A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-05-29 / 22. szám
OZSVALD ÁRPÁD Földközelben 6, tudom én, szükségünk van a messziségre, csillagokkal komázunk lassan, közvetlenül, mint most a parkban a szerelmesek, vagy akik a magányt vágyjak.. Lehet, öreg földünket elhagyjuk egyszer, mint a Mars lakói, kikről a fáma rebesgeti, hogy új bolygót kerestek, s csak úgy térünk meg, mint falusi házba visszajáró, városba szakadt gyermek. Földközelben maradni talán nem is érdemi Scott, Amundsen, Körösi Csorna Sándor s a többiek szivét micsoda tűz égette, micsoda láz hajtotta száz határon?! Ma, mikor a gépcsodás század kivetette hálóját a sötét és mély tengerfenékre, a Föld testét izotóp ujjak tapogatják, radarszemek merednek a holdas égre, levelek zöld színét, virágok vörös szirmát, az ízeket, szagokat képletekre bontjuk, városokat pillanatok kötnek össze - eszembe jut nagyapám, aki csak Lévát látta Márton-napi vásárok révén, a nadrágos embert s a könyvet nem szerette, de csodás dolgokat mesélt a csillagokról.., II. Mi a Föld? Tenyérbe morzsolt göröngy, porszem, mely sugarak ívén lebeg, ragacsos sár, mely lehúz a mélybe, homoksütemény, játszó kisgyerek formázó szenvedélye? Mi a Föld? A mindenség egy darabja, ősködből kiszakadt világ fészke, sötét bolygó, ki odatartja arcát a napnak és megmosdik a rázúduló fénybe? Mi a Föld? Baktériumnak óriás világ! Az ember kinőtte volna tán a Földet, mint gyerek a ruhát? III. Hiányzik belőlünk a dolgok egyszerű, áhitatos tisztelete. Elfelejtettük a boldog, természetes csodálkozást. Injekciót kap a csecsemő, ha bömböl, igy válunk lassan immunisakká minden iránt. Akaratunk a megszokottság béklyóit hordja, a szépség tisztaságát szégyelljük mások és magunk előtt. A cinizmus még nem menti meg a világot, nem elég a minden tagadása. Megszoktuk a nikotint, a rákot, nem sérti fülünk mások jajgatása. Hiányzik belőlünk az ember egyszerű, őszinte tiszteleté. Fák, virágok, madarak, lombok nyugtató szeretete. a Hét irodalmi mellékletó22, Végh Gusztáv: Aratólány TÓTH ELEMÉR BABI TIBOR Percek A párt felé Ez a nap is elmúlt, megrabolt, megrabolt minden perc és óra, ha tenni vágytam, elgáncsoltak, egy szándékom se vált valóra. Pedig én meddő, kis álmoknál többet tudok, többet merek, mégis állok, mint sötét erdőn az eltévedt, megvert kisgyerek. Ha csak egyszer is kiáltanék s elárulnám, hogy elakadtam, ezer ellenség törne most rám torz, éles dühve!, mint a vadkan. Am az is lehet, megeshetne, hogy nem is ölne, ütne falna, csak eltávozna, s mint a üdére, mély ingoványra csalogatna. Azért is kiáltok, városban s erdőn, ostromolt földön, égen: — A párt felé! A párt felé, mert ő az én váram, erősségem. Nézem az utca tengerén hányódó embereket« s a homlokukra írt ráncokból próbálom megfejteni életük titkát. Mert nagy rohanás van itt. Tavasszal indul igy meg minden a nap felé, félig levetve a földhöz kötöttséget, s talán ha megkérdeznél valakit, hirtelen nem is tudná a rohanás okát megmagyarázni, Csak menni lázasan, de tiszta fejjel mégis: egy szebb felé, amit jövőnek hívunk, s amire jó ráaggatni a vágyakat. Csak menni, vágtatva, mint ahogy ez a század vágtat fejünk felett titkaival. itt a városban még a szerelmesek sem tudnak andalogni. Csak az utcaseprők lépnek lomhán, mint a falura ereszkedő őszi ködök, hosszú seprőjüket maguk után húzva, minden embernek más az igazsága. Mindenki másképp, mindenki másutt keresi a boldogság piros szárnyú madarát. Hömpölyög, rohan az utca. Az én utcámban cigánylányok járnak. Keresik a boldogság virágát, odadobják magukat a láznak, s a szívüket égre kiabálják. 9
