról a földre veti a tekintetét. — Utolsó kenyér — motyogja szemérmesen. — Szégyellös kutyának lába közt a farka — Izetlenkedik Forgács. Karai idétlenül röhög. — Pénz kell, mindenhez pénz kell — mondja és magába önt egy pohárka pálinkát. Felcihelődünk. Végigtaposunk egy felszántott kerten s rákanyarodunk a kertekaljal mezei ösvényre. Az ital fejembe száll, rétek, legelők, szántók, színpadi kulisszaként vonulnak mellettem. Egybefolynak a színek, barázdák, szekérnyomok és locsogós torzsokok. Forgács biztosan lépked, ismeri a Járást. Hárman, felváltva cipeljük a kemény dohányfonattaj Néhány héttel ezelőtt elhatároztam, hogy Krautschneider Anna Mária néven hozzászólok a Friss Képes Hírlap vitáidhoz. Már meg Is fogalmaztam magamban levelem első mondatát: ,Fisztelt Szerkesztőségi Nem tudom kiváncsiak-e egy nyugalmazott műlovárnö véleményére, de én azért elmondom. Sokat tapasztaltam az életben .. Aznap este megvettem a Friss Képes Hírlapot, és vacsora után elolvastam a vitafórumot. Érdekes dolgokat tudtam meg belőle. Többek között azt, hogy egy vidéken élő, koros nyelvtanárnő helyteleníti a hozentrágervlseletet. egy főfelügyelő viszont amellett kardoskodott, hogy igenis bele lehet szeretni valakibe egy pillanat alatt, ő is hasonlóképpen szeretett bele a feleségébe, amikor meglátta a lóvasút on, hatvanhét évvel ezelőtt. A harmadik levélíró, egy kettőskönyvelő, a helyes csikónevelésről írt, és szembeszállt egy olvasóval, aki kételkedett abban, hogy a boldog házassághoz fó fizetés is kell. Ezekből a levelekből, sajnos nem tudtam meg, hogy tulajdonképpen miről vitáznak. De most már izgatott a dolog, és eltökéltem, hogy utánajárok a dolognak. Krautschneider Anna Márta is állandóan nógatott a lelkem mélyén. Megkérdeztem a barátaimat, az ismerőseimet, de senki sem tudta, hogy miről vitázik a Friss Képes Hírlap. Egyesek szerint az öregurak neveletlenségéről, mások szerint a káros dohányzásról. Krautschneider Anna Mária, a másik énem egyre türelmetlenebb lett. Amikor kitaláltam őt magamnak, finom, halk vénleánynak találtam ki, franciás műveltséggel és magyar macskákkal, értelmet sugárzó tekintettel és elefántcsont medaillonnal a keblén. Ilyen is volt néhány napig, de aztán teljesen megváltozott. Elhanyagoltan, kócosán, slampos pongyolában sétált fel s alá a fejemben, és durva hangon állandóan veszekedett velem, amiért még mindig nem írtam meg azt a levelet. „Mondd, van neked egyáltalában véleményed?' — kérdezte gúnyos hangon, és rekedten felkacagott. Nem bírtam már tovább ezt az áldatlan állapotot, ez tömött zsákot. A zenész bárgyúan egyensúlyoz, időként oldalra tapogat kezeivel, mintha házfalak biztonságát keresné. Karai nem hajlandó kézbefogni a zsákot, Tíz méternyire utánunk ődöng, s ha elfogy lába elől a rög, a tengeriszárak tövét rugdossa. A városba vezető keresztútnál elváltunk. „Két nap múlva indulunk“, búcsúzott Forgács. Részesedésként adott egy kiló dohányt és elmagyarázta a cigarettatöltés csínját-bínját. Harmadnapra délután vonatra ülünk. Batyumban ezer cigaretta és két karéj lekváros kenyér várta a sorsát. Anyám féltő intése, „ne menj messzire“, csak az állomásig kísért. Aztán már nem hallottam. Vegyes beszédű zsongás kavart a fülembe. Idegen világ. Nyomorúságos zsúfoltság, piszok, akaratos fészkelődés, tolongás és a halkra fogott beszéd monoton morajlása. Folyosókon, fülkékben emberhalmaz, a lábak között batyuk. Zsákok, lepedőbe csavart ruhafélék, minden tarisznya egy embersors. Rongyokba csavart remények. Akár egy középkori vásári nép. Csempészek, üzérkedők, szélhámosok és csereberére kényszerített városiak. Hangjuk, beszédük halkra fogott. Bizalmatlanok és kíváncsian érdeklődők. Száz kilométerenként katonai járőrök fésülik a vonatot, erélyesen igazoltatnak, káromkodnak, türelmetlenül repesztgetik a zsákos batyuk vásznát, a lompos, lehetetlen nőszejnély felbillentette lelki egyensúlyomat, és pokollá tette minden szabad időmet. Végre elmentem a Friss Képes Hírlap szerkesztőségébe. Remek szerkesztő fogadott, szivarral is megkínált, mondhatom, nagyon kedves volt, de amikor mellének szögeztem a kérdést, miről vitáznak, elsápadt, és magába roskadt. Szemében könyörgést láttam és a téboly Jeleit. — Nem tudjuk! — sóhajtotta. — A vitavezető munkatársunk elhunyt. Ö volt az egyetlen ember, aki tudta, hogy miről folyik most a vita. — Mi volt az alapkérdés? Arra sem emlékeznek? — Szerkesztőségünk legöregebb tagja Dudor bácsi, a hivatalsegédünk. Százkét esztendős. Ö megesküdött arra, hogy az alapkérdés az volt: „Verheti-e az elvált férj a feleségét és minek?" ... — motyogta a szerkesztő és hozzátette: — Mi már régen abba akartuk hagyni a vitát, de nem merjük. A posta teherautókon szállítja hozzánk a leveleket... Nagyon kérem, uram, ne áruljon el minket, az isten szerelmére ... Megígértem. Második énem, Krautschneider Anna Mária azonban tovább maceráit. Végül is meguntam a dolgot, és leültem megírni a levelet: „Tisztelt szerkesztőség! Az én véleményem is az, de azért a tormásvirslit is szeretem. Bocsássanak meg egy öregembernek. Krautschneider Anna Mária, műlovárnö.“ A levél szóról szóra megjelent az újságban. Mi tagadás, büszke voltam, mint egy lírai költő első szonettje megjelenéskor. Egy héttel később azonban azt kellett látnom, hogy egy okvetlenkedö hozzászóló vitába szállt velem. Dühbe gurultam. — Azt már nemI — kiáltottam tollat ragadva. — Az igazság az én oldalamon vanl Ha kell, harcba szállók érteI Győzelem, vagy halál! Es megírtam második számú hozzászólásomat. Egy született Krautschneider-lány nem is tehetett másképp. aztán belefáradnak. Reménytelen próbálkozás. Lábam alatt száraz borsószemek ropognak. Ápolt arcú idős asszony átkozódik az első fülkében. Már másodszor túrtak a csomagjába. — A gazemberek mehetnek, azokat vigyék... dohánytól bűzlik a vonat, leitatják még az istent is, haramiák ... önkéntelenül is a hátizsákomra tapintok. A zenész egy mozdulattal közelebb húzódik Forgácshoz. Fél. — Főzzön nekik vacsorát, mama — Izetlenkedik valaki a folyosó közepéről. Fojtott röhögés borult az asszony mérgelődésére. Éjfélre Cadcára érünk. Ogy mondták, ez a legveszélyesebb megálló. Határállomás. Mit kezdhet ilyen törvénytelen rakománnyal néhány finánc? Szaladgálnak Is a vonat mellett. Kiabálnak. Két embert nagy papircsomagokkal lecibálnak a szomszéd vagonról. Többre nincs Idő. Megrándul a szerelvény. Rendetlenül csapkodnak alattunk a kerekek. Felerősödik a suttogó zsivajgás. Aranyásók éhsége hevíti a reményeket. Városnevek köröznek: Prága, Cheb, Jáchymov ... Forgács még eddig senkinek sem szólt. Figyel, hallgatózik. A vagonban félhomály lappang. Az arcvonásokat csak sejteni lehet. Karai a csomagokra dőlve horkol. A zenész lopva Forgácsot figyeli. — Utolsó kenyér — súgja felém fordulva. A bandavezér is hallja, de nem szól. — A Szudéta-vidéken üresek a házak, viszik a németeket — magyarázza egy cigényképű, alacsony ember —, oda kell menni... Vagonokba lehet pakolni... — Honnan tudja? — kérdi tört szlováksággal Forgács. — Harmadszor megyek, ügy hagytak mindent, a reggelit sem tudták bekapni... Mosatlanul maradt az edény Is. — Visszajöhetnek — bizonytalankodik a bandavezér. — Köphetik a markukat, ami marad, megéhetik ... Kinéztem egy parasztportát. — Odaköltözne? — kérdem. __^ 12
