A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-05-22 / 21. szám

Tulajdonképpen azt szeretném elmondani, hogy írtam egy elbeszélést és ezért talán azt a címet is adhatnám kis szatírámnak, hogy „írtam egy elbeszélést". Am ez nem olyan egyszerű dolog. Mert például már az is igen nagy bátorságot jelent, hogy így bevezetőül rögtön néven nevezem a gyereket és szatírát emlegetek. Mert ki tudja, szatíra-e ez? Mint ahogyan az sem biztos, hogy elbeszélés, amit a magamjajta íróember megír. Ezért voltam hát kénytelen szerényen és határozatlanul az „Írtam valamit" címet adni ennek a kis történetnek. (Reméljük, hogy történetnek már csak történet, hiszen történik maid benne egy és más. i

A valami, amit írtam, egy elbeszélés volt. Egyszerű címet adtam neki, ezt: „Diákszerelem“. Arról szólt, hogy egy diákjiá, meg egy diáklány szeretik egymást és... De nem is szükséges talán, hogy a tartalmát részletesen ismertessem, hiszen a cím olyan kifejező. Bevallom ugyan, hogy mindig zavarba vagyok, amikor címet kell adnom egy-egy novellának, mert én egy bizonyos fajta konzervativizmusnak vagyok a híve ezen a téren, s ez ma már — nem divatos. A Diákszerelem című novellám is ilyen probléma elé állított, jó cím lesz ez, vagy adjak neki egy divatosabb címet, mondjuk ezt: Romboid alakú lék a reménytelenség jegén. Át is húztam hát az eredeti címet és ezt írtam művem fölé, de aztán kételyeim támadtak. Nem, ez nem lesz jó. Nem függ össze a tartalommal és ha azt vesszük, nem is olyan modern cím. Valami eredetibbet akartam. Persze, ha valamit nagyon akar az ember, rendszerint nem megy a dolog. Hogy, hogy nem, Francoise Sagan jutott az eszembe Italán azért, mert éppen akkor olvastam róla valahol, hogy a nem tudom hányadik autójában törte össze magát) nos, mondtam magamban, ha neki jó volt a Bon jour, tristess! regényeimnek, nekem is jó lesz novellacímnek ez: Szia, Rómeó, csau, fúlial Mégis csak más, mint ez az egyetlen szó. hogy ..Diákszerelem".

Igen ám, csakhogy megszólalt bennem az írói becsvágy és alaposan megleckéztetett: Ki hallott ilyet? Megírsz egy remek kis novellát, egy miniatűr remekművet, amely csöpög az eredetiségtől, sziporkázik félreérthetetlenül egyéni stílusod rubinköveitől, eredeti a forma, eredeti a keret, eredeti a ..., szóval minden eredeti, és akkor azt akarod, hogy ujjal mutogassanak rád: Ez az a híres Tollforgató Tihamér, aki Francoise Sagantól lopkodja a címötleteket. Közönséges vlagizátorj Hát kell ez neked?

Nem kellett. Meghagytam a Diákszerelem címet és miután ismét (már vagy tizedszerj végigolvastam új remekművemet, jóleső elégedettséggel állapítottam meg, hogy anyanyelvemen írott hazai irodalmunk ismét gazdagabb lett egy valódi gyöngyszemmel. Egészen sikerült kis novella — állapítottam meg tehát örvendezve, mert akkor még csak azt tudtam, hogy Difficile est satiram non seribere, azaz nehéz^szatírát nem írni, de hogy szatírát, vagy akármi mást, mondjuk novellát írni még nehezebb, azt akkor még nem tudatm.

Kiterjedt rokonságom, barátaim és ismerőseim körében van számos ,Jiozzáértő" kritikusom, aki elvárja, hogy valamennyi új kéziratomat legelőször is neki mutassam meg, még mielőtt azok közelebbi kapcsolatba kerülnének a nyomdafestékkel. így volt ez tehát Diákszerelem című kis novellámmal is. Rokonaim közül elsőként hetvenesztendős nagybátyám, a kackiás Barnabás, ..tanulmányozta" át a kéziratot.

— Bájos. Igen bájos — mondta először szűkszavúan. majd némi bajuszpödrés, köhécselés és kopasz fejebúbjának óvatos megsimogatása után elmélázó és utánozhatatlanul tudákos ábráz at tál, tekintetét a Nagy Semmibe meresztve „szakszerű" elemzésbe kezdett:

— A téma voltaképpen nem új, ugyebár. Szerelem, diákszerelem, miegymás. Ilyesmit természetesén előtted már számosán megírtak. Témaválasztásodban tehát semmiképpen sem vagy eredeti. A stílusod azonban — egy-két apró szakasztól eltekintve — kétségtelenül egyéni. Bár prózát írsz, egy két mondatod nekem a nagy indiai költőt, Rabindranath Tagorét juttatja az eszembe.

— Igen. Rabindranath Tagoret, a Nobel-díjastl koztam, hogy mik nem futnak Barnabás bácsi eszébe. Ám ő nem lehetett elégedett a rám gyakorolt hatással, mert még egyszer, nyomatékkai megismételte:

— Igen. Rabinranath Tagoret, a Nobel-díjastl

u

És ekkor jöttem rá, hogy Barnabás bácsi „kinyilatkoztatását" tulajdonképpen messzemenő elismerésnek és bóknak kell vennem, mert az öreg olyan szemeket meresztett rám, hogy ezekből lehetetlen volt nem kiolvasni valami effélét: Egyszóvalédes öcsém, egy-két mondatodnak máris Nobel-díj szaga vanl

Megbocsátottam Barnabás bátyámnak a jámbor kis hazugságért, melynek indítóoka talán az volt, hogy tudta: kezdő, ambiciózus tollforgató kedvét szegni nem éppen humánus cselekedet.

Következő bírálóm Izabella néni volt, akit éppen a Diákszerelem című novellában tárgyalt téma: a szerelem érdekelt a legjobban. Igaz, erre volt némi magyarázat is talán. Izabella néném ugyanis, bár korban már meglehetősen megelőzte Barnabás nagybányámat is, még mindig — hajadon. Átszellemült mosollyal az arcán olvasta végig a novellát, a végén még szipogott is egyet-kettőt, megtörölte könnyező szemeit, aztán azt rebegte: .

— Nagyon szép, kedveském. Nagyon szép. Akár Courts-Mahler is írhatta volna.

Ezután már csak egyetlen laikus bíráló kezén ment át a „Diákszerelem“. Tizenhét esztendőt csinos kis unokahugom tüntetett ki az érdeklődésével és elolvasta a kéziratot. Ajkát biggyesztgetve adta vissza, aztán cicás mozdulattal átölelt, hízelegve hozzám simult és úgy nézett rám azokkal a szép őzike-szemeivel, hogy egy pillanatig valami ilyesfélét gondoltam: Lám, mégiscsak fenséges dolog írónak lenni, hiszen még az efféle kis csitrik is milyen elragadtatással, milyen bűvölettel bámulják a toll avatott mesterét. A kislány hízelkedési manővereit egy gyors puszival zárta le,

Sági Tóth Tibor

/

mely enyhe rúzsfoltot hagyva jobb arcomon írói dicsőségem szemmel látható jeleként öntött további erőt belém az alkotáshoz. En legalábbis valami ilyet éreztem, de a kis fruska nem fejezte még be „bírálatát", s amint a továbbiakból rájöttem, ez csupán a Jélektani felkészítés“ volt. Mert a puszi után elengedte a nyakamat, összehúzta szép kék szemeit, szigorúan ráncolni kezdte homlokát, aztán bocsánatkérő hangnemben csicseregte:

— Ne haragudj, Tihamér édes, de ilyen pocsékul unalmas novellát még nem olvastam, amióta élek. Mondd csak, ha a negyvenes években, amikor történeted játszódik, ilyen állation unalmas, dolog volt a diákszerelem, miért nem meríted témádat a mából? Gondolod, hogy ezen a téren azóta nem mutatkozik semmilyen fejlődés?

Hát a bírálat nem volt éppen hízelgő, de a kislány őszinteségét méltányoltam és természetes, hogy haragudni sem tudtam rá, hiszen az ilyen őzike-szemű kis szeleburdikra nem is lehet tán haragudni. De amint még az ő kis háborgó kritikájából is kitűnt, ekkor még novella volt az új művem, ha az ö számára unalmas is. De azt még ő is észrevette, hogy novellát olvas. Hogy ezt miért hangsúlyozom? Rövidesen kiderül.

Köztudomású, hogy az író akkor elégedett igazán, ha nyomtatásban látja viszont művét, melyet a nyájas olvasók lehetőleg minél szélesebb rétegei számára szánt. Gondosan borítékba tettem tehát új művemet és elküdtem az Egyik Lap szerkesztőségének. Figyelemre méltó gyorsasággal, csaknem postafordultával érkezett vissza, a következő levél kíséretében:

— Tisztelt Elvtársi Sajnálattal kell közölnünk Önnel, hogy lapunk diákéletből vett tudósításokat nem közöl. Próbálkozzék talán valamely ifjúsági lapnál. Elvtársi üdvözlettel... stb., stb.

Szegények! — mosolyogtam ekkor még fölényesen. Ügy látom, le akarjátok rázni a külső munkatársakat, méghozzá rövid úton. El sem olvassátok a beküldött kéziratokat, ezért nevezitek aztán tudósításnak a novellát.

Sebaf. Már címeztem is a borítékot a Másik

Lap szerkesztőségének. Tíz nap múlva megjött a válasz:

— Köszönjük novelláját. Rövidesen közlésre kerül.

Mondanom sem kell, hogy örömmel fogadtam a hírt. Ügy látszik, az a Barnabás bácsi nem is olyan laikus, talán még az a Rabindranath Tagore is igaz lesz — töprengtem. Bár gyanús volt kissé a dolog, hiszen Tagore hatásokat csak úgy lehetne észlelni a stílusomon, ha valaha valamit olvastam is volna tőle. Pedig nem olvastam. Mindegy. A Diákszerelem közlésre kerül, ez a lényeg.

Persze, ha egy szerkesztőség közli egy magamfajta íróval, hogy rövidesen közli novellámat, az alatt nem 1—2 napot, 1—2 hetet, esetleg 1—2 hónapot kell érteni. Ú, nemi Ezt bizonyára minden hozzám hasonló vidéki tollforgató jól tudja. Így hát nem is türelmetlenkedtem. Elvégre még a 3—4 hónap is micsoda csekélység, semmiség, ha figyelembe veszszük, hogy évmilliók állnak mögöttünk. Négy hónap eltelte után azonban bátortalan hangú levélben érdeklődtem Másik Lap szerkesztőségénél. Nem is késett a válasz:

— Miután tüzetesebben elolvastuk novelláját, megállapítottuk, hogy tulajdonképpen nem novella. Bevezető része, melyben a negyvenes évek diákéletét írja le általában, inkább politikai vezércikk, mint elbeszélés. Közlésétől tehát eltekintünk.

A Harmadik Lap szerkesztősége a beküldéstől számított harmadik hét végén visszaküldte a novellát és többek között ezt írta:

— Öntől egyébként is már jóval többet vár mind a lap, mind az olvasó.

A kézirat további útjára indult. Negyedik

Lap azzal utasította el, hogy mivel sem tanév eleje, sem tanév vége nincs, tehát apropó hiányában, sajnos, nem tudjuk közölni. Ötödik Lap, mely havi lap volt, úgy vélte, hogy írásom jellegénél fogva inkább hetilapba való. Hatodik Lap, amely hetenként jelent meg, azzal utasította el a „Diákszerelmet“, hogy az helyenkénti lírai hangvétele miatt inkább irodalmi hetilapba való. Utolsó mondatként jóakaratúan odabiggyesztették: Próbálkozzék

esetleg a naptárnál.

Nem próbálkoztam. Inkább elküldtem a novellát a Hetedik Lapnak. Egy hét múlva megjött a kissé kioktató hangnemű válasz:

— Tisztelt Elvtársi Szeretnénk felhívni szíves figyelmét, hogy szerkesztőségünkbe eljuttatott írását kísérőlevelében műfajilag tévesen határozta meg. Kaptunk Öntől ugyanis egy meglepő című (Diákszerelem) beszámolót, az egykori diákéletből, Ön viszont levelében novellát jelez. Novelláját szívesen leközölnénk, beküldött beszámolóját azonban mellékelten visszaküldjük.

Több szem többet lát, gondoltam magamban és a Diákszerelem című novellámat, akarom mondani „valamimet" íróasztalom legalsó fiókjának legeslegaljára süllyesztettem* Kerek egy esztendeig szendergett ott a „Diákszerelem“. Egy évvel később kezembe került. Végiggondoltam novellám históriáját, felálltam és elindultam vele a konyha felé. Tűzbe vele, ha senkinek sem kellett. De aztán eszembe jutott

— a Nyolcadik Lap. Valóban. Ott még nem próbálkoztam. Bekűldtem. Es ott sem közölték

— vágod rá talán sietve, kedves Olvasó. Nos, elnézésedet- kérem, de tévedsz. Két hét múlva viszontláttam novellámat a Nyolcadik Lapban, még illusztrálták is. Mi tagadás, örültem, hogy oégre révbejutott a „Diákszerelem“.

De azért azt Is be kell töredelmesen vallanom. hogy azóta is gyanakszom valamire. Valóban azért közölték a novellámat, mert novella? Vagy pedig csak azért, mert — uborkaszezon lévén — már a monokinikről is kilőtték minden puskaporukat, illetve elfekvő kéziratukat és mert nem volt mivel kitölteni a lapot, hát sor került az én novellámra is?

írtam valamit

(Egy író vallomása)